Sztárok és reménységek Székesfehérváron, az Alba Regia Feszt három napján – Első nap: 2014. augusztus 5.
Immár harmadik alkalommal támadt fel poraiból az 1967-ben indult fehérvári nemzetközi jazzfesztiválok sorozata. Igaz, ezúttal a ”jazz”, a „koncert” és a „verseny” is csak alcímként volt olvasható a rendezvény internetes oldalán.
A gondolatmenetet folytatva: a fesztivál szó is „feszt” formává rövidült, amiben legalább van valami ötlet. Nekem legalábbis a szó szleng-értelme ugrott be: „folyton”, „folyamatosan”, „állandóan” – vagyis szinte szünet nélkül, „feszt” szólt a zene a városban, három napon keresztül. Amiben van is valami igazság. (A fesztivál szó egyébként a latin eredetű karnevál és a német Fest, azaz ünnepély szavakból keletkezett valamikor.)
A fehérvári nemzetközi jazzfesztiválok történetéhez visszatérve: 1967-től hat esztendőn át évről évre megtartották tavasz végén a három-négynapos eseményt. A „fesztiválos” hat évet hat szűk esztendő követte 1973-tól ’78-ig – fesztivál nélkül. Az 1978-as első „feltámadástól” kezdve általában háromévenként követték egymást az események, kivéve az 1987-es rendezvényt, amit két év után követett az 1989-es fesztivál. Ezután – a fő szponzor Videoton Vállalat csődhelyzetbe kerülése okán – nem kevesebb, mint 13 évet kellett várni „Csipkerózsika” második felébresztéséig, ami 2002-ben jött el. A nyolcvanas évek fesztiváljai általában csak két-háromnaposak voltak, és az 1900-as évezredben a fő műsor minden alkalommal a Vörösmarty Színházban került sorra. A 2002-es „Alba Regia Jazz Fesztivál” az első, és mindeddig az utolsó alkalom, hogy a színházépület felújítási munkái miatt ezúttal a Videoton Oktatási Központ adott otthont a fesztiválnak. A következő évben azonban a Színház gyönyörűen felújított épülete újra befogadhatta a fő műsorszámokat – ám a város más játszóhelyei is kaptak feladatot; például a Helyőrségi Klub a késő esti jam session lebonyolításában vett részt.
De térjünk vissza a mához! Az általam fentebb képletesen említett Csipkerózsikának 2003 után újabb 11 évet kellett aludnia, hogy a napokban lezajlott – immár háromnapos – Alba Regia Feszt zengő gitárjai, mennydörgő dobjai és hörgő szaxofonjai felébresszék mély álmából. A Vörösmarty Színház csak az első két napon vállalt szerepet a lebonyolításban – és nem egész estét betöltő műsorral –, ám két európai hírű együttes bemutatásával. A Színház mellett azonban nem is tudom pontosan, hány „játszóhely” – nagy részük szabadtéri – vett részt a különböző műfajú, stílusú, korosztályú, művészi szintű stb. formációk befogadásában. Köztük az ún. „Nagyszínpad” (a Fő utca végén, a Magyar Király Szálloda szomszédságában) szinte minden igényt kielégített, ami a hangtechnikai minőséget, a láthatóságot és az utcai helyszínt meghazudtoló, viszonylag kényelmes nézőteret illeti. A fesztivál első napján felavatott „Múzeumkertet” – amit én (növényzet híján) egyszerűen múzeumudvarnak neveznék – akusztikailag nem találtam tökéletesnek. A városi önkormányzat reprezentatív műemlék-épületében, a Hiemer-házban tartották a zenei verseny elődöntőit (első nap standard-eket kellett játszani a „gyerekeknek”, a második nap pedig saját számokat) – délelőtt 10-tól –egy ebédszünet beiktatásával- délután 4-ig.
Sajnos, a műsorok egy részét egyáltalán nem, vagy csak töredékesen hallgathattam meg – részint az egymással is ütköző vagy eltolódó programrend miatt, részint pedig a délelőtti versenyműsorokról hiányoztam az esténként későbe nyúló programok okán, a másnapi fáradtság miatt.
