Kiküldött – hová is? – tudósítónk jelenti Kép és szöveg: Sztraka Ferenc
Maloschik Robi szólt, hogy én Szentendrére akarok menni a romantikus hangulatú kisváros permanens nyári programjainak egyikére, az Éjjel-Nappal Fesztivál keretén belüli jazzkoncertek fényképezésére, és ha mindezek után még úgy gondolom, meg is hallgathatom a műsort. Robi rendes volt, mint mindig, szabadjegyet biztosított az amúgy ingyenes rendezvényre. Mivel én légi fényképészettel foglalkozom, csak akkor mondtam igent, miután kiderült, az időjárás alkalmatlan a légieskedésre, de kiválóan megfelel a művészetek művelői, no meg a nagyérdemű részére. Vasárnap, kora délután, a szokásos reptérlátogatás után némi késéssel – mint a jobb groove-okban szokás - fogtam magam, és napi ebéd mellőzésével, korgó gyomorral indultam Szentendrére. Ekkor még nem tudtam, hogy a korgó gyomornak kulcsszerepe lesz az est végén.
Úgy gondolom, a szentendrei miliő mindenféle művészetnek termékeny táptalajt nyújt, amint sikerült kicseleznem a helyi parkolási rendszert és helyet találnom valahol Záhony és Kisvárda között, azonnal akklimatizáltam magam és élesítettem a fesztivál-üzemmód kapcsolót. A városka tényleg gyönyörű, teli turistákkal, a fő promenádon, a Dumtsa Jenő utcában markáns színű házak közt kulturált kirakodóvásár fogadott.
Ezúttal nem turistának álcáztam magam, hanem lokális és kotnyeles, rövidnadrágos élményvadásznak. Az első koncert, amelyre hivatalos voltam, a DAS trió volt, a program szerint délután négykor kezdtek játszani a nagyszínpadon. Robi említette, hogy az idei Alba Regia Jazz Tehetségkutató Versenyen különdíjat kapott a trió, fiatalok, tehetségesek, a dobosuk pedig még a sihedernél is ifjoncabb, mindössze 12 éves.
A Fő tér sarkán, a templom melletti kőpadon Bihon Győző, a neves helyi festő szemlélődött békésen. Korábban már találkoztunk egymással, kedvelem Győző képeit. Van egy ismétlődő témaköre, amikor is légi fényképekhez hasonló madárperspektívából festi meg az általa elképzelt tájakat. Tőle kértem útbaigazítást, és indultam volna a nagyszínpad felé, de nem utasíthattam vissza a művész kedves meghívását, miszerint ugorjak be vele a szintén négykor kinyitó galériába. Örömmel álltam rá az ideiglenes új kurzusra, mert ugyan nagyon szeretem a jazzt, de időnként az egysíkúsodást elkerülendő, nem árt egyéb művészeti ágakkal is pallérozódni (például aktfotók, meg effélék).
Először egy vendéglőbe tértünk be – ezúttal sajnos, unortodox módon nem táplálkozási célzattal, hanem azért, mert a vendéglőben tartották a galéria kulcsát. Kisebb konzílium után kiderült, hogy a kulcs nem tartózkodik a térségben, így bánatosan továbbálltunk. A műintézményben terjengő illatok hatására kiújult a gyomorkorgásom, de csak sodortattam magam tovább, az áramlattal.
A galéria kulcsát nem találtuk meg, pedig – sperhakni hiányában - a kocsim távkapcsolójával is megpróbáltam kinyitni a bejáratot. Sebaj, gondoltam, jobb híján legalább a galériába induló tömeg is ott fog csápolni a jazzkoncerten.
Nekiálltam megkeresni a nagyszínpadot, de semmi erre emlékeztető létesítményt nem sikerült fölfedeznem a fő utcán. Ha már main street, akkor ide mainstream jazz dukál, az utcai zaját komótosan űberelve, egyszer csak Charlie Parker „Now’s the Time” című standard-jének hangjai kezdtek manifesztálódni a légtérben. Vonzott, mint a kézműves mágnes.
Az utca bal oldalán, a Batthyány utca torkolatában egy ügyesen álcázott kisméretű, autentikus zöldséges-sátrat fedeztem fel. A budakeszi piacon ilyen alól traktál finom sajtokkal Anita, a Katalin hegyi illetőségű sajtkirálynő, de egy triót elég nehéz bepasszírozni egy ekkora helyre. Ráadásul, nem egyedül voltak, ott tartózkodtak a zenészek szériatartozékai, a hangszerek is. Baloldalt látszott a dobszerelés, középen meg a bőgő.
