A legcsendesebb óra
„Kiküldött tudósítóink” jelentik a francia Riviéráról! – A szerk.
Vasárnap a North Sea Jazz Festivalon lépett fel, kedden pedig már Juan-les-Pins-ben énekelt. Még 18 év után is pörög a karrierje az amerikai jazzénekesnőnek.
Juan 2004-ben fedezte fel magának Stacey Kent-et. Azóta 15 albumával lett gazdagabb a világ. Az elsősorban jazz standardeket feldolgozó énekesnő tiszta és különleges hangja még mindig magával ragadó.
Összehasonlító irodalmat tanult Amerikában, majd nyelvtanulás céljából érkezett az öreg kontinensre. Ezután élete hatalmas fordulatot vett, amikor beiratkozott a Guildhall School of Music and Drama-ba, ahol megismerkedett későbbi zenésztársával és egyben férjével Jim Tomlinson-nal.
A közönség láthatóan élvezte, hogy Kent folyékonyan beszélt hozzájuk franciául. A hangulat mondhatni intim volt. Összesen egy órás volt a koncert. Sajátos hangja és előadásmódja jobban illett volna egy ötven négyzetméteres klubhelyiségbe, mint egy szabadtéri színpadra. A koncert olyan halk volt, hogy a körülöttem állók suttogását is hallottam.
Nem lemezbemutató koncert volt, inkább egy válogatás. Három különböző nyelven adta elő a dalokat. A „Breakfast on the Morning Tram” című albumról énekelte első dalát, majd jött egy bossa nova, aztán egy sanzon a „Raconte-Moi” című albumról. Annak ellenére, hogy nem éreztem különösebb témát, ami köré felépítette volna a koncertet, a dalok aránya mégis eltolódott a bossa nova és a portugál szerzemények felé. Kiemelte a Marcos Valle-val közös munkájukat és ez után következett a „So Nice” című klasszikus, amit angolul és portugálul is felvettek. Zárásként a közönség nagy örömére a „Jarden D’Hiver” című dal.
Hallgatva koncertjeit, vele kapcsolatban - a kevesebb több - jelenség a legtalálóbb. Éneke időtlen és tiszta. Ez teszi Stacey Kent-et egyedülállóvá.
Szegény Tomlinson-ról pedig semmi hír a wikipédián. (What?)
Huszár Csenge
A Jazz á Juan fesztiválról 2011-ben hallottam először. Egész pontosan láttam először. Joshua Redman 2010-es double trio koncertjét a Mezzo TV-n láttam. A fesztivál sajtófelelősétől ma megtudtam, hogy az utóbbi években a fesztivál egy koncertjét sem rögzíti a televízió. A helyszínen lévő TV stáb csak a két kivetítőre kiadott videóért felelős. A fesztiválon jelen vannak az RTL nevű francia rádióadó munkatársai. Ők minden nap egy órás műsort sugároznak az esti műsorsávban. Ezeket vissza lehet hallgatni pár napig a rádió weboldalán.
Íme néhány link a hangtárhoz:
Preservation Hall Jazz Band, George Benson, Youn Sun Nah:
http://www.rtl.fr/culture/arts-spectacles/ce-soir-premier-de-nos-rendez-vous-en-direct-de-la-pinede-de-juan-les-pins-a-l-occasion-du-54-eme-festival-de-jazz-7773204667
Beth Hart, Family Stone, Jamie Cullum:
http://www.rtl.fr/culture/arts-spectacles/beth-hart-family-stone-et-jamie-cullum-a-l-affiche-de-cette-deuxieme-soiree-en-direct-de-jazz-a-juan-7773239932
Az est második koncertje egy all-star produkció. Az elefántcsontparti gyökerekkel rendelkező Manu Katché ült a doboknál. Ő Peter Gabriel és Sting oldalán futott be a nyolcvanas években. Herbie Hancock-kal, Joni Mitchell-lel és Nigel Kennedy-vel is dolgozott többek között. Az olasz gyökerekkel rendelkező belga, Éric Legnini zongorán és Fender Rhodes-on játszott. Az olasz Stefano di Battista szaxofonozott. Az ő zenekarában indult a kilencvenes évek végén Legnini. Richard Bona basszusgitározott.
