A „HAMMOND JAZZKLUB” ELSŐ „ÜLÉSE”, AVAGY A „PREMECZ-BADICS DUO FEAT. GYÁRFÁS ISTVÁN ÉS FRITZ JÓZSEF” PROJEKT FERGETEGES KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2014. OKTÓBER 1-ÉN, A ZENE VILÁGNAPJÁN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA

A címben szereplő kitételről csak annyit, hogy értesüléseink szerint havonta lesz „Hammond Jazzklub” különféle helyszíneken Premecz Matyi „vezetésével” mégpedig az alapduó + vendég(ek) felállásban. Emellett a „főműsor” előtt Matyi jóvoltából fiatal tehetségekből álló „előzenekar” is lesz a jövőben is, mint volt ez tegnap este is. (Az első alkalommal „csak” az volt a baj, hogy ez nem lett meghirdetve előzetesen és nemcsak a másfél hónapja kinyomtatott BJC programfüzetben, de a BJC aznap aktuális hírportálján sem volt szó az előzenekarról, ami azért értelemszerűen meglehetős időbeli csúszást okozott. No, de mindez semmit sem von le a tegnapi koncert értékéből, csak kicsit később kerültünk ágyba.

Az előzenekar egyébként Vas Bence triója volt, ha jól hallottam „Organism” néven. Bence Matyi Hammondján játszott, Földi Gergely gitározott és Szőke Márk dobolt. Öt számot adtak elő, ebből négyben egy ifjú hölgy énekelt. Ő a számok között mindenkit önzetlenül bemutatott, csak saját magát nem. Popos hangvételű zenét hallhattunk, de bármennyire is jó volt a produkció a maga nemében, azt hiszem, hogy a közönség (velem együtt) már tűkön ülve várta azt, amiért megtöltöttük a termet.

Azt már többször kifejtettem, hogy – véleményem szerint – Matyihoz hasonló Hammond orgonista még nem volt Magyarország (jazz)történetében, legutóbb éppen februárban e hasábokon írtam ilyesmit. Emellett – miközben  jómagam is elismerő sorokkal méltattam Matyi Kéknyúl együttesének „Nahát babám” című debüt-albumát – a mai napig megtalálhatóak honlapunk Lemezpolc rovatában Dr. Gregorits Jánosnak, a hazai jazzkritika egyik tekintélyes képviselőjének – ugyanezen CD kapcsán írott alábbi sorai: „Ennek a lemeznek a megjelenésével tulajdonképpen meg is kezdhetjük a Hammond nevű intézmény időszámítását Magyarországon. Jó néhány évtizeddel később, mint kellett volna, de hát nem ez az egyetlen dolog, amire az elmúlt évszázadban (hiába) vártunk. Igaz, fellépett itt annakidején egy Rhoda Scott nevű csinos hölgy, aki ezen a hangszeren játszott, de olyan felvizezett stílusban, amit még csak viszonyítani sem lehetett a hangszer igazi nagy varázslóihoz. Tehát sok időt vesztettünk, de most, ha későn is, a Hammond-orgona Premecz Mátyás személyében emberére talált Magyarországon.” Eddig az idézet, amit tehát nem én írtam és nem is egyeztettük véleményünket Gregorits „Ricsi”-vel.

Még azt tenném hozzá, hogy az elmúlt években volt szerencsém néhány hírneves orgonistát is látni, nevezetesen az – évtizedek óta Párizsban tébláboló – említett amerikai hölgyet (kicsit megöregedve), a híres német billentyűvirtuóz Barbara Dennerlein-t és a Matyi által is nagyon respektált amerikai fekete orgonistát Dr. Lonnie Smith-t – és nálam bizony egyértelműen Matyi nyerte meg a ki nem írt versenyt. (Nem is említve a botrányosan gyenge Jimmy Smith koncertet a Millenárison /amit szerencsémre kihagytam/, de a tényleg világhírű Joey DeFrancesco A38-as koncertje is okozott némi csalódást számomra.) Nyilván nem állíthatom azt, hogy Matyi a világ legjobb orgonistája (már ez az amerikai ízű rangsorolási kényszer is egy baromság), de a hazai koncertszervezők műsorpolitikájának „jóvoltából” mi jó orgonisták művészetével alig-alig ismerkedhettünk meg, így nincs igazán összehasonlítási lehetőségünk, ami viszont szerencsére pl. a szaxofonosok esetében elmondható. Ha valaki, akkor a május 25-én ugyancsak a BJC-ben a James Carter Organ Trio-ban szereplő Hammondos – egy bizonyos Gerard Gibbs nyújtotta azt a minden vonatkozásban korszerű orgonajátékot, ami Matyira is jellemző. Beszámolóm „felvezetése” nem lenne teljes, ha nem hívnám fel az Olvasó figyelmét arra az exkluzív interjúra, amit éppen az október 1-ei koncert apropójából készített főszerkesztőnk, Maloschik Róbert. Sok érdekes információval egészülnek ki a Hammond hazai mesterével kapcsolatos eddigi ismereteink. (Honlapunkon megtalálható!)