Csak bámultam. Egyrészt, a zene igen finoman szólalt meg, másrészt, az jutott eszembe, ha ekkora méretű a nagyszínpad, mekkora lehet a kisebb? De a borzalmaknak még korántsem volt vége erre a délutánra. Kiszúrtam, hogy a szervezők bizonyára gondoltak a fellépő zenészek magánéleti szférájára, és igyekeztek megkímélni őket, részint a fékevesztett rajongóktól, másrészt az utcában tömegesen korzózó szponzoroktól és impresszárióktól. Ezért a mit sem sejtő muzsikusokat egy sötét sátor homályába evakuálták, hogy csak a macskák, baglyok és éjjellátó szemüveggel felszerelt filmbéli kommandósok tudják azonosítani a fellépő művészeket a fénytelenségben.
Ráadásul, délután végig lógott az eső lába, az égen morc felhők polkáztak a sátorból terjengő ízletes swing-re. Végül is, esőisten felesége a mosóvizes dézsával időben átlépte a férje által diszkréten odacsempészett féltéglát, és megkímélte a szentendrei sétálgatókat, no meg az egész rendezvényt a locsolkodásból származó beázástól.
Amint hozzászoktam a sátorból áradó jófajta muzsikához, próbáltam lokalizálni a zenekart. A dobos a sátor bal szélén helyezkedett el, őt még csak-csak elérte némi fény. De ez a manus lenne 12 éves? Robi jól átvágott, vagy én nem látok ki a fejemből? A szám utáni szünetben - ismételten felvéve az érdeklődő okvetetlenkedő helybéli álarcát, a sátor elé ugrottam, és bekiabáltam: Ti vagytok a D.A.S. Trió?
Hát, nem ők voltak. Mint kiderült, a jófajta, szolid swinget a Káldi – Gányi – Horváth alkalmi trió rázta ki a kacagánya zsebeiből. Gányi Miklós zongorázott, Káldi Tamás bőgőzött és Horváth Péter dobolt. Könnyedén, levegősen beszélgetve játszottak, pont úgy, ahogyan én egy szentendrei kavalkádban elképzeltem a talp alá valót.
Elmerültem a zenehallgatásban, de aztán rájöttem, ha nem szolgáltatok valamiféle dokumentumot a kirándulásról Robi biztosan levonja a béremből a mai turnét, talán, még a jegyárat is visszakéri, így elkezdtem a fényképezéssel foglalkozó ismertetőanyagok azon részének memorizálását, amely a „fényképezés fénytelen közegben” témát taglalja.
Egy ilyen vészhelyzetben, három megoldás is eszembe ötlött. Az első ötlet lenne a legelegánsabb: a régi rendszerben bizalmasan terjesztett politikai vicchez hasonlóan kellene eljárni. Amikor is a gazdag amerikai kapitalista hazatér a moszkvai kirándulás után, és elmeséli a látottakat a barátainak, többek közt a Lenin-mauzóleumnál tett vizitet is. Amikor a többiek felvont szemöldökkel rákérdeznek, hogyan volt türelme végigállni a három órás sort, azt válaszolja: dehogy is álltam be a sorba! Adtam tíz dollárt az őrnek, mire rögtön kihozták a Lenint.
Nem tudom, mennyibe került volna az eredeti akció szentendrei viszonyokhoz adoptált változata, ezért inkább a maradék két lehetőségen kezdtem gondolkodni. Esetleg, fényképezés helyett inkább beülök egy kocsmába, és majd kitalálok valami teljesen hihető fedőtörténetet, de erre az opcióra is rányomtam a Delete billentyűt.
Ja! Lehetne még vakuzni is. De ez sem elegáns dolog egy koncerten, úriember inkább a szellemi képességeivel villogjon, ne pedig a középszerű vakujával.
A huszonegyedik század hajnalán, az elektronika nagy nehezen eljutott már valahová. Mezei optikai rendszerek nem tudnák kifényezni a töksötétet, de ha áram van, minden van! A fényképezőgépem is olyan beállítási lehetőségekkel rendelkezik, amelyeket becsületes ember csak vészhelyzetben használ. Az érzékenységet addig növeltem, hogy a kijelzőn felbukkanó szám akkora volt, mint a nagy angliai vonatrabláskor eltűnt összeg, Forintba átszámolva. A dolog, a körülmények között egész jó működött.
