Borstlap opuszok a Mátyás utcában
Michiel Borstlap 1966-ban született Hágában. Saját bevallása szerint 4 éves korában hallott először zongora-muzsikát - már akkor beleszeretett a hangszerbe. 5 évesen kezdett zenét tanulni. 26 esztendősen kitüntetéssel végzett a hilversumi Konzervatóriumban, majd megnyerte a brüsszeli "Europa Competition"-t. 2 évvel később már a "North Sea Jazz Festival"-on játszott. Azóta -különböző formációkban- rendszeresen koncertezik; érdekesség, hogy idén nyáron közös műsora volt a rotterdami Scapino Ballettel. (Honlapja szerint) 2015. január 11-én a Művészetek Palotája vendége lesz. Első szóló felvételei a 2001-es "Gramercy Park"-on hallhatóak; később is készített hasonló lemezeket - legutóbb a 2014-ben megjelent "Frames"-t. "Solo 2010" című CD-je (Lemezpolc - Legfrissebb kritikák) ellentmondó érzéseket keltett bennem, de az élő zene mindig más - különösen egy ilyen kíváló helyen, mint az Opus Jazz Club. Itt egyszerűen minden tökéletes: az akusztika, a kiszolgálás, az ételek-italok; az "utolsó villáig" minden - és mindez teljesen elfogadható áron.
Kultúrált közönség, pontos kezdés. Ma este közel teltház. Nagy örömömre a holland zongorista igazán kitett magáért. Újra beigazolódott, hogy élőben "minden más". Ami CD-ről "nem igazán" az, az itt és most, élőben: érzelemdús, gondolatgazdag, virtuóz játék volt.
Az első rész (45perc) lassú, elmélázó, helyenként elhalkuló 20 perces bevezetője után kapunk egy szép "Round Midnight"-ot, hogy végül megint visszatérjünk a saját szerzeményekhez, "összefűzve", szélesen áradó dallamokkal.
Szünet után, ha lehet, még jobban elámulunk. Hasonló szerkezet, elején és végén Borstlap kompozíciók, "középen" az "Over the Rainbow" és a "Things Ain't What They Used to Be" - teljesen újszerű felfogásban, egyéni stílusban.
A koncert vége felé szinte "megáll a levegő", néma csend van a teremben, mindenki feszülten figyel. Nincs beszélgetés, üvegcsörömpölés, ajtócsapkodás.
A közönség érzi, hogy az utolsó szám alatt és a ráadás közben is a Művész "meghal" a színpadon: olyan átéléssel, szívvel-lélekkel játszik, ami ritkaság.
Fél óra elteltével arra gondoltam, hogy amikor Roy Hargrove-t egyszer egy jazz klubban meghallgatta Lester Bowie, a szünetben azt mondta neki: "Haver, ez túl szép, fújj már mellé is néha!"
Az biztos, hogy nem véletlenül jutott eszembe a történet, de azt hiszem, a lényeget egy szomszédos asztalnál fogalmazták meg: "Jó, hogy eljöttünk!"