Augusztus 5-én, kedden délután a Nagyszínpadon elsőnek a Hámori János által vezetett Fehérvár Big Band mutatkozott be. A fehérvári és környékbeli zenészekből alakult zenekar szokásos bigband-jazz darabokat, valamint kisebb részben modern hangszereléseket játszott. Kiforrott, egységes nagyzenekari hangzást hallhattunk remek, könnyed hangulatban. Sok jó szóló elhangzott, sajnos nem ismerek név szerint mindenkit a zenekarban. A ritmusszekció tökéletes, de külön-külön is jó szólisták, pl. a zongorista Szabó Dávid vagy a gitáros Horváth Dávid. (A bőgős Sárkány Sándor, a dobos Potesz Balázs volt.) A szaxkórus jól szól együtt, remek szólókat hallhattunk altszaxofonon Cserta Balázstól és Mits Mártontól is. Balázsról tudjuk, hogy minden fa- és nádfúvós hangszeren kiválóan játszik, de talán a tenor (és nem az alt!) az igazi fő hangszere. Igaz, a budapesti zenekarokban gyakran baritonozik is. Tetszett Papp Mátyás harsonaszólója is. A trombitaszekcióban is hallhattunk jó szólókat, de a legkimagaslóbb a karmester-trombitás improvizációja volt, amely Benny Golson „I Remember Clifford” című balladáján vonult végig. A számot a nemrégiben egy tragikus közlekedési baleset következtében elhunyt kiváló dobos, Mohay András emlékére adták elő.
19 óra körül ugyancsak a Nagyszínpadon hallhattuk a „MoNaMo” elnevezésű formációt. A betűszó a tagok nevéből keletkezett. Mo – vagyis „Mókus”, alias Szirtes Edina énekelt, scat-elt és hegedült. (Sajnos a hegedűt nem sikerült jól kierősíteni, ezért a későbbiekben azt „hanyagolta”.) Na – azaz Nagy János zongorázott, a másik Mo – teljes nevén Mogyoró Kornél pedig különböző ütőhangszereken játszott. A különleges összeállítású trió stílusa még különlegesebb, nagyon nehéz bárhová besorolni őket. Az „avantgárd” immár elcsépelt kifejezés, ami talán éppen az újszerűséget, a besorolhatatlanságot jelenti. A fő kategóriát, azt, hogy jazzről van szó, nem lehet megkérdőjelezni. Egyrészről az improvizáció fontos szerepet tölt be, másrészről a különböző ritmusképletekre ugyancsak ezt mondhatjuk. Egészen különleges „Mókus” scat-je! Hol szöveges, hol szöveg nélküli; hol dallamos, hol pedig „alig” az… Sajnos nem hallgattam végig a műsort, mert Biréli Lagrène és társainak műsora vészesen közeledett…
20 óra után kezdődött a Vörösmarty Színházban a Gipsy Project, vagyis Biréli Lagrène együttesének műsora. Szerintem ez volt az egész fesztivál legkiemelkedőbb produkciója. De erről majd később. Biréli Lagrène 1966-ban született Franciaországnak a német határhoz közeli Elzász-Lotharingia tartományában, Soufflenheim városában. Gyermekkorától kezdve egész pályafutását a Django Reinhardt neve által fémjelzett francia-cigány stílusú swinges jazz-zenei hagyomány tisztelete és követése határozta meg. Négyévesen kezdett gitáron játszani, és nyolcéves korára már ismerte Django teljes repertoárját! Egyre szélesebb körben ismertté vált, miután Strasbourgban megnyert egy cigányzenei versenyt. 12 évesen Németországban turnézott, majd egy sor hanglemezt készítettek vele. Miután az Egyesült Államokba utazott, olyan neves művészekkel ismerkedett meg, és játszott együtt, mint Stéphane Grappelli, Benny Goodman, és Benny Carter. 1984-ben Larry Coryell-lel együtt hosszabb ideig működött New Yorkban. Hogy megismerje a fúziós zenét, Európában turnézott Jaco Pastorius-szal, később pedig Al Di Meola-val muzsikált együtt. Mára mintegy negyven nagylemez, illetőleg CD őrzi Biréli együttes- és szólójátékát. Játéka az idők során sokat gazdagodott, de ma is melodikus és élvezetes. Stílusa a swing, a fúziós jazz és a post-bop körén belül maradt.
