JazzMa - Hírek - Nizza Jazz Festival 2012 (8 – 13 July)

Nizza Jazz Festival 2012 (8 – 13 July) – Part I

2012. július 12., Sóti Thea

“Kiküldött munkatársunk” Thea Soti (úgy tűnik, a JazzMa.hu-nak egyre nagyobb az európai respektje, mert akkreditációs kérésemet előbb Brémában, majd most Nizza-ban is elfogadták…) vajdasági magyar énekesnőből lett alkalmi riporter a több mint félévszázados Nizzai Jazzfesztivál első két napjáról küldött beszámolót. (A szerk.)

Pálmafák alól dübörög a lábdob, egy ismert jazz standardre groovol a basszeros, soundcheck meg mediterrán zsibongás a Cote d´Azuron, azaz Jazzfesztivál Nizzában. A franciák egyértemuen értenek ahhoz, hogyan lehet a riviéra-glamourt fokozni, így szigorúan a tengerpart mellett húzódó fesztiválszínpadokra hívtak pár zenészt, akik tuti jól húzzák majd a nizzai naplemente mellé… Idén Dee Dee Bridgewater a fesztivál “nagyasszonya”, de mindenféle dögös énekescsaj mellett az USA legnagyobb sztárjait is felvonultatják, egy kis helyi specialitással és a zenei integráció jegyében meghívott afrikai-keleti világzenés produkciókkal megspékelve. Vizsgaidoszak és koncerthegyek után egy kedves dobos kollegámmal (aki vállalta, hogy fotósomként elkísér) úgy döntöttünk, leteszteljük a pálmafák-jazz-kombinációt, s ha netán nem nyerné el a tetszésünket, még mindig csobbanhatunk egyet a földköziben.

A fesztivál területe 2 óriásszínpadot, valamint a press lounge és catering mellett, egy OFF színpadot foglal magába, nem túl nagy, ami jó, mert az esténként parallel futó koncertek között egyszerubb az átjárás és így a napi hat koncert majd mindegyikébe belekóstolhatunk…Mivel a franciák még mindig nem beszélnek túl jól angolul, s a nemzetköziség jegyében se kerülnek fel angol feliratok, az eligazodás nehézkes az elején, de aztán derengenek szavak és szerkezetek a pár hónapos iskolai francia óráimról, kicsit kombinálom a spanyollal, s hunyorogva-dünnyögve, de megértik, hogy mit akarok… ìgy végülis Jonas-szal mindketten megkapjuk a fesztiválbedzsünket. Bejutottunk.

Az elso nap generációs találkozásnak tunik, mert a fo produkciok, Dee Dee Bridgewater és Richard Galliano mellett az “elozenekarok” ezek lányai-fiai. Bizonyosan érdekes kérdés szociológiai szempontból, hogy egy világsztár jazzénekes és a franciák bálványozott harmonikása mennyire muzikális gyermekeket neveltek fel, de inkább valószínusítjük, hogy a fesztiválszervezés és marketing- csavarok is közrejátszottak, hogy papa-mama-gyerekek váltják egymást a színpadon. Már csak azért is, mert míg China Moses egy abszolút korrekt, ugyan a tipikus cocktail swing-blues klisékbol kitörni képtelen produkciót nyújt, addig a ifjú Galliano nem éppen a dobok mestere a New Meeting Quartet zenekar bemutatkozó koncertjén… Ugyan a felállás a tangóharmonikával akár muködhetne is, sajnos se a sajátszámok, se a játék szintje nem üti meg egy ekkorra színpad mércéjét, még ha egy ismeretlen nevu hegyi városba is zajlana a fesztivál… Amíg a Bridgewater-leány ügyesen mozog és kétségtelenül mukodik a színpadi látvány, ez a koncert se indítja el bennünk a fesztiválhangulatot. Bezzeg mikor a fényes kopaszra borotvált mama veszi át az irányítást, akkor egyszerre felizzik az energiától a színpad. Dee Dee Bridgewater nem turistaként jár Franciaországba, s már sokadszorra pörgeti itt a jazzt Nizzában, ezúttal legújabb lemezérol hozott ízelítot, ahol a címadó Midnight Sun mellett további ismert standardeket dalol egyéni interpretációban. A Grammy-díjas dívának talán nem ez volt élete legjobb koncertje (anno a MUPA-ban földrengést okozott a Red Earth lemezbemutatóján), de a tradícionális sound, modern improvizáció és a kortárs vokális jazz csínját-bínját magas fokon muvelo énekesno nem üres kézzel engedi haza a közönséget. Dee Dee mindig egy zenei élmény-bomba. Ezalatt a másik színpadon a Beirutban született francia trombitás, Ibrahim Maalouf kényezteti a közönséget arab motívumokkal átszott jazzmuzsikájával. A nemrégiben megjelent Diagnostic c. albumáról annyit mesélt, hogy különbozo kultúrák harmóniai-melodikai-ritmikai elemzése ez a korong, ahol megvizsgálta hol találkozik hazájának dallamvilága a nyugati jazzel, illetve más zenei stílusokkal. A koncertet a beharangozott felállás ellenére a fúvósszekció nélkül játssza le, személyes hangvételu kompozíciók, jazz és light rock beütéssel, ahol az orientális muzsika inkább nyomokban, s foként a trombitasoundjában jelenik meg. A koncert dinamikája nem tart ki a végéig, de lehet, hogy a lemezbe majd érdemes lesz belehallgatnom. Az este legnagyobb meglepetése az excentrikus R&B-soul-hercegno, aki egyszer s mindenkorra lesöpörte az eddigi összes vokális produkciót attól tartok, bemutatva a mai ötperces sztárocskáknak is. Erykah Badu egy istenno! – egyezett Jonas, dobos-fotós kollegám is, aki leginkább elborult fusion-jazz-re esküszik. De hát ilyen szuperprodukció után nem szorulunk rá stilisztikai fogódzokra, mert felfoghatatlan show, professzionalizmus és bombasztikus, minden porcikájában elo zene robbant a színpadon. Èn se gondoltam volna, hogy egy jazzfesztivál elso napjának összegzése a hiphop-lady istenítésével fog zárulni, de ha valaki így énekel, dobol! (elektronikus dobpad-gépen groovolta végig a koncertet), improvizál, táncol, táncoltat-énekeltet, vezet zenekart, mint o, akkor megadom magam… J

