Mohay Andrásra (1978-2014) emlékezik a szakma – II. rész

Vasárnap kora reggel (2014. július 27.) hívott Schreck Feri, hogy milyen tragédia történt az M3-ason nem sokkal éjfél után. Majdnem kiejtettem a mobilt a kezemből. Andrissal 1996 májusában a Honvéd Együttes Yellow Stúdiójában készítettem élete első felvételét, 17 és fél éves volt. Hirtelenjében össze sem tudom számolni, hogy hányszor léptettem fel a Jazz a Márványteremben és a Zsámbék Jazz Open sorozatomban. Ezzel is elismerve egészen kimagasló tehetségét. És az égiek úgy akarták, hogy én legyek az, aki utolsó fellépését szervezi, és aki utoljára szólítja színpadra őt. Kapcsolatunk csak 18 éven át tarthatott, 35 és fél évesen távozott a Mennyei Jazz elnevezésű exkluzív klubba. Úgy éreztem, hogy a JazzMa.hu-nak kötelessége megszólaltatnia a hazai jazz dobos kollégákat és Andris egykori muzsikus társait. Az első két hétben 42-en írtak. Nos, eredetileg Andris temetéséig akartam ezt a búcsúztató cikket fennhagyni a JazzMa.hu főoldalán, de tegnap Kőbányán annyian jöttek oda hozzám a Szent László templomban rendezett búcsúztató után, hogy most már ők is elküldenék megemlékezésüket, hogy természetesen ezeket is felteszem és várom a további írásokat! Múlt pénteken dél óta (augusztus 15.) dél óta kilencen írtak.

Ágoston Gábor

Mohay mestertől két esztendőn át volt szerencsém tanulni a "Postás" jazz konzervatóriumban. Nagyon nehéz elmondani, mit tanultam és mit tanulhattam volna tőle. Számomra ő egy ajtó, amin nem mentem át, ő egy könyv, aminek a tartalomjegyzékén túl nem nagyon jutottam, talán ha az első fejezetet olvastam a megszámlálhatatlanból.

Tanításán érződött, hogy rengeteg dolgot szeretne megmutatni, de csak a töredékét tudja átadni az órák kereteinek szűkössége miatt. Mondogatta is, hogy ő inkább egy afféle műhelyt csinálna, ahol kényszertől mentesen lehetne tudást cserélni. Ettől függetlenül következetesen tanított, jól felépített anyagot adott át. Ebben az anyagban rengeteg hasznos dolog volt. Kiterjedt, logikus, rendszerezett eszköztárat adott kísérethez, improvizációhoz egyaránt. A fejében és a kezében is kiterjedt, rendszerezett eszköztár lakozott. Mindent tudott, amit akár egy rock-dobosnak, akár egy bolgár, akár egy indiai zenésznek illik tudni. Nem hiszem, hogy lenne olyan alapmű a doboktatásban, amit ne ismert volna. És ebből a tudástárból olyan darabokat választott ki számunkra, amik elkísérnek a mai napig. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy néhányunk még ma is rendszeresen előveszi azokat a kottákat, amikből ő tanított.

Úgy kezelte a metrumokat, mint más a Rubik-kockát. Mintha egy költő gond nélkül váltana hexameterből szapphói strófába, majd vissza pentameterbe úgy, hogy a gondolat, amit elmond, nem csorbul. A végtagjait is bámulatosan tudta függetleníteni egymástól, ha a kíséret megkívánta.

Az őt égető belső tűzből alig valamit érzékeltem, talán a tanár-szerep miatt, amit az iskolában magára kellett erőltetnie. Egyszer láttam rajta gyermeki izgalmat, mikor a szóló-lejegyzésekről beszélt. Lelkes lejegyző volt. Akár út közben, repülőn ülve, innen-onnan összeszedett cetlikre képes volt dobszólókat lejegyezni, ha felfedezett valami fontosat.

Ha tanárként ki tudott volna teljesedni, azt hiszem, a legnagyobbak közt tartanánk számon. Így is a legjobb dobosok egyikeként emlékezhetünk rá. Mi, akiket tanított, sokkal többek lettünk általa.

Ávéd János

Engem is mélyen érint Andris halála. Rengeteg zenésztársam nálam sokkal szebben megfogalmazta már mindazt, amit én is érzek.
Nagyon szerettük és tiszteltük, egy ikon volt számunkra. Egy bölcs és egyben barát, akihez mindig odamehettünk, és mindig választ is kaptunk kérdéseinkre. Hálás vagyok, hogy megadatott vele az a sok közös pillanat, amit örökre a szívünkben őrizhetünk.

Andris pótolhatatlan és fájdalmas vesztesége a magyar jazznek, a magyar zenének. Nem találom a szavakat, hogy ezt méltó módon jobban kifejezzem. Az a szellemiség, amit hátrahagyott mindig követendő példa lesz számunkra!

Dennert Árpád

Tizenvalahány éve ismertük egymást, egyidősek vagyunk.  Ha jól emlékszem, még a kőbányai suliban kezdődött a - talán mondhatom - barátságunk, azután minden különösebb indok nélkül évekig nem voltunk napi, heti kapcsolatban. Néhanapján összefutottunk véletlenül próbahelyeken, koncerthelyszíneken, egy alkalommal egy lemezfelvétel kapcsán, ilyenkor a szokott kedélyes stílusban beszéltünk pár szót, majd ki-ki ment a dolgára. Másoktól hallottam, hogy néha bizony "lent" van, vannak gondjai. Egy évvel ezelőtt óta rendszeresen találkoztunk, dolgoztunk. És újra beszélgettünk. Mindenféléről, zenéről, életről, gondokról, örömökről. Szerettem, talán irigyeltem a megszállottságát, ahogy a zenével foglalkozott, túl az állandó fejlődni vágyáson, gyakorláson, őrületes lexikális tudását, különféle lemezek, nevek, évszámok, ezekkel volt tele a feje. Éreztem, hogy most is vannak gondjai, de szerencsére egyre kevesebb és korántsem olyan súlyosak, mint régebben, jöttek munkák és örömmel beszélt róluk.

Együtt utaztunk aznap, ennek pont három hete. Emlékszem, mennyire el voltam telve az épphogy eljátszott koncert élményeivel, büszke voltam Rá is, hisz Ő egyedül is többször helytállt duóban az este vendégével, "a Lovano"-val. Mert helytállt, nekem elhihetitek!

Mi van, ha másképp alakul aznap éjjel, ott az M3-on? Sajnos így alakult, a történetnek ez a szála fut tovább. Nélküle.

Andris! Sajnálom, hogy nem kávézunk együtt többet próba előtt, nem röhögünk valami hülyeségen, nem látom azt a jellegzetes félmosolyod, amivel épp sztorit mesélsz! Nem játszunk többet együtt, ezt sajnálom a legjobban! Remélem - bárhol is légy - már nincsenek gondjaid, és jól érzed magad! Úgy igazán!

Csak ahogy mindig: Szevasz Andris!

Fekete-Kovács Kornél

Úgy gondolom, hogy minden generációnak megvan a saját felelőssége és szerepe a dolgok előmenetelében. Ezek határainak átlépése nagyon nehéz, csak keveseknek sikerül, még akkor is ha egy teljes élet áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy ezt megtegyük. A hazai jazz-életben különleges szerepet kapott Andris: tehetségével, jelenlétével, elszántságával és elhivatottságával a hangszert, és azon keresztül a zenét egy egészen magas szintre emelte. Nekünk muzsikustársaknak és a tanítás útján a fiatalabb generációk számára is folyamatosan újabb és újabb ajtókat nyitott fel, rengeteget kaptunk tőle. El sem merem képzelni, hová jutott volna, ha ez a tragédia nem veszi őt el tőlünk. Óriási veszteség ért mindannyiunkat.

Tegnap elbúcsúztunk Tőle. Fájdalmas dolog volt ez mindannyiunknak, és nemcsak azoknak, akik ott voltunk, hanem mindazon sokaknak, akik szerettük őt, akik tudtuk hogy ki ő valójában, akik ismertük az ő életét.

Emlékedet a szívünkben, a hangjaidat a fülünkben őrizzük tovább… Jó hogy itt voltál velünk, nyugodj békében…

Halmos András

Egy időben sokat kérleltem Andrist, hogy tartson egy dobórát nekem, elsősorban a poliritmiáról. Ritkán találkozom olyan emberrel, aki ennyire fókuszáltan és hosszasan belefeledkezve (a mi esetünkben több mint három órán keresztül, megállás, kizökkenés nélkül) merül el bármiben. Két példát mondanék, amiben csak egy másik zenész zsenihez, Chris Potterhez tudom hasonlítani.

Mindketten azon zenészek közé tartoznak, akik számára a zene annyira szent, hogy minden körülmény között alázattal vesznek részt benne. Chris Potternél tapasztaltam több ízben, hogy minden szituációban egyenlően veszi komolyan a zenét és aktuális zenésztársait, legyen az sokszoros Grammy díjas, vagy tanszakos felvételiző.

Nem tesz kivételt, mert tudja, hogy a zenélés nem más, mint szolgálat és akkor sem róla szól a történet, ha éppen ő a legjobbnak tartott zenész, vagy ha sokan rajonganak érte, tisztelik végtelenül. Ez lehetett Andris sokat emlegetett szerénysége mögött is. A tudat, hogy egy magasabb, végtelenül tiszta forrás táplálja és ő csak élvezője (vagy éppen elszenvedője) az adottságnak, hogy közvetlen kapcsolatban áll ezzel a forrással. Fölfelé néz, nem lefelé.

Visszatérve a belefeledkezéshez, és ahhoz, milyen amikor valakiben folyamatosan él a zene. Chris nálam szokott gyakorolni, amikor Pesten van. Egyszer 10 percet késtem, hogy kulcsot vigyek neki. Láthatóan egy percet sem töltött üresjáratban, egy percet sem “várt". Ott ült a Vágóhídon a kőtörmelékek között és kottát írt. Hamvas Béla írja valahol, hogy a várakozás lefokozott tudatállapot. Nincs olyan, hogy “majd gyakorlok”, majd lesz ilyen olyan helyzet. Benne élsz, benned él folyamatosan, vagy nem, bármilyen körülmények között is vagy (elismernek, nem ismernek, megélsz belőle vagy nyomorogsz, elég jónak érzed magad, vagy nem, ez mind csak külső körülmény).

Andrissal is rengetegszer találkoztam, futottam össze a legkülönbözőbb helyzetekben ugyanígy. Szinte mindig gyakorolt, mantrázta a ritmikákat, még a sör mellett is, babakocsit tolva is. Ilyen mély ismeret a zenéről (már a huszas évei elején is), akkor születik, amikor szinte csak ebben él az ember. Ezért is lehetett, hogy talán nem jutott elég ideje, energiája az életének más területeivel olyan mélységben foglalkozni, mint a zenével. Lehet, hogy ebben nincs igazam, de így láttam.

Korb Attila

Hosszú éveken át játszottunk együtt Andrissal a Modern Art Orchestra-ban. Elementáris erővel játszotta a swinget - felejthetetlen élményeim vannak közös koncertekről, amikor közelről láthattam, hallhattam azokat a csodákat amiket művelt! Játékával inspirálta az egész zenekar játékát.

Teljes megszállottsággal, odaadással állt a zenekari műhelymunkához is, ha kértük bejött akár egy réz szekció próbára is... csak hogy segítsen...
Minden érdekelte - többször beszélgettünk róla, hogy egyszer majd csinálunk valami "régi jazz" projectet…
Szavakkal nem lehet leírni azt a veszteséget, ami Andris korai, értelmetlen halálával érte a jazz szakmát.
Őszinte részvétem minden hozzátartozójának.

Pusztai Csaba

Andris,

Kőbányán találkoztunk először, a kilencvenes évek második felében, mint diákok. Minden beszélgetésünk a dobolásról-gyakorlásról szólt és minden, ami az elmúlt közel húsz évben történt, még előttünk volt...

Később sokszor követtük egymást zenekarokban és sokszor ültünk egymás mellett az eltelt évek alatt tanárként, miközben persze folyton tanultunk valamit azoktól, akik tőlünk vágytak tanulni.

Egy valami sosem változott.
Amint az első, az utolsó beszélgetésünk is a dobról és az útkeresésről szólt, sokadszor csereberéltünk kottát és elképzeléseket egyaránt, a terveidről meséltél...

Végül ott kellett elbúcsúznom tőled, ahol először találkoztunk és pár napra rá, együtt játszottam a fiúkkal, akikkel utoljára játszottál...

Hiányozni fogsz!
Isten veled!
Csabi

Sárkány Sándor

Andrist sajnos elég felületesen ismertem, közös munkánk gyakorlatilag a Ladóra korlátozódott.

Előtte igen keveset játszottunk együtt, de az mindig nagy élményt jelentett.

Nagyon tehetséges, mégis igen szerény, kedves, jóindulatú embernek ismertem.

Halála nagyon megrázott, borzasztóan sajnálom, hogy földi pályafutása ilyen rövidre sikerült, és hogy ilyen tragikus véget ért.

Nagyon hiányzik!

Varga Bendegúz

Andris, Mo', Mo'ember, A Mohay elment.

Voltak olyan évek, amikor testvéremként, rajongva szerettem őt. Noha két évvel fiatalabb volt nálam, mégis bátyámnak éreztem Andrist.

Szeretetemmel, rajongásommal tudom, közel sem vagyok egyedül. Soktucatnyi, talán több száz ember igyekszik feldolgozni most a halálát. Hiszen rengetegen szerették, tisztelték. Csak remélni tudom, hogy ő ennek tudatában volt.

Rendkívüli tehetsége, a fejlődés, a tudás megszerzése iránti vágya fogalom.

Csak egyetlen nagyszerű koncert emlékét szeretném felidézni játékával kapcsolatban, noha számtalant lehetne. A Szabó Dániel Trió 2007 tavaszán tartotta lemezbemutatóját a Művészetek Palotája Fesztiválszínház termében. Ez az esemény azóta is életem tíz legnagyszerűbb koncertélménye közé tartozik.

Ugyan csak a koncert második felében csatlakozott magyar társaihoz a nagyszerű Kurt Rosenwinkel, mégis már az első szettben feledhetetlenül játszott Dani zenekara, melyben Szandai Mátyás bőgőzött, egy balladában pedig Szőke Niki is közreműködött. Kurt színpadra lépése még tovább fokozta az élményt.

A koncert utolsó száma Dani „Vertigo” című szerzeménye volt, amelyet egy hosszú Outro elnyújtott csúcspontként zár le. Ebben részben Kurt és Andris hosszú-hosszú percekig gyakorlatilag párhuzamos szólót játszottak, míg a többiek kísérték őket. Elképesztő, fantasztikus volt... Tudom, Andris is kiemelkedő pillanatként értékelte ezt a fellépést, hiszen egykori myspace oldalán az első helyen lehetett meghallgatni az ott elhangzott Vertigo felvételét.

Büszke voltam Andrisra. Mint sokszor máskor is, úgy éreztem, játékával az én álmaim válnak valóra.

Összes egykori és jövendőbeli tanáromnak is igen hálás lehetek, és vagyok is a tőlük kapott tudásért, munkájukért, segítségükért. Mégis, Mesteremnek talán sohasem nevezhetek meg mást, még a jövőben sem, csak Andrist.

2005-ben a "Postásban" kezdett tanítani. Az évnyitón, amin véletlenül ott voltam, szólt, "örülne, ha én is járnék hozzá". Én éltem a lehetőséggel, noha már nem jártam oda hivatalosan. Azt mondhatnánk, magántanítványa voltam, de ez nem helytálló. Egyrészt azért nem, mert nem fogadott el tőlem pénzt... vagyis két éven keresztül ingyen, teljesen önzetlenül tanított engem (is)! Másrészt azért nem, mert az "órák" szokatlan módon zajlottak, amit leginkább a kollektív jelzővel tudnék illetni.

Azokon a feledhetetlen péntek délelőttökön Andris körül összegyűltek a tanítványok. Benkó Ákos, Badics Márk, Ágoston Gábor, Fekete Ákos, később Szabó-Sípos Ágoston, és mások is. Szinte mindig több ember volt benn a teremben. Mindenki a Rudimental Ritualt és a Syncopationt tanulta. Akinek épp az "órája" volt, Andrissal együtt dobolt, a többiek vagy gumilapon játszottak velük, vagy egyszerűen csak egymást, főként Andris mozdulatait figyelték közelről. Nagyszerű, kollektív élményben volt részünk, amelyet áthatott az ő személyisége, a zene, a dobolás, a tanulás iránti szenvedélye.

Andris nélkül sehol sem tartanék, és tudom, sokan éreznek hasonlóan a Postásos, és későbbi tanítványai közül is.

A tőle kapott "ajándékokat" igyekeztem viszonozni. Szerettem volna, hogy rádöbbenjen, mennyit köszönhetek neki.

Andris élete és karrierje újra felfelé ívelni látszott...

Tragikus halála veszteség, csapás.

Azonban hálát kell adnunk Istennek azért, hogy Andris velünk volt, köztünk járt...

Kedves emlékét sohasem feledhetem.