1974 / 1.

Deseő Csaba folytatja önéletrajzi regényének egy újabb fejezetével! – A szerk.

1974 januárban Oberhausen-ben is fellépett az Állami Hangversenyzenekar kétévenként szokásos nyugat-német turnéja során. A városban öles plakátok hirdették a koncertet, nagyon vártam az eseményt, aznap a színházban szabad napom volt. A színhely a Stadthalle, a város legnagyobb terme volt, ahol a legrangosabb eseményeket rendezik, a híres nemzetközi rövidfilm fesztiváloknak is hosszú évek óta ez volt az otthona. Már a délutáni próbára bementem, hogy mielőbb láthassam régi budapesti kollégáimat, barátaimat. A kölcsönös örvendezés után egy részük diszkréten azt kérdezte: - Csaba, ugye végleg kint maradsz? -, ugyanakkor jó néhányan az iránt érdeklődtek, hogy mikorra tervezem a hazatérést? Mivel a döntést illetően akkor még teljesen bizonytalan voltam, kitérő válaszokat adtam.

Ferencsik János vezényelt. Öröm volt hallani végre egy igazi, világszínvonalú produkciót! Este telt ház volt, a közönség tombolva ünnepelt, különösen a második félidőben elhangzott Berlioz „Fantasztikus szimfónia” aratott nagy sikert.

Utána elbúcsúztam a kollégáktól, akik elmondták, hogy a német turnét követően mindössze néhány hetet töltenek majd Budapesten, azután hathetes japán-ausztrál hangversenykörút következik. Ezt irigyeltem egy kicsit.

A vasárnapi jazz-örömzenéken egyre több zenésszel kerültem ismeretségbe, akik hírét vitték az oberhauseni magyar jazzhegedűsnek. Egy napon levelet kaptam, meghívás érkezett Brémából. Különleges jazzkoncert volt előkészületben egy nyolctagú együttessel, benne három hegedűssel a Pfarrkirche Unserer Lieben Frauen nevű híres brémai templomban. A közreműködők közül a lengyel Zbigniew Seifert nevét jól ismertem, de személyesen még nem találkoztam vele. Tudtam, hogy egy ideje ő is Nyugat-Németországban él, örültem, hogy megismerhetem, és együtt játszhatunk. A harmadik hegedűs egy fiatal hannoveri gyógyszerész, Wolfgang Kliegel volt, aki szintén abban az időben tűnt fel a német jazzéletben. Sigi Busch brémai nagybőgős vezette az együttest, ő komponálta erre az alkalomra azt a modern darabot, amelynek előadására készültünk. Két napig próbáltunk. A koncerten nagy siker volt, a templomi környezet ellenére a közönség élénk vastapssal fejezte ki tetszését.

„Zbiggy” Seifert – így nevezte a szakma – kedves fiatalember volt, rendkívüli tehetségű jazzhegedűs. A koncert után többször hívtam, találkozzunk, oly sok mindenről kellene beszélgetnünk! Ez sajnos nem jött össze, Zbiggy gyakran betegeskedett, vagy nem ért rá, koncertre készült. A mai napig sajnálom, hogy a brémai koncert után mindössze egyszer találkoztunk még, egy dortmundi fesztiválon. Harminckét éves korában, 1979-ben elvitte a tüdőrák.

Zbigniew Seifert neve a mai napig élő legenda a jazz világában. Sajnálatosan kevés felvételt hagyott az utókorra, lemezei egytől egyig ritka, keresett kincsek. Az iránta való tisztelet, egyben a megemlékezés jeléül Didier Lockwood francia jazzhegedűs 1979-es bemutatkozó lemezén az egyik számnak a „Zbiggy” címet adta.