A második fesztiválnap USA-sztárbörzeként telt, méghozzá amerikai jazzlegendák találkoztak egymással... A félnyolcas nyitóprodukiók ezúttal se mondhatók telitalálatnak. Ugyan a “norvég Péter Pán” szögletes fekete szemüvegkeretével, multiinstrumentalista tehetségével, loopjaival és effektjeivel, mélyben tapogatózó szövegeivel egy izgalmas csecsebecseként könyvelheto el, de sajnos az eddig hallott összes helyi nizzai zenészprodukció inspiráció nélkülien hidegen hagyott. Nemcsak Jean-Marc Jafet “Live Moments” produkciója, hanem az “OFF Stage Event” mellékszínpadon éneklo nizzai sztárénekesno közepesnek is alig mondható standardmuzsikája is… De mindezért kárpótolt bennünket az, ami ezek után jött. A minnesotai “rosszfiúk csapata” a mai zenei világ egyik legkarizmatikusabb tenorszaxofonosával kiegészülve valami egészen elképeszto és zsigereiben felforgató muzsikát varázsolt a színpadra. A poszt-modern Bad Plus trió pop-rock inspirálta, intelligens játéka egy idegenvezeto nélküli kirándulás a kortárs jazz és experimentális rock vizein, kiváló humorérzékkel és ironikus játékossággal. Joshua Redman pedig szívesen merült el ebben a hol víz alatti, hol víz feletti utazásban, s adott új irányokat, vagy bolygatta meg a hosszú évek alatt összeszokott csapatot. Jó zenészek általában jó koncerteket játszanak, de ez nem csak egy jó koncert volt, itt valami apró csoda történt, ami az egész közönség számára nyilvánvaló volt. Mint egy perceken keresztül visszatartott lélegzet, ilyen koncentráció ült a tömegre. Az állandóan egymásra kacsintó, összemosolygó zenészek pedig szemmel láthatóan, füllel hallhatóan maguk is rendkívül élvezték a közös játékot. Végig libaboros voltam, a teletömött, görög auditóriumra emlékezteto színpad elott a közönség állva tombolt a koncert után. Ezt eddig egyik koncert után sem tette. Fesztiváltapasztalatom pedig tudta, hogy ezek után jöhet akár Herbie Hancock is, nehezen fogok tudni másra átállni, mert annyira intenzíven ott csengett bennem az elozo élmény. Herbie Hancock pedig jött, méghozzá Amerika legfunkisabb zenekarával, meg Lionel Louekevel. A minimum jazzlegendának számító zongorista minden jól ismert klasszikusa felcsendült abban a tipikus Herbie-mixben, ahogy a jazzt, funky-t, soult, hiphopot, rockot csak o keveri. Habár kissé furcsának mondható konferálása olykor elidegenítonek hatott, a közöség imádta Hancockot. Ès jogosan. Neki mindent szabad mondani, játszani, csinálni. Ès minden muködik is. Hiphiphip Herbie-trükk.

To Be Continued

Text by Thea Soti

All photos by Jonas Pirzer