Hammond orgia, avagy a Premecz-Ávéd-Juhász trió bemutatkozó koncertje a Budapest Jazz Club színpadán 2013. január 16-án Szöveg: Márton Attila Fotók: Csécsi Attila

Véleményem szerint hazai vonatkozásban jazztörténeti fontosságú esemény tanúi lehetett az a viszonylag kis létszámú, de annál lelkesebb közönség, amely tegnap este a BJC nézőterén foglalt helyet. Mint kiderült ebben a felállásban először játszott a három kiváló zenész, akik mindegyike hangszerének igazi mestere. Azt hiszem, hogy a klub „Fidelio Jazz Tehetségek” (what?) sorozatára érdemes odafigyelni, mert nagyon is pozitív meglepetésekben lehet részünk.

Azt, hogy az utánpótlás területén is „jazz nagyhatalom” vagyunk, azt először a Magyar Rádió tehetségkutató versenyein tudhattuk meg 1998 és 2008 között. Ez folytatódott a BJC-ben 2011-ben és 2012-ben, részben pedig a MüPa Jazz Showcase elnevezésű januári háromnapos rendezvénysorozatain is. Higgyék el nekem a kedves olvasók, hogy az említett események alkalmával felfedezett talentumok – ha kapnak némi segítséget, és ők maguk sem adják fel egykönnyen – a világ élvonalának képviselői közé küzdhetik fel magukat.

Éppen két éve annak, hogy a 2010-es Showcase-en hallottam Premecz Matyi Kéknyúl nevű együttesét, majd volt szerencsém két lapban is írni a „Nahát babám” című lemezükről. De mivel nem akarom, hogy bárki is elfogultsággal vádolhasson, nem magamtól, hanem inkább Dr. Gregorits Jánosnak, a hazai jazzkritika egyik legkiválóbb képviselőjének írásából idézek, amelyet bárki visszakereshet honlapunk Lemezpolc rovatában. „Ennek a lemeznek a megjelenésével tulajdonképpen meg is kezdhetjük a Hammond nevű intézmény időszámítását Magyarországon. Jó néhány évtizeddel később, mint kellett volna, de hát nem ez az egyetlen dolog, amire az elmúlt fél évszázadban (hiába) vártunk. Igaz, fellépett itt annakidején egy Rhoda Scott nevű csinos hölgy, aki ezen a hangszeren játszott, de olyan felvizezett stílusban, amit még csak viszonyítani sem lehetett a hangszer igazi nagy varázslóihoz. (Mint ahogy a Bambit sem a frissen facsart narancsléhez.) Tehát sok időt vesztettünk, de most, ha későn is, a Hammond-orgona Premecz Mátyás személyében emberére talált Magyarországon. Olyan kiforrott stílussal szánkázik a billentyűkön, hogy meggyőződéssel merem állítani: már ma komoly kihívója lehet az Überliga” számos tagjának. Ha az európai mezőnyt tekintem, akkor sem Barbara Dennerleintől, sem Eddy Louiss-től nincs mit tartania.” Eddig az idézet és azon túl, hogy 100 %-ig egyetértek minden szavával, még csak annyit tennék hozzá, hogy Matyi az elmúlt két év alatt – ha lehet – még annyit fejlődött, hogy nincs mit tartania a tengerentúli szakmabeliektől sem. A Duna TV jóvoltából Dr. Lonnie Smith-nek a szombathelyi Lamantin fesztiválon adott koncertjét látva, pár éve pedig Joey DeFrancesco fellépését személyesen megtapasztalva az A38 hajón bátran kijelenthetem ezt.

Matyi említett lemezének érdekessége az volt, hogy a szextettben három fúvós is helyet kapott, de nekem még jobban tetszik ez a „klasszikusnak” mondható trió felállás, amelyben Matyi mellett a legjobb magyar tenorosok egyik kiemelkedő képviselője Ávéd János fújt és a bostoni Berklee College of Music-ból nemrég hazatért Juhász Márton dobolt. (A rend kedvéért mondom el, hogy orgona-gitár-dob triók is voltak a Hammond Messiásának titulált Jimmy Smith formációi között, olykor persze még tenorral is megtoldva.)

