Világzenétől a big bandig Tatabányán

Ezúttal nem Dzsesszerdáról számolok be, viszont e héten hétfőn és szombaton is hallhattak élő zenét a dzsesszkedvelők Tatabányán.

Igaz, az első koncertet nem igazán nevezném dzsessznek, de a Népház kamaratermét megtöltő közönség többnyire a Dzsesszerdák rendszeres látogatóiból, a zenekar pedig jórészt dzsesszmuzsikusokból állt. Mondhatnám, hogy „világzenét” hallottunk, de egyszerűbb a közhelyszámba menő jó zene – rossz zene kategorizálásnál maradni, és amit Szőke Szabolcs (gadulka, array mbira), Juhász Gábor (gitár), Váczi Dániel (alt- és szopranino szaxofon, szöghegedű) és David Boato (trombita, szárnykürt) játszott, az mindenképpen jó zene volt. Igen szép, meghitt hangulatú koncertnek lehettünk fültanúi, aki pedig nem hallott a fura nevű hangszerekről, az nézze meg Szabó László fotóit. Ami az említett különleges szerszámokat illeti, nekem különösen az a két szám tetszett, amelyben a rengeteg, számomra meglehetősen zavarosan elrendezett húrokkal bíró gadulka szólt. Szerencsére Szőke Szabolcs kitűnően kiigazodott a hangszerén, csakúgy, mint a többiek, akik közül Juhász Gábor fél éven belül másodszor járt Tatabányán. (Őszi koncertjük annyira gyönyörű volt, hogy napokig a hatása alatt voltam.)

David Boato és a Szőke Szabolcs Trió

Szőke Szabolcs - gadulka

Szőke Szabolcs - array mbira

Juhász Gábor - akusztikus gitár

Váczi Dániel - szopraninoszaxofon

Váczi Dániel - altszaxofon

Váczi Dániel - szöghegedű

A szombat este már sokkal harsányabbnak bizonyult, hiszen két big band is színpadra lépett, és – kinőve a megszokott helyszínt, a zeneiskola koncerttermét – a nézősereg a Népház színháztermében is telt házat és a zenészek segítségével forró hangulatot produkált.

A műsor első részében Tatabánya egyik testvérvárosa, Aalen zeneiskolájának nagyzenekara lépett fel, Robert Wahl vezetésével. A vendégeket köszöntve Ludányi Tamás, a Tatabánya Big Band vezetője elmondta, hogy 15 éve az aaleniek adták az ötletet, hogy Tatabányán is legyen big band. Az aaleni együttes nagyobb részt tinédzserekből és néhány felnőttből (feltételezem, a tanárokból) áll, akik már megjelenésükben is egységes benyomást keltettek a fehér inges, mellényes egyenruhájukkal és a szaxofonkórus előtt elhelyezett paravánokkal. A játékuk is németesen precíz és fegyelmezett volt, és kellően harsány, ahogy egy big bandhez illik. Egyórás műsorukban hallhattunk tőlük filmzenét (Blues Brothers) és popzenét (pl. Eye of the Tiger) egyaránt, és néhány kiváló szólót, főleg Lukas Wahl trombonostól.

A második részben aztán megkaptunk mindent, ami az elsőből hiányzott, és ami a big band zene varázsát adja. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a német zenekar produkciója nem volt élvezhető, egyszerűen csak nem lehet, és nem is szabad összehasonlítani egy jobbára diákegyüttest egy olyan zenetanárokból, profi zenészekből és zeneakadémia hallgatókból álló big banddel, mint a tatabányai – a tavalyi sikeres együttműködés után idén is Elek István vezényletével.

A „Moten Swing”-gel indítottak, mindjárt bemutatva, hogy milyen hangerőre képesek, és milyen dinamikával lehet ezt a zenét művelni. Ezután következett a „Softly, as in a Morning Sunrise”, a „Switch in Time”, majd a „Lil' Darling”. Ha valaki nem tudta volna, most azt is meghallhatta, hogy egy big band nemcsak harsány és hangos, de halk és lírai is tud lenni. A „Caravan”-t Laskay Péter, a Jávori Vilmos Jazz Dob Tehetségkutató Verseny közönségdíjasa vezette fel, majd következett Falusi Mariann, aki elénekelte, mi történt Lellén (Makin’ Whoopee), hogy aztán még távolabbra repítsen (Fly Me to the Moon), mielőtt szerelembe esnénk (Almost like Being in Love). A következő számok ismét Mariann nélkül szóltak, előbb a „Splanky”, majd a „St. Thomas”, valószínűleg nem véletlenül ifjabb Ludányi Tamás szaxofonszólójával. A „Hay Burner” után megint egy Rollins klasszikus, a „Tenor Madness” következett, amely három szaxofonos, Elek István, ifj. Ludányi Tamás és Laskay Dániel bevezetőjével kezdődött. Falusi Mariann visszatérése előtt hallottunk még egy szelídebb (Cute) és egy dögösebb számot (Peter Gunn). Utóbbiban Papp István basszusgitározott, ami ehhez a darabhoz illett is, de egyébként örültem, hogy ettől a számtól és a korábbi gyakorlattól eltérően ezúttal nagybőgőzött. A másfél órás koncert hátralevő részében Falusi Mariann vitte el a showt Elek Pistával lejtett táncával és olyan slágerekkel, mint a „'S Wonderful”, a „Summertime” és a „New York, New York” (utóbbi ismét magyarul).

A ráadásban (Alright, Okay, You Win) már a közönség is énekelt, miközben Elek Pista bemutatta a zenekar többi tagját: Pozsár Béla – zongora; Fatuska Benjámin – gitár; Laskay Péter – dob; Papp István – bőgő; Puskás Csaba, Juhász Csaba, Belső Máté, Könyves Norbert – trombita; Schreck Ferenc, Papp Mátyás, Mike Krisztián, Molnár Lajos – pozan; id. Ludányi Tamás, ifj. Ludányi Tamás, Laskay Dániel, Laskay Zsolt, Kerti István, Kiss András – szaxofonok.

Idényzáró Dzsesszerda májusban!