A Gipsy Project a következő felállásban lépett a színpadra: Franck Wolf (tenor- és szopránszaxofon), Biréli Lagrène (elektromos gitár), Hono Winterstein (akusztikus gitár) és Diego Imbert (nagybőgő). A műsor utolsó részében – a közönség nagy meglepetésére – vendég csatlakozott a formációhoz, mégpedig Roby Lakatos, Belgiumban működő kiváló hegedűművészünk, aki nem más, mint neves szaxofonosunknak, Tony Lakatosnak testvéröccse. Roby már hosszú idő óta magyar cigányzenét játszik zenekarával egy előkelő brüsszeli étteremben. Hogy a jazzmuzsikából is „ragadt rá” valami, abban kétségtelenül szerepe van bátyjának, a népszerű „Tónikának”…
A Gipsy Project tagjai Birélihez hasonlóan mindannyian Elzász tartományban születtek (a szaxofonos Wolf például a tartomány székhelyén, Strasbourgban), és egyenként is kiváló muzsikusok, de még fontosabb tény, hogy együtt egy jellegzetes hangzású, sajátos felfogású csapatot alkotnak. Ez a stílus tagadhatatlanul az egykori francia-cigány, ún. „manouche”-zenekarok (mint amilyen Django együttese volt) felépítéséből, játékmódjából indul ki; erre utal a dob vagy más ütőhangszer hiánya, az alapritmust a bőgő mellett az akusztikus gitár szolgáltatja. A Gipsy Project egész hangzása azonban sokkal diszkrétebb, kifinomultabb és modernebb, mint Django-ék egykori őserejű, és bár technikailag magas szintű, mégis kissé naiv zenei világa. Leginkább talán a szaxofonos járul hozzá a modern hangzáshoz. Wolf futamai a szopránon egyszerre idézik a múltat és a jelent: kihalljuk belőle Django egykori „ujjazó” technikáját és egyszersmind Coltrane free korszakának „hangfüggönyeit”. A bőgő és az akusztikus gitár kísérete eszményien pontos; a hallgató el is felejti a dob hiányát. Imbert-től hallhattunk egy vagy két szép bőgőszólót is, Winterstein sajnos nem szólózott. (Django felvételein is nagyon ritkán hallani szólót a kísérő gitárosoktól.) Végül Biréli gitárjátékáról mit is mondhatnék? Tökéletes! Egyszerre finom, szellemes, melodikus, hagyománykövető és mégis modern! A modernséget vagy a kifinomultságot – vonatkozzék az akár a szólókra, akár az együttes játékra – ne értsük úgy, mintha valami komoly, mérnöki pontossággal megtervezett alkotásokról lenne szó! Épp az ellenkezőjéről! Elég talán, ha megnézzük a mellékelt fényképet, amelynek, bár nem én készítettem, de én adtam a „Derű” címet. Ehhez hasonló mosolyt, nevetést láthattunk az arcokon, amikor valamelyik zenész szólójában egy szellemes fordulat vagy váratlan idézet hangzott fel, és ilyenkor rendszerint egy kísérő partner nem is késlekedett a pillanatok alatt megszülető, ugyancsak szellemes válasszal…
Hadd idézzem fel végül, milyen témákat választottak fehérvári fellépésükre a „Project” tagjai! Először gyermekjáték-dalok és dixieland-slágerek szólaltak meg – saját ízlés szerint átformálva. Hallhattuk az „After You’ve Gone”-t, aztán Django „Hungaria” című szerzeményét, amelyet ismerek bár, de a címe ellenére nem hallok a témában magyaros elemeket. A szám címe mindenesetre már a bekonferáláskor előhívta a nagy tapsot a közönségtől. Aztán jöttek a musical-slágerek: az „I’ve Got My Love to Keep Me Warm” Irving Berlin-től, az „All the Things You Are” Jerome Kern-től stb. A vége felé talán egy magyar nóta átdolgozását is hallhattuk, valamint a cool-korszak ismert témáját, a „Move”-ot Denzil Best-től, mégpedig óriási tempóban, amelyre Roby Lakatos is remekül improvizált hegedűjén. A mintegy másfél órás műsor több ráadás után ért véget, legutoljára maga Biréli jött ki a színpadra, és egyedül adott elő egy szép szólót.
A keddi napon még egy produkció volt hátra, amelyet mindenképpen látni-hallani akartam: ez volt a Vörös Janka e-Series 21 órakor kezdődő koncertje a nagyszínpadon. Sajnos, az őket megelőző színházi műsor a tervezettnél jóval hosszabb lett, és az időbeli nagy csúszás miatt az e-Series műsorának csak az utolsó részét tudtam elcsípni. Az vigasztal, hogy Janka művésznőt már évek óta ismerem, tisztelem és az énekesnők között az évtized egyik legnagyobb hazai felfedezettjének és tehetségének tartom! A formáció tagjai: Vörös Janka (ének), Mits Márton (altszaxofon), Fövenyi Máté (gitár), Bögöthy Ádám (bőgő és basszusgitár), Potesz Balázs (dob). Janka művészete mélyen gyökerezik a gospel, a blues, a soul- és a funky zene világában, ám napról napra saját stílusjegyekkel gazdagodik. Pályája kezdetén a fehérvári Öreghegyi Közösségi Házban, egy kiállítás megnyitása alkalmából volt szerencsém látni-hallani először, mégpedig duóban, Fövenyi Máté gitárkíséretével – aki ma is tagja az „e-Series”-nek. Ezért választottam ezúttal is a mellékelt fényképet.
Barcsik Géza fotói