1974 tavaszán Dr. Dietrich Schulz-Köhn értesített, hogy az MPS hanglemezgyár elfogadta a lemezem tervét, sőt már a felvételek időpontját is kitűzték: Július 8, 9, 10. Örömöm leírhatatlan volt. Azonnal kapcsolatba léptem telefonon Dieter Reith-tel, rá várt az egyik legfontosabb szerep, mint zongorista, hangszerelő és zeneszerző. Megbeszéltük, hogy zenénk stílusa alapvetően modern jazz-rockos legyen, a repertoár hét-nyolc számból álljon, részben az ő szerzeményei, részben az enyémek, a további részletkérdések megtárgyalását későbbre halasztottuk.

A következő hetek felfokozott lelkiállapotban teltek. Egyrészt eufóriában éltem a lemez miatt, másrészt nyomasztott a közeli döntés kényszere a színházi állásommal kapcsolatban: megyek, vagy maradok? Számos kísérletet tettem, hogy a következő szezont már ne operettszínházi muzsikusként folytassam Oberhausenben, szerettem volna valamelyik nívós nyugat-német szimfonikus zenekarba bekerülni. Csalódással tapasztaltam, hogy bizonyos játékszabályok Németországban sem egészen tiszták, volt, hogy a pályázatomra nem is válaszoltak, volt, hogy meghívtak, majd átlátszó indokkal egy évvel későbbre halasztották a meghallgatást. Egyetlen helyen, Karlsruhe-ban került sor az igazinak tűnő megmérettetésre, ám az utolsó fordulóban, amikor már csak hárman maradtunk versenyben, kiderült, hogy színjáték az egész, előre el volt döntve, hogy az állást az a huszonéves fiatalember kapja, aki az adott zenekar egyik fő emberének a tanítványa.

Álmatlan éjszakák következtek. Egyre komolyabban kezdtem fontolgatni a visszatérés lehetőségét Budapestre. Feleségem szívéhez ez a megoldás állt legközelebb, a maga szelíd módján ő erre bíztatott.

Az alapvető ok, amiért a pesti állásomat otthagytam, s a külföldi kalandba belementem, anyagi indíttatású volt. Másfél év után számvetést készítettem. Sikerült olyan jelentős összeget megtakarítanom – ráadásul német márkában -, ami Magyarországon sok évbe telt volna. Ha a visszatérés mellett döntök, a lakáskérdéstől kezdve az új autóig bezárólag minden anyagi problémát meg tudok oldani, a Hangversenyzenekar pedig tárt karokkal visszavár. A végső döntést május végéig kellett meghoznom.

Az egyik vasárnap Chuck barátunk váratlan bejelentéssel állt elő: felmondott a színháznál, itthagyja Oberhausen-t, a következő szezonra szerződést kapott egy Rio de Janeiro-i szimfonikus zenekartól. Nagy volt a meglepetés, sajnálkozás, mindenki szerette a kedves, mosolygós színes bőrű kanadai fiút, aki a doboknál az örömzenék egyik fő motorja volt.

Nyárig azonban volt még idő, vasárnaponként tovább zenéltünk a Fabrikban.

Abban az időben tűnt fel egy rendkívüli tehetségű fiatal szaxofonos Düsseldorfban, Wolfgang Engstfeld. Fergeteges virtuozitással játszott tenoron és szopránon, stílusa Coltrane-ra emlékeztetett. Néha eljött egy-egy oberhauseni jam-session-re, beszállt az együttesbe. Egyre jobban tetszett a játéka, arra gondoltam, ő az az ember, akit szívesen meghívnék az előkészületben levő MPS lemezemre is.

Állandó kapcsolatban voltam a zongorista Dieter Reith-tel és producerünkkel, Dr. Jazz-zel. Lassan véglegessé vált az együttes. Az eredeti tervek kissé módosultak, megegyeztünk, hogy Wolfgang Engstfeld lesz a szaxofonos. A trombonos Jiggs Whigham amerikai fellépései miatt lemondta a közreműködést, helyére a svéd Ake Persson-t kértük fel. Dobosnak az angol Ronnie Stephenson-t hívtuk, bőgős-basszusgitárosnak pedig a német Günter Lenz-et. Valamennyien a nyugat-németországi jazzélet élvonalához tartoztak, amely már akkor szélesre tárta kapuit a világ minden részéről érkező muzsikusok előtt.

