Sztárok és reménységek Székesfehérváron, az Alba Regia Feszt három napján – Harmadik nap: 2014. augusztus 7.

Immár harmadik alkalommal támadt fel poraiból az 1967-ben indult fehérvári nemzetközi jazzfesztiválok sorozata. Igaz, ezúttal a ”jazz”, a „koncert” és a „verseny” is csak alcímként volt olvasható a rendezvény internetes oldalán.

A gondolatmenetet folytatva: a fesztivál szó is „feszt” formává rövidült, amiben legalább van valami ötlet. Nekem legalábbis a szó szleng-értelme ugrott be: „folyton”, „folyamatosan”, „állandóan” – vagyis szinte szünet nélkül, „feszt” szólt a zene a városban, három napon keresztül. Amiben van is valami igazság.

És elérkezett a „Feszt” harmadik, azaz záró napja, amely hasonlított is és különbözött is a megelőző napoktól. Hasonlított, hiszen ugyanúgy benne volt a levegőben az ünnepi, fesztiváli hangulat, ami valahogy feldobta egyaránt az előadókat és a hallgatóságot ezen a csütörtöki napon is, mint az előző kettőn. És hogy miben különbözött? Két dologban is. Az egyik: ezen a napon már nem volt a Vörösmarty Színházban (esti) előadás. Hogy miért nem, azt csak találgatni lehet; talán már foglalt volt valami más célra a színházterem. Mindenesetre erre a napra a „Feszt” rendezői nem is terveztek műsort a színház épületébe; a közönség tehát jó előre tudta, hogy ezen az estén ott nem szól majd a zene. Amit viszont nem sejtettek: az időjárásért felelős gonosz manók úgy látták, itt az idő megakadályozni a zavartalan zenélést a szabadtéri helyszíneken is. Hát zavar, az volt, de a zenélés nem maradt el! Sor került minden tervezett fellépésre, legfeljebb más helyen, más körülmények között, esetleg lerövidítve. A szórólap szerint ezen a napon például az ismert gitárosnak, Birta Mikinek kellett játszania 16 órakor a Zichy ligeti zenepavilonban. A másnapi megyei újság beszámolója szerint valóban játszott is néhány számot, aztán gyorsan csomagolt. Persze maga a pavilon egy fedett épület; arról pedig már nem szólt a fáma, hogy hány főnyi közönség nézte-hallgatta végig a szólókoncertet.

Történetesen dél körül (vagy kora délután?) valóságos felhőszakadás törte meg a nyárias hőséget. Az eső elég hosszan esett, és csak lassan csillapodott, aztán időnként szünetelt, majd újra kezdte… Feleségemmel úgy döntöttünk, hogy ennek ellenére ezt a napot sem hagyjuk ki, besétálunk a városba, és talán a múzeum udvara lesz a legalkalmasabb hely, hiszen innen pillanatok alatt fedél alá menekülhetünk, ha komolyabban elkezd zuhogni. Elképzelésünk bevált: a rendezők – mintha gondolatainkban olvastak volna – 17 órakor éppen a múzeum egyik termét rendezték be sebtében, a soron következő két kisegyüttes számára, akik az udvaron léptek volna fel. A rögtönzött koncertteremben Oláh Dezső Triója volt az elsőnek fellépő együttes. Tagjai: Oláh Dezső (zongora), Oláh Péter (nagybőgő) és Bágyi Balázs (dob). Fiatal formáció, de már jó pár éve ismert zenészek a budapesti jazz-körökben. Igaz, hogy dobosuk fehérvári kötődésű, de játszik több pesti együttesben is. Műsorukon nagyrészt standardek és bluesok szerepeltek, ennek megfelelően ún. „hagyományosan modern” a stílus, (nevezhetjük mainstream-nek is), amit hallottunk tőlük. A zongoristát mindenképpen ki kell emelnem, mert ő már a témákat is egészen egyéni módon formálja meg, és improvizációiban is valami sajátos „plusszal” találkozunk, ami az egész triónak különleges, egyedi karaktert kölcsönöz. Különösen egy ballada (ha jól ismertem fel, a „Beautiful Love”) volt az, ami engem egészen lenyűgözött. A dobos kísérő játéka finom, alkalmazkodó, és a bőgős kísérete is remek. A tagok fiatal kora ellenére, egészében véve egységes, kiérlelt hatást keltett a trió.