Mindezt csak a hiteles tájékoztatás kedvéért gondoltam ilyen részletesen közzétenni, mert gondolom, a JazzMa.hu-t valamennyi fontos ember olvassa ezen a kies, ámbár szép bolygón. - Ne csodálkozz, te is épp ezt olvasod most! - Nem szeretnék senkit tévhitben tartani, a képek – főleg az esti koncerten készültek - csak erősen forszírozottan, szemcsésen, csapágyasra hajtott számítógéppel lettek olyanok – amilyenek. De ha a képek gyengék, legalább olvasnivaló legyen, ha már legalább egy alulöltözött dizőzzel sem tudok szolgálni.
A fényképezés közben, illetve utána igyekeztem élvezni a zenét. Tényleg jól szóltak a srácok. Ugyanakkor megfigyeltem, hogy az utcán lustán hömpölygő big band, akarom mondani, járókelők, nem nagyon akarják észrevenni a zenét. Pedig, nem free jazz szólt, ennek ellenére, az árusokat felkereső, meg fagylaltozó emberek – tisztelet a szűk kisebbségnek - mintha karót, de legalább fogpiszkálót nyeltek volna a jeges ínyencség helyett. Voltam pár helyen külországokban, ahol ettől jóval kisebb zenére is nagyon érzékenyen, emocionálisan reagált a tisztelt nagyérdemű.
A sátor egyébként két cukrászda között kókadozott, eszembe jutott, hogy az itt forgalmazott marcipán ehető ugyan, de eléggé túlárazott, szóval, marha drága. A koncert viszont, ingyenes volt, ha a marcipán árának felét a zenészeknek adták volna, komolyan helyreállt volna a lelki békém.
A műsor?
„Stella by Starlight”, „Blue Bossa”, „Solar”, „Now’s the Time”, „Cantaloupe Island”, majd a végén a „Mr. P.C.”.
A műsor után beszélgettem a srácokkal a Művész étterem – közben egyre intenzívebben koplalok – teraszán, és azon a megdöbbentő változáson kapom magam, hogy az utcán sűrűn felbukkanó jó nők helyett időnként már a kerthelység asztalain felszolgált ennivalót is stírölöm. Ez már mindennek a teteje.
Éppen jött a pincér, figyeltem ám, de csak valami kis desszertet szervírozott a szomszéd asztalhoz, úgyhogy felpillantottam és régen látott, kedves barátomat, Gabit láttam, amint elsétál mellettünk. A váratlan találkozás örömére, egy nagyon jót beszélgettünk az egyik vendéglőben. A meghitt hangulatú beszélgetés és a viszontlátás örömét nem csökkentette a részemre - bizonyára, mint amolyan nagyon víájpí vendégnek - direkt kikevert, csapvízzel erősen dúsított körtelé.
Hatkor elköszöntem Gabitól (nem a feleségemtől, mert őt is Gabinak hívják, mint Robi kedves nejét is), és továbbálltam.
Amint ismételten közelítettem a voluntarista módon nagyszínpadnak aposztrofált sátor felé, felhangzott a Take the „A” Train. Na végre – gondoltam, helyben vagyunk. Ha véletlenül ellopnák az autómat, legalább tudom, hol a gyorsvasút, az majd hazavisz a Harlembe. Persze, megint a sötét sátor legmélyebb bugyraiból szólt Billy Strayhorn örökzöld vasúti indulója.
Kolumbusz Kristóf érezhette így magát, amint az amerikai partot elérvén, közrefogták a Bevándorlási Hivatal kedves munkatársai: ez az, megtaláltam a DAS triót!
Másfajta muzsika volt ez, az előző trióhoz képest. A három srác amolyan fiatalos, lendületes, rockos groove-ot játszott, nem sokat kellett hallgatnom őket, hogy világos legyen, méltán nyerték különdíjat Székesfehérváron.
Nagy Ábel (17) zongorázott, Kéri Samu (16) basszusgitározott és a valóban elég fiatal Fábry Adonisz (12) dobolt. Jól játszottak ők is, érdekes módon, mostanra már jóval több járókelő megállt és átadták magukat a zenének meg a ritmusoknak.