Május végén felmondtam állásomat az oberhauseni színháznál. A kocka el volt vetve. Attól kezdve két dologra koncentráltam: maximális felkészülés a lemezfelvételre, és az azt követő hazaköltözésre, Budapestre.

Július 7-én vonatra szálltam. Hegedűvel, brácsával és egy nagy csomag kottával, többszöri átszállás után érkeztem a dél-németországi Villingen-be, a Fekete erdőben levő festői szépségű kisvárosba. A kollégák kocsival jöttek, a hotelben találkoztunk. Szállodánk egy kis patak partján volt, amelynek neve Brigach, ám néhány kilométerrel odébb, Donaueschingen-nél már Dunának nevezik.

Másnap reggel gyalog vonultunk át a szállodától néhány percre fekvő MPS-birodalomba. Hatalmas kert közepén állt egy kastélyszerű épület, mellette több kisebb ház, ezek egyikében volt a stúdió. Először szétnéztünk a technikai helyiségben, ahol Rolf Donner hangmérnök bemutatta a berendezést. Ilyen hatalmas keverőpultot még életemben nem láttam, a 16 sávos, széles szalagos magnetofon is az akkori csúcstechnikát képviselte.

Az MPS (Musik Produktion Schwarzwald) a hatvanas évektől az első számú jazz-márka volt Nyugat-Európában. Tulajdonosa egy dúsgazdag milliomos, Hans Georg Brunner-Schwer volt, aki családjától örökölte a hatalmas vagyont, a SABA elektronikus birodalmat.

Mivel a tévé- és hűtőgépgyártásnál jobban érdekelte a jazz és a lemezkiadás, megépített egy csodálatos stúdiót, ahol hangmérnökként kezdett tevékenykedni. A „SABA” lemezek nagy sikert arattak, egyre több felvétel készült, Brunner-Schwer rövidesen több alkalmazottat is felvett. 1968-tól „MPS” címkével jelentek meg a lemezek az európai és az amerikai jazz olyan kiválóságaival, mint Hans Koller, Albert Mangelsdorff, Friedrich Gulda, Martial Solal, Dexter Gordon, Ella Fitzgerald, Joe Pass, Freddie Hubbard, George Duke, de a cég legfőbb büszkesége Oscar Peterson volt, aki öt éven át kizárólagos szerződéssel az MPS sztárja volt.

A SABA-MPS különös figyelmet fordított a jazzhegedűsökre. E hangszer a korábbi évtizedekben a jazz mostohagyermeke volt, 1960 után azonban hirtelen divatba jött. Akkor tűnt fel a színen a fiatal francia Jean-Luc Ponty, aki merőben új játékstílusával valósággal forradalmat hozott a zenébe. 1967-ben az MPS-nél jelent meg első nagylemeze „Sunday Walk” címmel, de már egy évvel korábban nagy feltűnést keltett a „Violin Summit” című LP, amelyen négy híres jazzhegedűs: az amerikai Stuff Smith, a dán Svend Asmussen és a két francia, Stephane Grappelli és Jean-Luc Ponty közös koncertfelvétele volt hallható.

1974 júliusában az MPS stúdió helyiségeit a fent említett jazz-óriások fotói díszítették.

Őket látva kissé meg is ijedtem a feladat nagyságától, a szorongás csak akkor oldódott bennem, amikor elkezdtük a próbát a kitűnő csapattal.

Dieter Reith remek hangszereléseket hozott, s a többiek is egytől egyig olyan profi muzsikusok voltak, hogy első eljátszásra szinte hibátlanul szólalt meg mindegyik darab. Egész nap dolgoztunk. Szerencsére nem kellett az órát nézni, három napon át reggeltől estig miénk volt a stúdió. A hangmérnök kiváló együttműködő partnernek bizonyult, menedzserünk Dr. Jazz is minden kívánságunkat teljesítette, legyen az egy üveg ásványvíz, vagy egy gyors zongorahangolás.

