Patrick Lamb interjú

Born in Jackson, Mississippi - ez olvasható a weblapján, de születési dátumát titkolja... “One of the best instrumentalists I’ve ever worked with...” ~ Bobby Caldwell “Patrick Lamb’s playing and singing are simply fabulous!” ~ Two–Time Grammy Winning Diane Schuur

Mi jött először, a szaxofonozás vagy az éneklés? Milyen zene fogott meg annak idején?

Patrick Lamb: A szaxofonozással kezdtem. A hangszerrel édesapám révén ismerkedtem meg, aki rengeteg szuper jazzlemezt hallgattatott velem már gyermekkoromban. Eltartotta a családot, de közben iskolába is járt és mellette lebujokban, esküvőkön zongorázott – ezekre sokszor engem is elvitt a Fender Rhodes-ával együtt. Minden lemez megvolt otthon Horace Silver-től Phoebe Snow-n, Ray Charles-on és Stevie Wonder-en át a Crusaders-ig. Emlékszem, hogy a Crusaders-t már kiskoromban megszerettem, és mindenáron úgy akartam játszani, mint Wilton Felder. Nagyon elszomorított, hogy Joe Sample elhunyt. Ahogy a „Hard Times”-t játsszák Joe Sample hihetetlenül érzelemgazdag bevezetőjével, nos az örök időkre az egyik kedvenc felvételem és éveken át inspirált – már nagyon korán lekottáztam. A jazz és a soul igazán tökéletes elegye, példa arra, hogy miként kell kivétel nélkül jó zenei döntéseket hozni és elkerülni a rosszakat. Ez a képesség nagyon fontos. És ott van a gospel zene, amely mindig is vonzott.

Mély zenei gyökereid vannak az R&B, soul, jazz és funky műfajokban. Változott a zenei ízlésed az évek során, és változtak-e azok a zenék, amelyek hatással voltak rád? Mit hallgatsz mostanában?

Általában mindig a következő feladattal foglalkozom, legyen az turné, vagy más. Ha Jeff Lorber-ékkel játszom, akkor azt hallgatom és arra készülök, ha pedig Gino [Vanelli], Smokey Robinson, Bobby Caldwell vagy Diane Schuur társaságában lépek színpadra, akkor az ő zenéjükkel foglalkozom. Persze, ha saját koncertem van, akkor meg azzal. Ezen olyan felvételeket próbálok hallgatni régebbi lemezekről, amelyek inspirálnak: ilyen a „Miles Smiles”, vagy Dexter Gordon, vagy az utóbbi időben az „Our Delight” Richie Kamuka-féle élő változata. A zenei ízlésem annyiban változott, hogy mivel annyi mindenkivel játszottam már, fokozatosan a saját szerzeményeimre kezdtem koncentrálni.

Mesélj a Jeff Lorber-rel folytatott együttműködésről! Hogyan kezdődött és miként alakult az évek során?

Jeff Lorber-rel akkor játszottam először lemezen, amikor John Raymond gitáros zenei rendezőként elküldött nekem egy számot és megkért, hogy írjak rá dallamot. Ez a dal lett a „Rob’s Groove” a Tony Gable and 206 formáció lemezén, és úgy alakult, hogy listavezető sláger lett. A lemezipar útvesztői miatt végül sehol sem tüntettek fel szerzőként, de ez volt az első saját felvételem Jeff-fel. Néhány évvel ezután indítottam el a saját produkciós és jegyirodámat (Ticket Tomato), és elkezdtem zenekarokat hozni a városba, ahol élek (Portland, Oregon állam). Meglehetősen korán megtanultam, hogy úgy lehet valaki figyelmét felkelteni, hogy együtt dolgozol vele, vagy szerződteted – szóval én is ezt tettem. Jeff Lorber-t mindig is az egyik legeslegjobb zenésznek tartottam. Tehát sok formációt elhoztam, így a Tower of Power-t, Rick Braun-t, Jeff Lorber-t, Peter White-ot, David Pack-et, Frank McComb-ot. Jeff-fel mindez évenkénti rendszeres együttműködéssé alakult, aztán a harmadik évben Jeff azt mondta: „Figyelj Patrick, te világszínvonalú tehetség vagy, de ha vinni akarod valamire a zeneiparban, kell csinálnod egy világszínvonalú lemezt.” Azt is mondta, hogy szép dolog sztárok zenészének lenni, de meg kell találnom a saját zenei identitásomat. Így hát összeszedtem némi pénzt és megkértem, hogy legyen az első igazán jó lemezem producere – az album aztán bekerült a Billboard első ötbe. Onnantól számomra egy kicsit minden megváltozott. Azt hiszem, egymásra épültek a dolgok és a viszonyunk mára jó barátsággá fejlődött. A mostani turnén megkért, hogy pár koncerten helyettesítsem Eric Marienthal-t, én pedig mindig hálás vagyok a lehetőségért!