A repertoár megválasztása is hallatlanul tetszett. Matyi saját szerzeményei és közkedvelt vagy kevésbé ismert standardek sokkal modernebb hangvételben hangzottak el, mint azt megszokhattuk a Hammond világhírű mestereitől. A saját kompozíciók igazán „funny” címeket kaptak, mint a lemezen is (két szám a „Kobo” és a „Vilivelevala”  egyébként a Nahát babámon is szerepel). További Premecz originálok voltak még: a koncertindító „Pudu Silence” és a második szett startja a „Noname”, valamint a zárószám a „Rorrim” (a mirror szó tükörképe). Igaz, hogy Lou Donaldson „Alligator Boogaloo”-ját még ráadásként eljátszották. A standardek sorában elhangzott a „These Foolish Things”, a „Georgia on My Mind” és az „I’ve Never Been in Love Before”, Duke Ellingtonnak John Coltrane tiszteletére írott „Take the Coltrane” című száma (egyetlen közös albumukról, játékos utalással a „Take the A Train”-re), Benny Golson „Along Came Betty”-je  és a 60-as évek divatos szaxofonosának, Eddie Harris-nek „Cold Duck Time” című funky nótája. A világszínvonalú „kivitelezésben” mindenre gondolhattunk, csak arra nem, hogy ez a kis csapat még most mutatkozik be először közönség előtt, olyan összecsiszolt játékot mutattak. Bár a trió megnevezésében mindenki egyformán szerepel, a „leader” vitathatatlanul a Hammond varázslója: Premecz Matyi. Lebilincselő, lendületes játéka a gyors számokban, érzelmes, de sohasem érzelgős szólói a balladákban nagy élvezetet jelentenek a hangszer kedvelőinek. (Az elmúlt félévszázad során sajnos a giccs felé hajló játékmóddal és hangzásvilággal sokat rontottak az orgona „renoméján”, nemcsak a korábban említett hölgy, de az olyan „nagyságok” is mint a cseh Ota Cermák vagy Ken Griffin. A szigorú jazz puristákat még a hangszernek a rock műfajban betöltött szerepe is irritálta, pedig ott is voltak kitűnő művészek – és felvételek.)

Matyi egyébként 2007-ben zongora szakon végzett a jazztanszakon. Nyilván nem ő az egyetlen a jazz történetében, akit zongoristaként megigézett a hangszer. Fats Waller-től, Count Basie-n át Oscar Peterson-ig hosszú a sor… Mindenesetre hazai pályán ilyen kitűnő művelője még nem akadt. Emellett remekül vezette az egész produkciót, az orgona klaviatúrájától szemkontaktussal kontrollálta partnereit. Kiemelten tetszettek szólói a „Cold Duck”-ban, az „In Love”-ban és a „Foolish Things”-ben. Azt hiszem Jimmy Smith is örült a mennyei jazz arénában hallván ezt.

Ávéd Jánost sem kell bemutatni a hazai jazz fejlődését kicsit is követő rajongóknak. Számtalan formációban és számos stílusirányzatban találkozhattunk vele az elmúlt évek során. A neve alatt futó legújabb felállás a Balance, amely a múlt héten mind a BJC-ben, mind pedig a MüPában bemutatkozott. (A műsorfüzet találóan jellemezte játékukat „A váratlanság egyensúlya” címmel.) János az elmúlt évet a European Saxophone Ensemble tagjaként turnézta végig. Rendkívüli nyitottsága és alkalmazkodóképessége révén ideális játékos ebben a formációban is. Lebilincselő volt kíséret nélküli intro-ja a „Georgia”-ban és gyönyörű sound-ja a többi balladában is. Kár, hogy a gyors számokban olykor alig hallottuk, mert jobban kellett volna a szaxofont erősíteni a másik két hangszerhez viszonyítva.

Juhász Márton megszólalásakor azonnal érezhető, hogy kiváló képzésben volt része. Lehengerlően dinamikus játéka szilárd támasz a másik két szólista számára. Nem is álmodtam, hogy ennyire jó dobos, tény, hogy mindössze egyszer láttam, mégpedig másfél hónapja a Szőke Niki Quartet november 30-i koncertjén. Nos, egy énekesnőt kísérni nem éppen emberpróbáló feladat egy jó dobos számára. Két nagyformátumú szólóval rukkolt elő: a „Take the Coltrane” című gyors blues-ban és a ráadás számban, a funky gyöngyszem „Alligator”-ben. Örömmel olvastam lapunk Lemezpolc rovatában Friedrich Karcsi tollából, hogy Marci Alex Baboian „Piano Bench” című albumán is dobol (sőt a lemez producere is), amelyen Ravel, Hindemith, Bartók és Erik Satie műveket dolgoztak fel.

Végezetül már csak annak az óhajunknak adhatunk hangot, hogy bárcsak együtt maradna ez a nagyszerű formáció, és sokszor láthassuk őket a pódiumon. Egy CD pedig velük már a kívánságlista csúcsa lenne!