Na, de most már tényleg a tegnapi koncertről. Először is – mint már említettem – telt ház volt, amit a jazzma.hu stábja is növelt, hiszen befutott főszerkesztőnk is, régi kedves barátunk Deseő Csaba (aki bátran tekinthető munkatársunknak, már csak a nálunk közzétett lebilincselően érdekes visszaemlékezései alapján is), Csécsi Attila, aki minden fontos jazzeseményen jelen van – velem együtt.

Amit a közönség látott-hallott tegnap este az tömény JAZZ volt, így csupa nagybetűvel. Rengeteg volt a fiatal, aminek duplán is örülhet a magamfajta koros jazzbarát, egyrészt, hogy nem csak zenészekből, de rajongókból is van utánpótlás, másrészt az ifjak is ráérezhettek az ízig-vérig korszerű mainstream jazz szépségeire és a régi témák nagyszerűségére. Ugyanis egymás után sorjáztak a remek – közkedvelt és/vagy kevésbé ismert standardek – valamennyien a Nagy Amerikai Daloskönyv gyöngyszemei: Az első félidőben a „Soon” (George Gershwin ritkán hallható örökzöldje), a mindenki által ismert és szívesen játszott „These Foolish Things”, a „Limehouse Blues”, az „I’ve Never Been in Love Before”, majd a második szettben a „Scotch and Whiskey” (Joe Zawinul egyik eszméletlen jó kis kompozíciója), az „A Misty Night”, az „It Ain’t Necessarily So” (a Porgy and Bess című Gershwin operából), a „Frame for the Blues” (Slide Hampton-tól), az ősöreg, de milyen jó „Indiana” és ráadásként a „Speak Softly Love” (Nino Rota híres slágere a Keresztapa című filmből, amely nálunk „Gyengéden ölelj át és ringass szerelem…” néven ismert). Remélem semmit sem hagytam ki. Mindenesetre ez a négy kiváló zenész ezúttal is bebizonyította, hogy ebben a műfajban „nem a mi, hanem a hogyan” a lényeg. Szenzációs feldolgozások hangzottak el, óriási szólókkal, az a helyzet alakult ki, amikor a zenészek is élvezik a játékot és a közönség is maximálisan vevő a produkcióra. Azt pedig senki sem vitathatja, hogy ez az egész zenei élvezet csak egy ilyen igazi klub atmoszférában érhető el, nincs az a fényes koncertterem, ahol ez létrejönne.

Ami  az együttműködést illeti, az természetes, hogy Matyi és a dobos Badics Márk abszolút összeszokott partnerek, hiszen Matyi legtöbb formációjában ott van. Ahogyan viszont a vendégek is tökéletesen beilleszkedtek a produkcióba, bámulatos volt: mintha ez a felállás már évek óta létezne. Gyafi talán játszott Matyival, de a másfél évet Amerikában töltött Fritz Józsi (most már még inkább jogos a Joe Fritz név viselése) nemigen. Mind a négyen felvonultatták a műfaj, a hangszer, a stílus és a játékmód teljes arzenálját. Matyi mindent tud, ami ebből a hangszerből kihozható. Csodás hangszínek, effektusok, hosszasan kitartott hangok, amikor csak kísér a láb basszus mellett lehelet-finom, jelzésszerű hangok, ha indokolt elsöprő hangerő.

Fritz Józsi finom, fülbemászó klarinéthangja külön élvezet. Sohasem harsány, visító, még a hihetetlen gyors tempóban (pl. Indiana) sem, ízléses, mesterien felépített szólói zajos sikert arattak. (Külön élvezet volt, amikor a Kék rapszódia egy motivumát becsempészte egyik szólójába, amit Gyafi „visszaigazolt” hangszerén.)

Apropó Gyafi. Róla is csak jót lehet mondani. Nincs olyan formáció, amelyben ne remekelne. Nem véletlenül az egyik legfoglalkoztatottabb és legnépszerűbb hazai jazzművész. Jó humora, emberi tulajdonságai, kedvessége miatt mindenki kedveli. Játéka vérbeli jazz: a műfaj legjobb hagyományainak továbbvivője Kenny Burrell, Wes Montgomery nyomdokain. Tegnap este is Matyi mellett a legnagyobb szólókat ő produkálta. Azt külön élvezet látni, hogy ő mindenre odafigyel, soha sem „lazsál”, a klarinétszólónál pl. halk akkordozással vagy a gitár testén való „kongázással” színesítette a játékot.

Badics Márk optimális kísérő, abszolút alkalmazkodó játéka szervesen illeszkedett a csapat munkájába. Nem sok szólózási lehetősége volt, de a négyezései a három szólóhangszerrel igazi fűszerei voltak az estnek. Ha kellett seprőzött, de az ütőkkel sem hangoskodott, ideálisan oldotta meg a feladatát. (Hányszor sírom el, hogy nem kell tolakodni, agyonverni a produkciót.)

Hát így zajlott le a „Hammond klub” első koncertje és várhatóan hasonló élményekben lesz részünk a jövőben is, mert ugyebár „az élő zenét semmi sem pótolja”. (Idézet tőlem.) Szép volt fiúk, köszönet a Zene Világnapjának ilyen megünnepléséért!!!