Hogyan változott a zenei közeg az Egyesült Államokban az utóbbi időben? A korábbi évekhez képest könnyebb vagy nehezebb sikeres zenei karriert építeni?

Véleményem szerint hihetetlenül nehéz tud lenni az áttörés. Korábban összeállt a kiadói büdzsé, elindult egy tömeges marketing kampány, amelyben minden piaci területen volt rádiós támogatás és így eredményesen „be lehetett indítani” az új előadót. Ma már ugyanezt ugyanilyen hatásfokkal nem lehet megtenni. A végletekig leegyszerűsítve azt a választ tudom mondani, hogy már nincs bombabiztos módja annak, hogy rádión keresztül befuttassanak valakit – korábban volt. Ami engem illett, sikeresnek mondhatom magam, de ez a saját lemezkiadóm és a kapcsolataim révén történt. Fellépésről fellépésre haladtam, gondoskodtam arról, hogy minden nagyszerű legyen, és hogy a közönség és a zenészek emlékezzenek rá. Sok olyan régió van, ahol már nincs a mi zenénket játszó rádióállomás, így ma már egész térségekre igaz, hogy nincs biztos módja a közönség elérésének. A szociális média és a közvetlen kapcsolat a rajongókkal persze nagyon jó, de alapvetően igaz, hogy ha saját magad akarod végigcsinálni, akkor fel kell készülnöd a folyamatos munkára és arra, hogy neked kell megteremteni a saját kis réspiacodat. Szerintem pont emiatt maradt annyira sikeres Jeff Lorber, mivel ő az egyik legelhivatottabb, legkeményebben dolgozó zenész azok közül, akikkel volt szerencsém együtt játszani.

A szólókarriereddel milyen terveid vannak a közeljövőre?

Próbálok a saját koncertjeimre és a vállalkozói tudásom csiszolására fókuszálni.

A szóló pályafutásod mellett hány különböző produkcióban játszol, és mit szeretsz bennük?

Most elsősorban Gino Vannelli-vel játszom, vannak a saját feladataim (lásd patricklamb.com/tour), és pár dolog Jeff Lorber-rel. Aztán folyamatosan több helyre is hívnak játszani, így fellépek a legendás Smokey Robinson-nal, a múlt héten pedig a KISS előtt játszhattam egy millió dolláros jótékonysági rendezvényen. A jövő héten Los Angeles-be repülök, ahol Tommy Kreiger (Doors), Tommy Thayer (KISS) és Danny Seraphine (Chicago) társaságában léphetek színpadra. Tehát a saját zeném és a rendszeres feladatok mellett sok egyszeri felkérés jön és mindig jó érzés, ha az embert valami új produkcióba hívják vendégnek.

Nagyon várjuk a Jeff Lorber Fusion október 17-i budapesti koncertjét, mikor is a MOM-ban lépsz fel a Jazzy Fesztivál keretében. Milyen műsorra számítsunk? Énekelni is fogsz?

Zúzós, igazi Jeff Lorber-féle fúziós zene lesz a koncerten, a legutóbbi Jeff Lorber Fusion lemezek anyagával. Énekelni ezúttal nem fogok.

Nagyon köszönjük az interjút, Patrick!

Igazán szívesen, örömmel válaszoltam a kérdésekre!