A 16 sávos felvételi technika óriási lehetőségeket nyújtott a lehető legjobb, modern hangzás érdekében. Először az alapokat vettük fel, vagyis a zongora-dob-basszus szekciót, utána következtek a rájátszások. A témákat több szólamban játszottam hegedűn, illetve brácsán (helyenként 6 sávon), ehhez jött a szaxofon-trombon kettőse, a végeredmény úgy hangzott, mint egy kisebb big band. Amikor a fúvósok szólóira került sor, még izgalmasabbá vált a zene. A trombonos Ake és a szaxofonos „Wölfi” nagyon jó formában voltak, a második nap végére be is fejezték a munkát, a dobos Ronnie Stephenson és a basszusos Günter Lenz szintúgy, este a szálloda éttermében elbúcsúztunk tőlük. A harmadik napon már csak Dieter Reith-re várt néhány szóló zongorán, Fenderen, illetve Moog-szintetizátoron (ez nagy szenzáció volt még akkor!), valamint az én legtöbb szólóm ekkor került felvételre. Élveztem a modern elektronikus effekteket, wah-wah pedál mellett a vadonatúj phase-shiftert is sokat használtam.

Este a három napos koncentrált munkától kimerülten, ám nagy megkönnyebbüléssel hallgattuk végig a felvett anyagot. Négyen ültünk a technikai helyiségben, a hangmérnök, a producer, Dieter Reith és én. Elkészült hát a lemez, amelyről oly régen álmodtam!

Boldogan hallgattam, elégedett voltam. A program majdnem pontosan úgy állt össze, ahogy előre elterveztük: három Dieter Reith szerzemény: a „Roof Dancer”, a „Reith On” és a „Closed”, a „Makin’ Whoopee” című örökzöld, a holland Jerry van Rooyen-től a „Rock Talk”, s végül tőlem a „Something Blue”, és egy Bartók magyar népdal feldolgozás: a „Csillagok, csillagok”.

A számok sorrendje még nem volt végleges, mint ahogy hátra volt a 16 sávra felvett zene kétsávos sztereó mesterszalagra történő keverése is. Mindez azonban hónapokkal később történt, s nyugodt szívvel bíztam a feladatot Dieter Reith-re és a kiváló hangmérnökre, Rolf Donner-re. A lemez megjelenése a következő év tavaszára volt tervezve.

Mostanában négy évtized év távlatából hirtelen nagy kíváncsiság tört rám az MPS lemezgyár történetével kapcsolatban. Hogy ne csak a legendára és az emlékeimre építsek, a konkrét tényeket kutatva körülnéztem az internet világában. Rátaláltam a Passau-i egyetem kutatóinak tizenhárom oldalas listájára, amely az MPS-nél megjelent valamennyi lemez főbb adatait tartalmazza. A korábban említett híres előadók mellett európai és amerikai zenészek hosszú sora található rajta. Ezzel kapcsolatban most két olyan témára szeretnék kitérni, amely kifejezetten az MPS specialitása volt. Először is a jazzhegedűsök lemezei.

A már említett 1966-os „Violin Summit”, majd Jean-Luc Ponty 1967-es LP-je után 1970-ben az amerikai Don Sugarcane Harris következett, akivel a későbbiekben még hat lemez készült. 1971-ben Stephane Grappelli, Joe Venuti és Ray Nance folytatták a sort egy-egy LP-vel, de abban az évben még egy különleges csemege is megjelent, a „New Violin Summit” című dupla album, a nyugat-berlini jazzfesztivál koncertfelvétele Don Sugarcane Harris, Jean-Luc Ponty, Nipso Brantner és Michal Urbaniak közreműködésével. 1974-ben az én lemezem következett „Four String Tschaba” címmel, 1976-ban két lengyel kollégám, Zbigniew Seifert és Michal Urbaniak adtak ki egy-egy LP-t. 1979-ben jelentkezett első lemezével az akkor 23 éves ifjú francia Didier Lockwood, napjaink leghíresebb jazzhegedűse. 1979-ben jelent meg az osztrák Nipso Brantner„Gipsy Jazz Violin Summit” című albuma is, amelyen rajta kívül Zipflo Reinhardt, Schmitto King és Hannes Beckmann hegedültek, végül 1981-ben és 82-ben két újabb Didier Lockwood lemez zárta a sort.

