A SZERZŐ ŐSZI-TÉLI JAZZ-ÉVADJÁNAK INDÍTÁSA, AVAGY A BENDE ZSOLT QUINTET KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2014. SZEPTEMBER 25-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA
Meglehetősen „kiéhezve” ültem be kedvenc klubom nézőterére tegnap este, hiszen – mint azt olvasóink is észlelhették – jó régen, pontosabban július 16-án jártam a BJC-ben, akkor is csak azért, mert végre nem csak a klub jegyirodájában akartam látni Schlosser Andrist, hanem a színpadon is, mégpedig a gitáros posztján a Röné Jazz projektben. Ezúttal is egy gitárost láthattam-hallhattam, mégpedig régi barátomat, a bostoni Berklee zeneiskolát, Amerikát és Britanniát megjárt, Erdélyből származó kitűnő hangszerest és komponistát, Bende Zsoltot.
Bende Zsolt (1967) új kvintettjével már játszott a BJC-ben az idén, február 8-án. (Erről is beszámoltunk annakidején.) Az akkori felálláshoz képest csak egy fő változás volt tegnap este – a műsorfüzetben is szereplő Juhász Marci helyett Balázs Elemér (1967) ült a doboknál. Zsolt partnerei tehát: Zana Zoli (1976) tenoron, Orbán Gyuri (1978) bőgőn, a zongoránál pedig a betegségéből hálisten felépült másik Balázs – Balázs Józsi (1978) voltak, utóbbi a június 10-ei Háló-béli Bende koncerten bizony nagyon hiányzott. (Nem is beszélve az East Gipsy Band amerikai turnéjáról.)
Nos, tegnap este angyal suhant át a klub felett, ihletett pillanatokban nem volt hiány: csodálatos ambícióval játszott a – tényleg a hazai jazz elitjét képviselő – ötösfogat. S nem utolsósorban – nem a napjainkban kötelező „önmegvalósítást”, a műfajok közötti határok mindenáron való lebontását, hanem vérbeli JAZZ-t hallottunk, így, csupa nagybetűvel. (Néha ez is kell a magamfajta öreg jazzrókáknak. Erről jut eszembe, hogy nem „három nyulak”, hanem „három Attilák” ültek tegnap este az asztal körül, a cikk szerzői mellett főszerkesztő-helyettesünk Csányi Attila is velünk együtt élvezte a műsort.) A közönség is szemlátomást egy húron pendült velünk és lelkesen reagált minden bravúros megoldásra. Ráadásul az általam legjobban kedvelt koncertformának lehettünk tanúi, amikor nem nyúlfarknyi számok hangzanak el, hanem „a kevesebb a több” elvét követve az előadott témák kifejtése a lényeg, minden szereplő bőven kap időt művészetének, előadói arzenáljának bemutatására. Azt szoktam mondani, hogy olyan az egész mintha a legjobban sikerült jam session-nek, igazi örömzenének lennénk szem- és fültanúi. Nos, ennek megfelelően „mindössze” hét darab került sorra: négy „klasszikus” standard (sorrendben: "Alone Together", "Darn That Dream", "All or Nothing at All", és a második szettet indító "I’ll Remember April"), továbbá az utóbbi évek új trombitás sztárjának Ambrose Akinmusire-nak "Henya" című kompozíciója, végül két saját szerzemény Zsolttól: az első félidőben a "Freedom’s Last", a másodikban pedig a Zana Zolival együtt komponált "Departure". Ez volt stílszerűen az utolsó szám, utána kénytelenek voltunk hazarepülni a Duna parti jazzszentélyből…
Ha azt mondom, hogy mindenki csúcsformáját hozta a koncerten, aligha járok messze az igazságtól. Külön öröm volt számomra Zsolt csodás improvizációit hallgatni, mert ő sokszor a zenésztársak iránti figyelmességből annyira visszafogottan szerepel, hogy egy hirtelen betévedő hallgató rá sem jönne, hogy ő a zenekarvezető. Minden számban volt szólója, különösen lebilincselő volt a standard-ek közül a Dream-ben és az All-ban, no és persze a saját Departure-jében. Zana Zoli visszafogott, mégis belső tűztől fűtött, a hatásvadász elemeket mellőző tenorjátéka maximálisan illeszkedett a zenekarvezető koncepciójához. Minden számban ő mutatta be a témát, szólói pedig csodásan felépített konstrukciók voltak, különösen az April-ban brillirozott, ahol volt egy olyan szólója, amelyet csak Orbán Gyuri kísért, majd Elemér is „beszállt”, kicsit később ugyanebben a számban olyan szólója volt, aminél az ember minden periódus végén úgy érzi, hogy bárcsak soha ne érne véget. Józsi szólói most is levettek a lábamról és a jelekből ítélve másokat is. Legnagyobbat a Dream-ben és a Henya-ban „domborított”, utóbbinál jegyzeteimben csak ennyi „szuper, szuper”. Olykor-olykor Zana Zoli és Bende Zsolt is – elismerő arckifejezéssel – nézett össze Józsi zongorajátékát hallva. Orbán Gyuriról mit írjak? Számomra a kiváló bőgősökben egyáltalán nem szűkölködő hazai jazz színpad legjobbja. Nagyon foglalkoztatott, így sokszor élvezhetjük vehemens, jó értelemben vett „lehengerlő” játékát. Az külön értékelendő, hogy mennyire érzékenyen alkalmazkodik minden szólistához. Végül, de nem utolsósorban, régi kedves barátom Balázs Elemér, aki ma már Kőszegi Imre mellett a hazai jazzdobosok doyenje. Elemérről már mindent megírtak, megírtunk, ő a műfaj hazai (de akár külföldi) művelőinek – hangszerektől függetlenül – legnagyobb alakjai közé tartozik. Róla is elmondható, hogy elképesztő munkabírása miatt nagyon sok helyen és időben találkozhatunk szenzitív, művészi alázattal bíró játékával, megcsodálhatjuk kiemelkedő technikai adottságait. Hogy mindez mennyire így van: tegnap is jó, ha két rövid dobszólója volt, egyáltalán nem tolakodott az előtérbe, mint az sajnos jópár dobos estében előfordul, nem is beszélve arról, hogy visszafogott játékával „nem verte agyon” a produkciót.
Hát így indult számomra a szezon és minden jel arra mutat, hogy a folytatás sem lesz rosszabb. S ha már elfelejtették volna állandó szlogenemet, amit a tegnap este is igazolt: „az élőzenét semmi sem pótolja”!
