FERGETEGES NÉGYESFOGAT, AVAGY A BÁGYI BALÁZS NEW QUARTET BEMUTATKOZÓ KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2013. NOVEMBER 30-ÁN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTŐK: DR. THIMÁR ATTILA
Nem mindennapi élményben volt része azoknak, akik ezen a hideg, november végi estén a BJC-t választották, hiszen Bágyi Balázs (1973) új kvartettje lebilincselő koncerttel örvendeztette meg a „nagyérdeműt”. A szaxofonos pozíciójában a minden stílusban fenomenális Ávéd Jánost (1982) hallhattuk, a bőgős Oláh Péterről (1979) ugyanez mondható el, azzal a különbséggel, hogy ő már lassan két évtizede ilyen „all round musician”, Balázsnak pedig a kezdetektől partnere. A zongoránál pedig, a jazzpianistákban hihetetlenül gazdag kis hazánk egyik legnagyobb ifjú ígérete, Oláh Dezső (1986) foglalt helyet. Ráadásul nem volt elég, hogy a zenekarvezető maga is dobos, de még a vendégművész – Szabó Dániel Ferenc (1992) – is ennek a hangszernek a mestere, így aztán váltott dobosok hozták a ritmust.
Bágyi Balázs művészetével először nem személyes élmény révén ismerkedtem meg 2004 telén, hanem debütáló albumát kaptam kölcsön egy barátomtól. Lelkendezve adta át a CD-t és azt mondta, hogy biztosan nagyon fog tetszeni, mert ez a zene abba a vonulatba tartozik, amelyet nemes egyszerűséggel csak „Coltrane-iánus” zenének hívunk egymás között és valami ilyet csináltak annakidején Vajda Sanyiék is Kimmel Apóval a szaxofonon. Valóban alig tudtam elhinni, hogy ez a zongora nélküli kvartett (Tűzkő Csaba - tenorszaxofon, tárogató, Hámori János - trombita, szárnykürt, Oláh Péter - bőgő, Bágyi Balázs - dob), amely igazi „fekete” zenét produkál – hazai zenészekből áll. (Az már csak hab a tortán, hogy mind a nyolc szám Balázs szerzeménye.) Pár hónappal később még egy 1956 óta Franciaországban élő barátomnak is feltettem „Blindfold Test”-ként és ő is (megveszekedett jazzbarát és lemezgyűjtő) amerikai fekete csapatnak vélte. (A népzenei hangulatot árasztó témákat persze átugrottam és csak az improvizációkat játszottam le.) Nos, a folytatás sem maradt el az indulás mögött: Balázs azóta is ezt a tiszta, szívből jövő, akusztikus vonalat folytatja, bármilyen hangszer-összeállításban is muzsikál. „Magyar zene” című korongján a trombitát cimbalom váltotta fel, de Tűzkő Csaba tenorja mellett még a Méta együttes prímása, Salamon Beáta hegedűjátéka is domináns szerepet visz a népzenei ihletésű darabok előadásában. Aztán jött az Eastern Boundary Quartet, amelyben két magyar (Balázs és Borbély Misi) és két amerikai (a zongorista Michael Jefry Stevens és a bőgős Joe Fonda) játszott és mutatta meg a különböző kultúrák és zenei tradíciók kölcsönhatásában rejlő óriási lehetőségeket. Kell-e beszédesebb bizonyíték, mint ez a formáció és a készített lemez arra nézve, hogy a jazz egy univerzális nyelv, zenei eszperantó. Végül a Duola nevű formációról is szólnék, amely Balázs és a cimbalmos P. Szabó Dániel duója, bátor kezdeményezés, erősen folklorisztikus hatású produkció, amelyben az alkalmankénti (a lemezen három számban) vendégművész, Borbély Misi alt- és szopránszaxofonon, illetve tárogatón erősíti a népzenei alapokon építkező zene jazzes hatását.
Nos, ilyen előzmények és ismeretek birtokában ültem be a koncertre. Csak emlékeztetni akarom a tisztelt olvasókat, hogy ez a formáció (igaz a második dobos vendégjátéka nélkül) pár hete a Vigyázó Sándor Művelődési Központban vendégszerepelt, amiről képes beszámolót közölt honlapunkon Csécsi Attila barátunk.
Nézzük meg a kvartett tagjainak „előéletét”. Bágyi Balázsról már az imént szóltam, még annyit, hogy Artisjus-díjas, nemcsak dobos, de zenekarvezető, tanár és nem utolsósorban a Magyar jazz Szövetség elnöke. Együttesein kívül játszott még a Budapest Bossanova Quintetben is, valamint Tóth Viktorral, Grencsó Pistával és még sorolhatnám…
Ávéd Jánost nem indokolatlanul úgy mutatta be Balázs, mint a legfoglalkoztatottabb szaxofonost. Nos, ennek a fiatalembernek a sokoldalúsága egyszerűen elképesztő. Nem véletlen, hogy pénteken este még a Juhász Márton Quartetben fújt, szombaton Bágyi Balázs New Quartetjében, de a koncert után a Duna TV-ben a Kéknyúl Delux MűPa-béli koncertjét láthattam, ahol Jani olyan tüzes funky tenorszólókat mutatott be, hogy Maceo Parker is megnyalná a száját (akarom mondani a nádját). Játszott Babos Gyulánál, Váczi Dánielnél, a Modern Art Orchestra-ban (annak jelenleg is tagja!) és persze a nagysikerű Ávéd János Balance-ban.