Örök hála ennek a hanglemezgyárnak, amely ilyen sokat tett a jazzhegedűsökért!

Ugyancsak köszönet illeti a céget egy másik témával kapcsolatban. A hatvanas években, egy nehéz történelmi korszakban számos kelet-európai jazz-együttes kapott lemezfelvételi lehetőséget az MPS-től, ezáltal zenéjük a szélesebb közönség elé, a nyugati világba is eljutott.

Gustav Brom csehszlovák big bandje 1967-ben, a prágai vibrafonos Karel Velebny, a lengyel Novi vokál együttes 1968-ban készített lemezt. Az akkor még tinédzser cseh zongorista Jan Hammer (azóta az USA-ban él), valamint a Jazz Focus nevű bolgár quartett szintén 1968-ban, egy évvel később pedig a kolozsvári születésű zongora-virtuóz Kőrössy János következett.  1971-ben a Nonconvertible All Stars lemeze jelent meg, válogatott csapat volt a zágrábi vibrafonos Bosko Petrovic vezetésével. (Boskót 3 évvel később ismertem meg személyesen egy nagykanizsai fesztiválon, attól kezdve igen jó barátok lettünk és 2011-ben bekövetkezett haláláig rendszeresen játszottunk együtt.)

Ha ebbe a sorba illesztjük a kelet-európai jazzhegedűsök felvételeit, még hosszabb a névsor.

A kutatók adatai szerint 1962 és 1983 között összesen ötszáz lemez jelent meg a SABA-MPS kiadásában európai, amerikai és japán előadókkal. Az utolsó albumot Albert Mangelsdorff és Lee Konitz készítette „Art of the Duo” címmel 1983-ban, azután a patinás cég megszűnt, tulajdonosa visszavonult, stúdióját eladta. Hans Georg Brunner-Schwer hátralevő éveiben zenével már nem foglalkozott, egyéb hobbijainak hódolt: versenylovakat tartott és régi, muzeális értékű autókat gyűjtött. 2004-ben autóbalesetben halt meg.

Az MPS mesterszalagjait átvette egy nemzetközi kiadó és a felvételek egy része CD formában újra megjelent. Legnagyobb örömömre 2007-ben „Swinging Jazz Violin” címmel kiadtak egy válogatást, amelyen Grappelli, Ponty, Lockwood és mások felvételei mellett tőlem is megtalálható az 1974-es „Makin’ Whoopee”. A legújabb hírek szerint az utódok sorozatban szeretnék kiadni az MPS felvételek legjobbjait.

A villingeni stúdióban eltöltött felejthetetlen napok után visszautaztam Oberhausenbe, ahol feleségemmel elkezdtünk csomagolni, közeledett a hazaköltözés napja. Elbúcsúztam a színházi kollégáktól, barátoktól, de hátra volt még egy vasárnap délelőtti örömzene a Fabrik-ban. A közönség egy része már tudta, hogy Chuck és én búcsút veszünk a várostól, de Walter Kurowski barátunk akkor jelentette be a hírt a nagyobb nyilvánosság előtt. Ettől azután igazi búcsúkoncert hangulat kerekedett, ráadások sorozatával. A végén a közönség ütemes tapssal skandálta: „Chuck – Csaba – Chuck – Csaba”. Megható volt! Megígértük, hogy egy év múlva újra találkozunk, ugyanott. Ígéretünket be is tartottuk.