Világsztárok Magyarországon - A Chris Barber Jazz Band Pécsett 1962. július 9-én
Egyetemistaként nyári ipari gyakorlaton voltam Székesfehérváron 1962 júliusában, amikor egyik barátom azzal a szenzációs hírrel sokkolta a minden nyugati dologra kiéhezett társaságot, hogy másnap Pécsett a szabadtéri színpadon Chris Barber együttese fog fellépni. A különféle rövidhullámú adók jóvoltából pontosan ismertük ezt a nevet, hiszen a brit zenei életben akkoriban egy valóságos „trad mad”, azaz tradicionális jazz őrület volt. Ez a folyamat már az 1950-es évek közepétől tartott és előzményei még korábbra nyúltak vissza világszerte. Néhány öreg jazz-róka számára alighanem ismerősen cseng az ausztrál Graeme Bell dixieland zenekar neve, akik már az 1947-es prágai VIT (Világifjúsági Találkozó) alkalmából felvételeket készítettek a Supraphon kiadó számára. Nos, ezek az egyenként négy számot tartalmazó 45-ös fordulatú mikrolemezek már nálunk is kaphatóak voltak, sőt a lengyel Zygmund Wychary zenekarának felvételei nemcsak megtalálhatóak voltak a boltokban, de személyesen is felléptek nálunk az 1950-es évek legvégén, az 1960-as évek legelején. Így aztán sem a tradicionális jazz, sem pedig annak legjobb brit képviselői nem voltak ismeretlenek a hazai „könnyűzene” rajongók köreiben. Terry Lightfoot, Acker Bilk, Ken Colyer, Kenny Ball vagy Chris Barber neve egyet jelentett a szabadsággal, a mámorító érzésekkel. Ne feledjük el, hogy ez még a Beatles által indított földrengésszerű zenei forradalom előtt történt...
El is határoztuk, feltétlenül elmegyünk Pécsre. Ez persze abban az időben egyáltalán nem volt egyszerű. Jóval a műszak lejárta előtt déltájban hárman meglógtunk a gyárból és két lépésben autóstoppal (hol voltak akkor még személyautók, teherautókat „meszeltünk le”) jutottunk Pécsre dunaújvárosi váltással. Egy jó vacsora és némi sör után kiváló hangulatban ültünk be a székesegyház közelében lévő szabadtéri színpad nézőterére. A mai fiatalok talán el sem tudják képzelni, hogy mit éreztünk, amikor a kivilágított színpadon pár méterre élőben megpillantottuk a New Musical Express és a Melody Maker hasábjairól már jól ismert arcokat: a hattagú zenekart és Mrs. Barbert, azaz Ottilie Patterson énekesnőt. Pat Halcox trombitált, Ian Wheeler klarinétozott, Barber pozanozott, Eddie Smith bendzsózott, Dick Smith bőgőzött és Graham Burbidge dobolt. A forró hangulatú koncert felidézését nagyban megkönnyíti, hogy – miközben Budapesten rettegve egy „túlhevült” közönségtől nem merték felléptetni őket – készítettek egy 30 cm-es 33-as fordulatú nagy mikrolemezt (LP) a Qualiton stúdiójában. A lemez (Chris Barber in Budapest) persze óriási szenzáció volt, amikor 1962 karácsonyára a boltokba került. (Tudomásom szerint pár éve CD-n is hozzáférhető.) Játszották persze a tradicionális stílus nagy standard-jeit a „Down by the Riverside”-tól a „Tin Roof Blues”-ig, természetesen a korábbi klarinétosuk Monty Sunshine világsikerét (Sidney Bechet „Petit Fleur”-jét) és a lemezre is „feljátszott” gospeles Barber szerzeményt (Lord, Lord, Lord), amelyben a három fúvós vokálozott is. Duke Ellington „Mood Indigo”-ja módot nyújtott a fúvósok „dzsungeles” hangzású effektjeire, amik persze rendkívüli hatást váltottak ki a hallgatóságból. A nagy amerikai daloskönyv több más darabja is sorra került, mint a „Some of These Days”, vagy a „St. Louis Blues” és a brit sikerek (Ice Cream, This Little Light of Mine). A koncert szinte megőrjítette a közönséget (igazolva az aggályoskodó hivatalnokokat?), számos ráadás után azzal ért véget a koncert, hogy a kemény faszékekre való tekintettel bérelhető párnák repültek a levegőbe, kicsit megriasztva a brit zenészeket. Én persze rohantam a színpadon keresztül a kulisszák mögé, ahol Barber-rel és Ottilie Patterson-nal sikerült vagy negyedóráig beszélgetni. Már az is meglepte őket, hogy valaki angolul szól hozzájuk, ráadásul eléggé tájékozottan a brit zenei életről. Persze jó néhány fotóval lettem gazdagabb és még ők sajnálkoztak azon, hogy lemezeket nem hoztak magukkal. Mit mondjak, én is sajnáltam...
Tőlük tudtam meg, hogy mindössze két városban Pécsett és Miskolcon kaptak koncertre lehetőséget, de a lemezfelvételről nem szóltak, jómagam is csak a megjelenés után tudtam meg, hogy ilyen is történt. Jó lenne megtudni a részleteket, ha az akkori „hivatalosságok” közül még él valaki. A visszautazás még kalandosabb volt Fehérvárra. Az éjszakára lehűlt Mecsekben majd’ megfagytunk egy teherautó platóján, csak a koncert friss élménye fűtött bennünket. Nem is gyötörtük magunkat sokáig, mert hármunk közül egyikünk paksi gyerek volt, így aztán az ő özvegy mamájára „törtünk rá” az éjszaka közepén. Másnap aztán autóstoppal tértünk vissza állomáshelyünkre, ahol alig úsztuk meg a fegyelmit engedély nélküli távozásunk miatt. De ennek a részletei már elmosódtak, a koncert élménye viszont örökre magmaradt!