Eljátszották a „Lullaby”-t, a fentebb említett gyorsvasutas kuplét, hirtelen előugrott Herbie Hancock haverja, a „Watermelon Man”, aztán saját számok következtek, sorrendben: „Sunshine”, „Elmentek a loop-ok”, egy swinges szám, „DonSabely”(?) és végül az „Angry Chef”, nekem pont ez hiányzott, már megint közelítünk a kulináris síkok felé.
A koncert után készült utcai csoportképen a DAS Trió hirtelen átment kvartettbe, ugyanis az egyik arrafelé álló, vagy járó-kelő lány potyautaskodott egyet, főszereplőnek kikiáltván magát, agresszíven rávetette magát a Samu és Adonisz által képzett bástya lőrésére, ezzel a manőverrel némileg fakítva a három ifjonc muzsikust. Én is mindig a csajokat nézem meg, elsőre.
A koncert után visszasétáltam az időközben nagyítóval felfedezett kisszínpad felé, hogy a ma esti – csak szigorúan időrendben - utolsó zenekart is megtaláljam és lefényképezzem. A színpadon zenekar helyett egy hölgyemény tartott gyerekműsort, hangszer sem volt nála, sőt, még egy szendviccsel sem kínált meg, így azonnal továbbsétáltam. Ismét találkoztam Győzővel, a festővel, aki említette, hogy a Duna korzón, néhány méterre az eddigi helyszíntől, borfesztivál van. Le is kísért, ráadásul azt is megtudtam, hol érdemes még körülnézni a környéken.
A borfesztiválon – hol máshol? – azonnal egy másik régi barátomba botlottam, Laciba, aki nem mellesleg kiváló pilóta. Vele is kicseréltük az összes lényeges információt, majd végképp éhesedvén, elindultam az egyébként töksötét korzón, hogy találjak valami harapnivalót. A sötétség ellenére, a közvilágítást még nem kacsolták fel, csak a pavilonokban lógó villanykörték adtak némi fényt, meg az ugyanott sült kolbászok szolgáltattak ínycsiklandozó illatokat. Ebben a pillanatban egy női hang szólalt meg, és üdvözölte a sötétben bujkáló ellenforradalmárokat ácsorgó közönséget.
Ezek szerint, megtaláltam a harmadik jazz-zenekart is. Eredetileg trióról volt szó, de itt a basszusgitáros Berta Zalán és a dobos Szikora Balázs mellett fellépett egy énekesnő, aztán egy hegedűs lány, meg egy zongorista csaj is. Mindhármat Várallyay Petrának hívták, lehet, hogy van valami közük egymáshoz, testvérek, talán.
Játszottak standard-eket, „Dream a Little Dream of Me”, „Take Five”, „Centerpiece”, volt egy klassz Kenny Garrett szám is.
A koncert egyharmadánál hirtelen csoda történt: no, nem kaptam ennivalót, de legalább felkapcsolták a közvilágítást, ezáltal fényorgiába hajszolva az ifjú zenészeket. Direkt készítettem pár képet, még a sötétben, azokból is mellékelek egy-kettőt, talán látszik, mekkora vészhelyzet volt a nagy magyar éjszakában. A fényképezés után ismét csak a zenére koncentráltam, a színpad oldalánál állva nem szólt elég jól a hangosítás, ezért lassan középre húzódtam. Petra éppen a billentyűket terelgette harmóniák felé, amikor is láttam, hogy a digitális zongorára a Korg feliratot írta valamelyik jóllakott ember.
Ez volt az a pillanat, amikor hazaindultam. Vettem még egy kürtőskalácsot Gabinak, a feleségemnek, és mivel az őseim aszkéták lehettek, valahogy kibírtam, hogy ne egyem meg az utolsó fahéj-szálkáig, Budakesziig. Hazaúton elkapott a monszun, úgy látszik, mégis kidőlt az égi dézsa, hú, de dézsá-vü érzés!
Az autóban bevillant egy halvány kép. Amikor 2012 augusztusban Szentendréről készítettem légi fényképsorozatot, a Fő téri kőpadon mintha ült volna valaki. Lehet, hogy akkor is Győző ücsörgött ugyanott? Ezt – egyelőre – nem sikerült kiderítenem, de már értesítettem az Interpolt, mehetek vissza Szentendrére!
Szóval, jó kis koncert volt ez is.