A következő órában egy még fiatalabb együttes lépett fel ugyanabban a múzeumi teremben. Neve: Erixperience. Tagjai: Villányi Gergely (tenorszaxofon), Vörös Milán (gitár), Belegrai Gábor (basszusgitár) és Telek Attila (dob). Fehérvári kötődésűek, többségük a Hang-Szín-Tér Művészeti Iskola aktuális, vagy már végzett növendéke – kivéve a szaxofonost, aki jelenleg Pécsen orvostanhallgató. A „Feszt” másik rendezvényén, a jazzversenyen is részt vettek a megelőző napon ás aznap is, de ebben a felállásban első alkalommal szerepeltek Székesfehérváron. Gondolom, az együttes neve némi magyarázatot kíván. Nyilvánvaló, hogy az angol „experience” szóból származik – „gyakorlat, megismerés, élmény” értelemben, a szó kezdete pedig az Erik nevet idézi fel, amely az együttesvezető-gitáros második keresztneve. Az előadott számok többnyire közös kompozíciók: általában Milán „hoz” ötleteket, témarészleteket, amelyeket közösen raknak össze, hozzáadva ki-ki a saját elképzelését, ötletét, hogy végleges formát öltsön a repertoárba kerülő darab. Emlékezetem szerint négy vagy öt kompozíciót hallhattunk tőlük. Kemény, dinamikus jazz-rockos darabokat – általában páros ütemben, bár az egyik szám témája meglehetősen nehezen játszható aszimmetrikus metrumú volt. (Itt mindjárt megjegyzem, hogy természetesen nem az évtizedekkel ezelőtti, „jazz-rock”-nak nevezett stílusra utalok – nem is divatos már ez a kifejezés –, hanem annak egyfajta „kései”, vagyis inkább mai változatára, amely főleg intenzitásában, nagy átütőerejében emlékeztet arra, sőt felül is múlja azt.) Egy klasszikus-zenei feldolgozást is játszottak: Edward Grieg „Peer Gynt” szvitjének első tételét, a „Reggeli hangulat”-ot, pontosabban: annak fő témáját dolgozták át saját ízlésüknek megfelelően – remekül.

A zenekar minden tagját tehetségesnek, a jövő reménységeinek tartom. Hozzá kell tennem: mint általában a kezdő együttesekre, rájuk is zavarólag hatott a kényszermegoldásként berendezett terem rossz akusztikája. Ilyen dinamikus stílus intenzív ütéseket követel a dobostól, és így a többi hangszeresnek is ehhez kell hangerőben alkalmazkodni. A falak által visszavert, amúgy is erős hangok azonban fáziskéséssel érkeznek vissza a zenészekhez, ami könnyen kizökkenti a tempóból őket, és így nagyon nehéz „együtt maradni”. Mindamellett a hallgatóság tetszésnyilvánítása azt mutatta, hogy őket alig zavarta az akusztikai hiányosság. Kérdés, hogy az Erixperience előtt ugyanebben a teremben fellépő Oláh Triónál miért nem jelentkeztek hasonló akusztikai problémák? Nemcsak azért, mert ők jó pár évvel idősebbek, és így nagyobb előadói rutinnal rendelkeznek. Sokkal inkább mert a standard jellegű előadási darabokhoz illő módon, (dobseprű, akusztikus bőgő stb.) visszafogott hangerővel szólaltak meg.

Meg kell említenem, hogy mindkét múzeumtermi koncertről csak egy-egy amatőr minőségű fényképet tudok mellékelni, mert nem akartam a JazzMa.hu képriportjában egyszer már megjelent képeket ismételten felhasználni. (Szerényen hozzáteszem, hogy az Erixperience fellépéséről készült fénykép jobb alsó részén mi is – feleségem és jómagam – láthatóak vagyunk.)