Vegyes érzelmekkel vártam a koncertet. Az all-star felállásoktól mindig is tartottam. A csapatsportokban sokszor vallanak kudarcot a sztár-formációk. Gyakran kikapnak egy összeszokott, jó csapattól. Az volt hát a kérdés Juan-ban kedd este, hogy ki mennyit önzőzik, és össze vannak-e eléggé szokva a zenészek. Bona nem önzőzött. Csodálatosan kísérte Battista-t. Érezhetően jó (zenei) barátság fűzi össze a négy zenészt. Sok-sok összemosolygás, összezenélés tanúi lehettünk. Battista-Bona, Battista-Katché többször játszottak együtt, hangjaikat egymás zenei szavába öltötték, intelligens és izgalmas megoldásokkal. Mindezt dögös alapokra helyezték, hála a csodás ritmusszekciónak. Hallottunk egyperces dalt is, mintha csak a végét adták volna elő egy kompozíciónak. Nagy örömömre Richard Bona énekelt egy dalt zenekar nélkül. Mosolyogva jelezte, hogy playback lesz, de ez ebben a formában nem volt igaz. Úgy nevezett loopokat vett fel, ezeket élőben építette egymásra. Volt ritmus, basszus, minden, ami kell. Majd erre az egészre énekelt rá. Végül ütemenként le-lehajolt, és 6-7 lépcsőben halkította le a felvett anyagot, így zárta a dalt.
Mind a négy zenész kapott lehetőséget szólózásra. A számok között néha Katché, néha Bona konferált fracia nyelven.
A koncert nagy élmény volt, nyoma sem volt az összeszokottság hiányának. 60 percet játszott a csapat. Ráadást nem adhattak, hogy a nap harmadik formációja időben kezdhessen.
Rövid átállás és zongorahangolás után lépett színpadra Chick Corea és Stanley Clarke. Corea 1969 óta kilencedik, Clarke 1977 óta hetedik alkalommal muzsikál Juan-ban. A közönség egy része még a büféből jött visszafelé, és helyet keresve járkált. Meg is jegyezte Chick Corea, hogy most még lehet sétálgatni (aztán később már ne).
Elsőnek a „Return to Forever” albumról adták elő a „Sometime Ago” és a „La Fiesta” című dalt. Majd a „Hymn of the Seventh Galaxy” albumról az „After the Cosmic Rain” következett. Ezután Chick Corea konferált. Elmondta, hogy ő Bostonból, Clarke Philadelphia-ból kerültek fiatal korukban New Yorkba. Sok zenész inspirálta őket akkoriban, többek között Bill Evans. Ő unokahúgának írta a „Waltz for Debbie” című dalt. Ez játszotta negyediknek a Corea-Clarke duó. Ezután Stanley Clarke elmondta, hogy többek közt az a csodálatos a zenész létben, hogy az ember tud a feleségének dalt írni. Ez pedig sokat segíthet - tette hozzá. Felesége chilei, neki írta következő dalt: „La Cancion de Sofia (Song for Sofia)”. Zárásként a „No Mistery” című Corea dalt játszották. Ráadásnak pedig a „Spain” című kompozíciót. Itt megénekeltette a tömeget Chic Corea. A zongorán leütött kis hangsorokat kellett ismételgetnünk, mely eleinte könnyű, majd egyre nehezebb volt. A koncert intim volt és halk. Egyeseknek emiatt koncert közben hazamentek. Ezt fel is rótta egy ízben Chic Corea. Hangot adott neki, hogy nem szereti, ha járkálnak az emberek a zene közben. Engem Stanley Clarke bőgőszólói fogtak meg igazán. Nem hallottam még ehhez foghatót. Chic Corea is csodálatosan játszott, de mivel nem használt szemfényvesztő elemeket, ezért az egyszerű halandókat nem kötötte annyira le a játéka. A koncert végén egy kb. 20 fős rajongó csapat nyomult a színpadhoz, és próbáltak kezet rázni a jazz nagyjaival, akik erre hajlandóak is voltak.
Timár Gergely
A fotókat Gilles LeFrancq készítette:
