Sztárok és reménységek Székesfehérváron, az Alba Regia Feszt három napján – Második nap: 2014. augusztus 6.
Immár harmadik alkalommal támadt fel poraiból az 1967-ben indult fehérvári nemzetközi jazzfesztiválok sorozata. Igaz, ezúttal a ”jazz”, a „koncert” és a „verseny” is csak alcímként volt olvasható a rendezvény internetes oldalán.
A gondolatmenetet folytatva: a fesztivál szó is „feszt” formává rövidült, amiben legalább van valami ötlet. Nekem legalábbis a szó szleng-értelme ugrott be: „folyton”, „folyamatosan”, „állandóan” – vagyis szinte szünet nélkül, „feszt” szólt a zene a városban, három napon keresztül. Amiben van is valami igazság.
Az esemény második napján sem tudtam minden egyes műsort megnézni-meghallgatni – az előző napi beszámolómban említett okokból. Az első napi, kánikulai napsütés után másnap beborult az ég, sőt néha az eső is szitálni kezdett, ami kissé ráijesztett az emberekre, főleg a szabadtéri események látogatóira. Lényeges változtatásokra a rendezők azonban csak a harmadik napon kényszerültek – már ami a fellépések helyét illeti. Ugyanis ekkor már bizony komolyabban megeredtek az ég csatornái – egyes helyeken annyira, hogy fedél alá száműzték a kisebb zenekarokat. De erről majd a cikkem harmadik részében…
Feleségemmel együtt elsőnek ezen a napon is a Nagyszínpadon 17 órakor kezdődő műsort tekintettük meg – mégpedig a Budapest Ragtime Band fellépését. Az együttes vezetője és bőgőse közel három évtized óta Gayer Ferenc, akiről ma már kevesen tudják, hogy az 1970-es években Székesfehérváron lakott, ahol az akkori Ifjúsági Házban (ma A Szabadművelődés Háza) működő Jazzklub házi zenekarának, a Jazz GT-nek egyik vezetője volt. A Jazz GT, amelynek akkoriban a Fehérváron ma is jól ismert szaxofonos, Muck Ferenc is tagja volt, 1979-ben megnyerte az Országos Amatőr Pop-Rock-Jazz Verseny fődíját, és még ugyanabban az évben nívódíjat kapott a Népművelési Intézettől. A többnyire kvintett összeállításban működő, sikeres zenekar néhány év után feloszlott, tagjai részint nyugaton próbáltak szerencsét, mások pedig ismert hazai zenekarokban folytatták pályájukat. Gayer Budapesten telepedett le, és miután elvégezte a Jazztanszakot, neves fővárosi együttesekben játszott: többek közt fellépett és felvételeket készített Beamter (Bubi) Jenő és Martiny Lajos különböző formációival, tagja volt a legendás dobos Kovács Gyula együttesének, továbbá sokat szerepelt olyan neves zongoristákkal, mint Garay Attila és Pleszkán Frigyes. (A tragikus sorsú, 2011-ben elhunyt Pleszkánnal már a ’70-es esztendőkben, fehérvári éveiben megismerkedett; bejárták az országot, nagy sikerrel léptek fel különböző klubokban, kollégiumokban, művelődési intézményekben – többnyire duó formációban.) A ’80-as évek vége felé bőgőzik Gayer először a Budapest Ragtime Band-ben, amelynek először Szuyogh Xavér, majd Lukácsházy Győző a vezetője. Miután az együttes nemcsak ragtime-okat játszik, Lukácsházy ráébred, hogy saját hangszere, a tuba nem mindenféle stílusú kompozícióban felel meg basszushangszerként. Ebből a meggondolásból hívja a zenekarba bőgőzni Gayer Ferencet, aki mellesleg remek hangszereléseket is készít az együttesnek. Aztán eltelik még egy-két év, és Feri (Bocsánat, Pubi! – ez Gayer kedvenc beceneve) fogja magát, és átveszi a teljes zenekar vezetését! (Ugyanis Lukácsházy a Magyar Rádió zenei szerkesztőjévé avanzsál.)
Visszatérve a királyok városába, a Nagyszínpadhoz, érdemes megjegyezni: nem volt véletlen, hogy Gayer Pubi „kezei között” ilyen kiforrott, remek együttessé vált a BRB. A fent felsorolt nagy nevek mellett, a különféle stílusú együttesekben eltöltött évek, és későbbiekben a Ragtime Band-del bejárt országok, az ott szerzett zenei élmények hatása nem tűnt el nyomtalanul. (Pár nappal fehérvári fellépésük előtt érkeztek haza ki tudja már, hányadik angliai turnéjukról.) A „Feszt” koncerten hallott számok hangszereléseinek nagy részét is maga Gayer készítette. Sok ismert ragtime mellett más stílusú darabokat is hallhattunk, ám mindegyiket tradicionális felfogásban, vagy legalábbis ahhoz közelítve. Hallhattuk az elmaradhatatlan „The Entertainer”-t, Scott Joplin egyik legismertebb szerzeményét – nagyon szellemes hangszerelésben, amelyben a zenekar két hangszercsoportra lett osztva, amelyek egymásnak „felelgettek”. A chicagói korszak slágereiből felhangzott a „Sweet Georgia Brown”. Nem maradtak el a klasszikus-zenei átdolgozások sem, ezúttal nekem Rossini Tell Vilmos-nyitányának új verziója számított meglepetésnek. A műsor nagyobbik felében vendégként fellépett „Papa Fleigh” – becsületes nevén Forgách László (elmaradhatatlan fekete keménykalapjával lásd a bekezdés alatti fényképen). Fleigh „papa”, aki a magyar tradicionális zenét kedvelők által jól ismert mókamester, tovább emelte az amúgy is remek hangulatot. Túlnyomó részben Louis Armstrong-tól ismert slágerekből énekelt (némelyiket magyar nyelven!), és néha kornetten is játszott. Sajnos, nem a New Orleans-i vagy a chicagói korszak értékesebb darabjait szólaltatta meg a nagy „Satchmo”-tól… A zenekarból ezúttal egyetlen hangszerszólistát emelnék ki: a zongorista Stein Ferencet, akinek boogie-woogie parádéja egyszerűen csodálatos volt! Soha, egyetlen magyar zongoristától nem hallottam még ilyen virtuóz és stílusos boogie-woogie-t.
Ismét az történt, mint az előző napon: a Nagyszínpadon elsőnek fellépő zenekar alaposan túllépte az eredetileg megszabott egyórás játékidőt. A ragtime-ba belefeledkező zenészek több ráadást is adtak, így a Múzeumudvarban elvileg 18 órakor kezdődő koncert – amelyen a Fehérvár Jazz Quintet mutatkozott be – már javában folyt, sőt a befejezéshez közeledett, mire odaérkeztünk. Ülőhelyet is nehezen kaptunk, így a hátsó sorban, az épület falához támaszkodva igyekeztem követni az eseményeket, mígnem Maloschik Robi meglátott, megkönyörült rajtam, és helyet szorított maga mellett a padon. Feleségemet egy ismerősünk segítette ki hasonló módon. Mielőtt tovább részletezném a növényzetben szűkölködő „múzeumkert” kevésbé érdekfeszítő történéseit, röviden az együttesről: Hámori János trombitán és szárnykürtön, Cserta Balázs alt- és tenorszaxofonon játszott, Horváth János zongorázott, Vörös Tamás bőgőzött, Potesz Balázs pedig dobolt. Ezúttal két fényképet is mellékelek, hogy teljes létszámban látható legyen a formáció. Egyik a két fúvóst ábrázolja a dobossal, a másik az elmélyült bőgőst és a zongoristát. Vörös Tomit egyébiránt gyakrabban látni (és hallani) basszusgitárral a kezében, ezúttal azonban – mivel modern mainstream-jazzt játszott a zenekar – a stílushoz jobban illett az akusztikus nagybőgő. Tamás remekül kísér és szólózik, ami számomra nem újdonság, hiszen már az 1970-es évek óta gyakran látom-hallom mindkét hangszeren, sőt 1983-tól ’85-ig együtt is játszottunk egy trióban. A kvintett többi tagjáról is csupa jót írhatok, ami nem is csoda, hiszen mindnyájan – közép- vagy felsőfokon – tanítják is a jazz-zenét. Csak a befejező számot sikerült teljes terjedelmében végighallgatnom: a „There’ll Never Be Another You” című standardet (Harry Warren és Mack Gordon szerzeményét). Egyszer csak – a szaxofonszóló közepén – pontban 19 órakor megszólalt a cisztercita templom nagyharangja. A hallgatóság körében az arcokon derültség, mosoly jelent meg, a zenészek azonban rezzenéstelen arccal játszottak tovább. Székesfehérváron nem jártas olvasóink kedvéért hozzáfűzöm, hogy a múzeumudvar egyúttal a templom udvara, ugyanis a múzeum épülete régen a templomhoz tartozó kolostor volt. A harang tehát jócskán közelről szólt…
A Múzeumudvarból távozva a Nagyszínpad felől Babos Gyula „Ba-Lan-cE” együttesének elektromos gitár- és hegedűhangjai hallatszottak. Mi azonban – feleségemmel együtt – a Vörösmarty Színház épülete felé igyekeztünk, ahol meglehetősen nagy tumultus jött létre. Mindannyian a svéd csodának beharangozott Dirty Loops koncertjére vártak. Jómagam, miért is tagadnám, nem kedvelem különösebben a popzenét és az ahhoz közelálló dolgokat, de gondoltam, ha már egyszer tiszteletjegyet kaptam, azt mégiscsak ki kell használnom… Egyébként is: amennyiben a stockholmi Royal College of Music egykori eminens nebulói, vagyis maguk a Dirty Loops tagjai „pop-funk-jazz fusion”-ként határozták meg saját stílusukat, akkor annak legalább 50%-ban élvezhetőnek kell lennie (legalábbis számomra). Hát… nem sokkal később kiderült, hogy ebben csalódtam. Inkább a Ba-Lan-cE-t kellett volna hallgatnom. A tortúra előjeleként a jegyvizsgáló hölgy megállapította, hogy az én jegyem előre, a második sor bal szélső ülésére szól, a feleségemé pedig jobboldalt a leghátsó sorba. Könyörgésem, hogy hadd üljünk egymás mellé, siket fülekre talált, így nejem elhatározta, inkább hazaindul. Így is tett (ő járt jól), és odaajándékozta a jegyet egy fiatal nőnek, aki az előcsarnokban éppen arra a csodára várt, hogy bejusson. (Már napokkal előtte minden jegy elkelt.)
A hangverseny történései előtt pár szót az együttesről: 2011-ben azzal tűntek fel, hogy Lady Gaga-számok saját átdolgozásait töltötték fel a Youtube-ra. Ehhez képest első albumuk csak az idén jelent meg – „Loopified” címmel, a Verve kiadásában. A frontember és énekes Jonah Nilsson, aki a billentyűs hangszerét is gyakran megszólaltatta. A különös megjelenésű basszusgitáros Henrik Linder, akit sokáig lánynak néztem – főleg a sminkjéből és a szemébe lógó fekete hajtincséből következtetve. Az alsó ajkára illesztett, vörösesen csillogó két piercing félelmetes vámpírhatást keltett. A harmadik tag az óramű pontosságú, technikailag már-már túlságosan is csiszolt dobos: Aron Mallergardh. Volt még egy vörösesszőke hajú, nem is tudom, talán kisegítő vagy segédzenésznek hívnám, aki néha beállította a berendezéseket, de több volt, mint technikus, mert egy szintetizátoron időnként aláfestő jellegű, többszólamú dallamokat játszott. Aztán hosszabb időre eltűnt, majd újból előkerült. Nilsson be is mutatta a közönségnek – Christian keresztnévvel, a másik nevére nem emlékszem. Mindannyian magasan képzett, profi szintű zenészek. Nilsson énekhangja kemény, határozott, a funky-stílusú díszítései is pontosak, tiszták. Néha a billentyűs hangszerén virtuóz, improvizatív futamokat játszott, amelyek azonban ritmikailag egészen egysíkúak voltak, a jazzes vagy swinges frazeálást mintha nem is ismerné. Linder basszuskísérete pontos, nem emlékszem, hogy szólózott is volna, amíg jelen voltam. A robbanékony dobosról már szóltam, valószínűleg nem ő, hanem a technikai személyzet tehet róla, hogy idő előtt elhagytam a színháztermet. Lehet, hogy nevetséges, amit írok, de a műsor első percétől kezdve a nagydob minden egyes ütésére úgy éreztem, mintha egy kötőtűvel a mellgödrömbe szúrtak volna. Fájdalmat alig éreztem, de a monoton ritmusban érzett bökések sorozata egyre kellemetlenebb volt, és egy idő után mindinkább a kínzáshoz hasonlított. Nem tudom, mennyi idő telt el, talán fél óra, és kb. három vagy négy szám hangzott el, amikor valamilyen technikai hiba keletkezett a hangosításban. Elkezdődött a hibakeresés, a Zene.hu kommentátora szerint (-Sólyom-) 45 percig tartott a technikai szünet. Ennyit nem vártam, hanem megkönnyebbülten elhagytam a helyiséget. Hamarosan mások is követtek a közönség soraiból, és odakint ismerőseim közül néhányan nagy botrányt emlegettek– ami végül is nem következett be. A kényszerszünet után állítólag még 4-5 számot játszottak a Dirty Loops tagjai.
A fotókat Barcsik Géza készítette