A műsor befejeztével a múzeumból távozva, a szabadtéri nagyszínpadon már javában folyt a Peet Project koncertje. Szívesen megtekintettük volna, hiszen vezetőjük, a fehérvári illetőségű Ferencz Péter kiváló hegedűs, és remekül is improvizál. Továbbá manapság inkább a fővárosban hallható zenekarával, és talán nagyobb sikerük is van ott, mint szülővárosában. Sajnos azonban az ég csatornái egyelőre nem apadtak el, továbbra is hol permetezett, hol szemerkélt az eső. Az ötletünk, hogy nyitott esernyővel üljünk le a nézőtéren, nem vált be, ugyanis a széksorok csuromvizesek voltak. Végül is egy közeli presszóban vártunk a csodára, ami el is érkezett: a 21 órakor kezdődő késő esti koncertre elállt az eső.

A zárókoncert műsorát jól választották ki a rendezők. (És ebbe, szerencsére, az időjárás jobbra fordulása is besegített!) Ha már a pénzkeretből nem futotta az ünnepélyesebb, színházi záró eseményre, remekül pótolta azt egy könnyedebb, vidám latin-amerikaias produkció. Az Elsa Vallé y Rumba Caliente elnevezésű együttesre utalok, amely hamarosan meg is jelent a nagyszínpadon – az összegyűlt tömeg ujjongásával kísérve. Tagjai: Elsa Vallé, a fekete közép-amerikai énekesnő, Winand Gábor (tenor- és szopránszaxofon, fuvola, vokálének), Petz Bálint (gitár), Horváth Balázs (bőgő) és Szabó Csaba (latin ütőhangszerek). Kubai gyökerű zenét játszottak – annak ellenére, hogy a zenekarvezető-énekesnő kivételével mindnyájan magyarok. Sőt maga a névadó énekesnő is már jó pár esztendeje hazánkban él, és kiváló jazzművészünknek, Winand Gábornak a felesége (amennyiben jók az értesüléseim). A „caliente” szó spanyolul „forró”-t jelent, és bizonyára, az angol „hot”-hoz hasonlóan átvitt értelemben is ugyanazt jelenti, mint a jazzben, tehát forró avagy „átlelkesített” rumbát hallhattunk a Rumba Caliente tagjaitól.

Ahhoz, hogy ezt a zenét részletezzem, egy kis történeti kitérőt kell tennem a latin-, szűkebben a közép-amerikai zene világába, amelynek a legkiforrottabb, legegységesebb formája a kubai muzsika. Az Elsa Vallé csapatától hallott zene is kétségtelenül ide tartozik, de szerintem kicsit modernebb, és a jazzhez is közelebb áll – ezért is írtam az előbbiekben azt, hogy „kubai gyökerű” muzsikáról van szó. Az eredeti kubai zene is sok hasonlóságot mutat a jazz-zel, már abban is, hogy mindkettő afféle nagyvárosi folklórnak tekinthető, ami valahol félúton van a népzene és a klasszikus muzsika között. Mindenképpen a szórakoztató műfajokhoz tartozik, ám hozzá kell tenni, hogy legkiválóbb előadói igen magas szinten művelik – technikailag és művészetileg is. Nem véletlen, hogy az 1940-es évek végén, vagyis éppen a modern jazz kifejlődésének idején a legnagyobb amerikai jazzmuzsikusok kubai jazz-zenészeket hívtak meg együttesükbe, hogy a bebop stílus oldalágaként megteremtsék az ún. „cuban bop” irányzatot. 1947-ben maga Dizzy Gillespie hívja meg New York-i big bandjébe az annak idején szenzációs sikernek örvendő kubai ütőhangszeres-énekest, Chano Pozo-t. Gonda János „Jazz” könyvében a latin jazz kapcsán nem csak Pozo-ról olvashatunk, hanem megtudhatjuk azt is, hogy a kubai zenében éppúgy vannak ismétlődő improvizációs szakaszok, mint a jazzben, amit angolul „chorus”-nak, nálunk „kör”-nek, versszaknak vagy periódusnak hívunk, nos, a kubaiak ezt „montuno”-nak nevezik. A cuban bop megszületése óta immár közel hetven év telt el, és ezalatt a jazzmuzsika a kubai mellett más latin-amerikai stílusjegyekkel: karibi, jamaikai, brazil, sőt afrikai elemekkel is gazdagodott, és manapság elterjedt egy szélesebb skálájú, kifejezőeszközökben gazdagabb áramlat, amit egyszerűen latin (vagy afro-latin) jazznek nevezünk. Ugyanakkor mára a jazzmuzsika legkülönbözőbb irányzataiban találunk latinos, afro-kubán és hasonló elemeket. Hogy egy szélsőséges példát említsek: nem jelent szentségtörést, ha egy hard bop stílusú együttes rumbát, szambát vagy bossa-novát játszik. És itt az említett példából ki is derül, hogy bár a dallamok is lehetnek latin-amerikai jellegűek, mégis inkább a ritmusképletek különlegessége és fontossága az, ami a legjellemzőbb a latin zenére.

És ha már a ritmusról van szó, annak apropóján vissza is térhetünk a fehérvári nagyszínpadhoz, hogy megtekintsük az ütős Szabó Csaba hangszereit (lásd a fényképen). Nem a hagyományosabb jazzhez használt dobfelszerelést látjuk, hanem ún. latin ütőhangszereket, amelyeket többnyire nem dobverővel, hanem kézzel szólaltatnak meg. Alul a két hordószerű kongát láthatjuk, fenn az állványon pedig két bongót, egy különleges cintányért, kolompot és más apróbb csengő-bongó szerszámokat, amelyek kézzel vagy ütővel is megszólaltathatók. Eredetileg a kubai zenekarokban három-négy ütős zenész is szerepelt (a nagyobb együttesekben manapság is), természetesen így színesebb, változatosabb a zene „alapja”. A fentebb említett hangszereket kiegészíti a timbales (kubai üstdobnak is nevezik), a párosan használt maracas (csörgő avagy „rumbatök”), a claves (két, egymáshoz ütögetett pálcika) és a kereplőhöz hasonló hangot adó guiro stb. Ezúttal – kis együttesről lévén szó – Csaba egymaga is megfelelően ellátta az ütős feladatát. Horváth Balázs bőgős pedig remek zenei alapot adott a változatos ritmusoknak. Ugyanezt mondhatjuk el a gitáros Petz Bálintról is, sajnos kevés szólót hallottunk tőle. Annál többet hallhattunk Winand Gábortól, aki túlnyomó részben tenoron játszott, és talán csak egy-egy alkalommal szopránon, illetőleg fuvolán. Improvizációi, kommentárjai modernek, ugyanakkor nagyon melodikusak. Mindegyik hangszeren nagy élvezet volt hallgatni azokat. A jazz magyar barátai nagyon jól tudják, hogy Winand a scat-éneklésben kimagaslóan jó; sajnálom, hogy ezúttal nem hallottunk tőle scat-improvizációt! Talán túlságosan tiszteletben tartotta, hogy ebben a zenekarban Elsa Vallé gyönyörű, jazzes alt hangja a fő attrakció. Ha már az énekesnőről van szó, ő is gyakran improvizált, bár scat-et nem vagy alig hallhattunk tőle, de az énekében nemcsak a dallam, hanem gyakran a szöveg, sőt a prózai összekötő szöveg is rögtönzés-jellegű volt. Nála lehetett tetten érni azt a bizonyos „montuno”-t, vagyis az improvizációs szakaszokat, amelyről pár bekezdéssel előbb, a „cuban bop”-ról szólva tettem említést. Elsa improvizációi ugyanis nem az általa bemutatott dal témájának akkordsorán alapulnak (mint általában a jazzben), hanem egy vagy két akkord fölötti, kettő vagy négyütemes, makacsul ismétlődő dallamsorok fölött hangoznak el. Ezek az ismétlődő, rövid (szöveges!) motívumok megfelelnek a jazzben alkalmazott riff-eknek – azzal a különbséggel, hogy a jazzben hangszercsoport vagy egy-egy hangszer szólaltatja meg a riffeket, itt pedig Winand és valamelyik zenésztársa által unisono vagy tercben énekelt vokálja adta elő.

A műsorban hallott számok nagy része ilyen jellegű volt, de hallhattunk néhány népszerű latin-amerikai slágertémát is, sőt a befejezéshez közeledve „áthajóztunk” Brazíliába, és meghallgathattuk Jobim híres bossa-nováját is, a „Girl from Ipanema”-t. A sokadik ráadás vége felé fehérvári jazzfesztiválon ritka esemény történt: a közönség jó néhány tagja az énekesnő biztatására táncra perdült a nézőtér melletti aszfalton.