Oláh Dezső, a hazai zongoristák egyik legjobbika, már csak azért is, mert nem a mindenki által favorizált irányzatokat követi, hanem meglehetősen következetesen járja a saját útját, azt a kortárs zenei határokat ostromló, a free és az avantgárd legjobb hagyományait egyesítő stílust, amelyet rajta kívül nem is igen játszik senki más. A Junior Príma díjas pianista saját trió és szeptett formációival és a Trio á la Kodály együttesével is nagy feltűnést keltett.
Utoljára, de nem utolsósorban Oláh Péter bőgős, akinek régi rajongója vagyok, hiszen ő is (maximálisan indokoltan) a legfoglalkoztatottabb bőgősök egyike. Gyönyörű sound-ja, virtuóz játéka lenyűgöző. Csak néhány együttes, amiben játszik (és ami hirtelen eszembe jutott): az autentikus hard bop-ot játszó Pataj György Quintet, Deseő Csaba együttese (szextett és kvartett formációban is), az Olamar trio (a név Martonossi György dobost és az Oláh fivéreket takarja) és persze az annakidején nagy feltűnést keltő Trio Acoustic.
De mit is látott-hallott az a 60-70 jazzbarát, aki eljött a Bágyi Balázs New Quartet bemutatkozására. Természetesen Balázs remek kompozícióit, hiszen ő a legritkábban dolgozik „hozott anyagból”. Most is – egy kivétellel (Wayne Shorter: Footprints) – Balázs régebbi és újabb szerzeményeit hallhattuk Az első félidő a sodró lendületű „Heavy Guys” című új darabbal indult, amelyben már azonnal feltűnt minden zenész magas színvonalú közreműködése. Azt hiszem, hogy a legmegfelelőbb emberek jöttek össze ebben a kvartettben. A zenekarvezető szenzitív játékával egy volt az egyenlők között, ez az egész koncertre érvényes volt, nem fenyegetett az a veszély, amely fennáll olyankor, amikor dobos a zenekarvezető, t.i. hogy állandóan az előtérbe tolakszik. A szólózó tenoros, majd zongorista minden rezdülésére érzékenyen reagált. Az ugyancsak új, „Április 1-e” névre hallgató szám egyszerű, de játékos témája és az egész „kivitelezése” Monk előtti tisztelgés volt, szopránszaxofonnal, nagy zongora- és bőgőszólóval. Dezső zongorajátékának sokfélesége itt tűnt fel, hiszen Monk mester mellett Bill Evans, és persze Keith Jarrett hatását is felfedezni véltem játékában. A következő darabot már régóta ismertem, hiszen ez Balázs debüt-lemezének címadó dala: a „Valahol máshol”. Dezső pompás introjával indult, majd Ávéd Jani levegős tenorhangja (valahol félúton Getz és a korai Trane hangzás között) Peti vonóskíséretével mutatta be a szépséges ballada témáját. Ezt azonnal egy kolosszális bőgőszóló követte (pengetve), ami az este egyik legkiemelkedőbb élményét jelentette. Jani csodás tenor játéka után nagyon szépen felépített zongoraszóló következett. Az első szett utolsó tétele a népi ihletésű fergeteges „Tűzugrás” volt, szopránszaxival és kolosszális bőgő- majd dobszólóval.
A rövid szünet után ismét egy új szerzemény került „terítékre”, a gyors tempójú, feszes ritmusú „Clarity”, zongora introval és szoprán játékkal.
A következő két számban az est vendégművésze, Balázs tanítványa: Szabó Ferenc Dániel ült a zenekarvezető helyére. A már a debüt-albumon is szereplő középgyors bluest, a „Nagytétény”-t majd a „kakukktojás” szerepét betöltő közismert standardet, a „Footprints”-et játszották. A tanítvány is méltó volt mesteréhez, remek dobszólót hallottunk tőle seprővel a Tétényben, de végig megmutatta „oroszlánkörmeit”. Reméljük, még sokszor élvezhetjük játékát! (Szabó Dani Feri, ahogy én hívom, egyébként tavaly a Jávori Vilmos Jazz Dob Tehetségkutató Verseny elődöntőjébe került, majd az idén előbb megnyerte a Zombori együttessel az A38 Talentométer 2013 versenyét világzene kategóriában, majd másfél hónappal később ugyanazzal a formációval második lett a zsámbéki Ihaj Fuhun vetélkedőn! – A szerk.) A Lábnyomokban olyan zongoraszólót hallottunk Dezsőtől, hogy az egy másik csúcspontja volt az estnek! Az utolsó szám (Lágy balkáni szél) címéhez illően folklorisztikus és lágyan simogató volt, igazán gyönyörű melódia, amely aztán mind a tenor-, mind pedig a zongora improvizációiban folytatta a „feszültség levezető” szerepét. A vastaps (megjegyzem igazán értő közönség volt) hatására a vadonatúj (Balázs azt konferálta be, hogy csak a múlt héten született) „Hymn” került még előadásra, igazi himnikus, méltóságteljes, mély tónusú lassú szám, amelyben a tenor vitte a főszerepet. Hogy mennyire remek koncert volt, azt az is mutatja, hogy tőlem szokatlanul – jegyzeteim alapján – igyekeztem számonként felidézni a koncert minden részletét. Ez a csapat és az „összerakott” produkció megérdemli!
No és ne feledjék a kedves olvasók az örök igazságot – és az én szlogenemet: „Az élőzenét semmi sem pótolja!” A téli időszakban mi sem szívderítőbb, mint egy jó jazzkoncert. Olyan, mint a szombat esti volt!
