Bacsó-Szandai Reunion Quartet
Több mint egy évtizede megszokhattuk, hogy Bacsó Kristóf koncertjei mindig fontos gondolatokat közvetítenek a zene nyelvén. Tudatos művész, akinek karakteres véleménye van az őt körülvevő világról. Így volt ez akkor is, amikor fiatal zenészként olyanok társaként játszott, akiknek nevét nem a haknihősök táborába soroljuk. Vezetőként különböző együtteseivel is ezt az utat járja. A hétvégén izgatottan vártam fellépését, mivel gondolatai zenébe ültetéséhez kiváló társak szegődtek mellé. Az Opus Jazz Club szombati koncertjén már a fellépők névsorát olvasva is biztosak lehettünk abban, hogy nem időkitöltő nyári matinéban lesz részünk. Annál inkább is, mert a matiné délelőtti eseményt jelöl…
Igazi „All Star Band” vonult az Opus színpadára. Balázs Elemér ült a dobokhoz, aki akárcsak Bacsó, mára meghatározó szereplője zenei életünknek. Büszkén írom, hogy pár szombattal később, szeptember 6-án, a világ egyik leghíresebb szentélyét, a Blue Note klubot készül meghódítani testvére Balázs József East Gypsy Band nevű zenekarával New York-ban. Gitáron Fenyvesi Márton képviselte a fiatalabb generációt, akiknek nevét érdemes megjegyezni, egyre markánsabban bontogatják szárnyaikat, egyre inkább saját hangon szólalnak meg. A bemutatásban végére hagytam Szandai Mátyást, az évek óta Párizsban élő bőgőst, aki szintén a legkiválóbb együttesekben tette le névjegyét, és akit itthon a legjobbak közt tarthattunk számon. Vele egy rövid riportot is készítettem a koncert után kinti tapasztalatairól, amit rövidesen olvashatnak honlapunk látogatói.
Egy lírai klasszikussal, Sam Rivers „Beatrice” című számával kezdődött a koncert. Az 1964-ben megjelent „Fuchsia Swing Song” albumon halhattuk először, az akkordok egyedülálló kombinációja miatt a modern harmóniák a mai napig magával ragadják a közönséget. Saját szerzemények mellett a jazz óriásainak kompozíciói hangzottak el, teret adva az együttes minden tagjának a szólók kibontására. Élmény volt Ornette Coleman „Broadway Blues” adaptációját hallgatni, megrendülve fogadtuk az első részt lezáró John Coltrane balladát, melyet a balesetben életét vesztett Mohay András emlékére játszottak. Szünet után Bacsó szerzeménye, a „Nocturne” után Balázs Elemér nagy kedvencét, Pat Metheny „80/81” lemezéről, a címadó számot élvezhettük. Annak idején ennek a lemeznek a hatására kötelezte el magát dobosunk végleg a jazz-zel. Thelonious Monk után befejezésként ismét Coltrane, ezúttal a „Bessie’s Blues” következett, és az eddig a közönség soraiban szerényen üldögélő Ávéd János is a színpadra szólíttatott. Fergeteges tenor parádét mutatott be, így természetesen csak a ráadás után vehettek búcsút a mindvégig lelkes publikumtól. A ma már lassan a középkorosztályba tartozó nagy nevek mellett (Bacsó, Szandai, Balázs) öröm volt hallgatni a fiatalok játékát (Fenyvesi, Ávéd), akik gond nélkül illeszkedtek a zenekarba. Fenyvesi Mártont azért is csodáltam, mert remek szólói közben rengeteget kellett hajolgatnia a lábánál letett az effektusokat elővarázsoló több tucat gombot és kapcsolót tartalmazó kütyükhöz, és soha nem nyúlt mellé. Persze a végére nem ebbe fáradt bele, hanem abba, hogy a csapat többi tagjához hasonlóan mindent kiadott magából. Az ingek nem a nyári melegtől izzadtak át, az első perctől az utolsóig teljes intenzitással játszott mindenki. Az üzenetek célba értek, értő fülekre találtak. Különleges élménnyel térhettünk haza, egy feledhetetlen koncerttel lettünk gazdagabbak. Köszönet érte!
