MAO goes to the USA - Az amerikai turné története
A Modern Art Orchestra 2014. szeptember 19-e és október 3-a között, egy hat állomásból álló koncertkörúton vehetett részt az Egyesült Államokban.
Az utazás előkészítése, mondhatjuk, elég régen kezdődött. 2010 júliusában, amikor a Fekete-Kovács Kvintett és a Pannon Filharmonikusok közös albumának utómunkáin dolgoztam éppen a Pannonia Stúdióban, egy üzenetet kaptam a FB-on, bizonyos Fodor Pétertől. Péter bevallottan jazzrajongó, aki életének nagyobbik részét Kanadában és az USA-ban tölti, de jelen pillanatban Magyarországon él. Nem csak zeneszeretőként, de szervezőként is nagyon aktív. Akkortájt rendszeres látogatója volt a koncertjeimnek, akár kisebb formációkkal, akár a MAO-val léptem színpadra. Az üzenetben annyi állt, hogy egy amerikai barátja nála tölti a szabadságát, és szeretné, ha megismerkednék vele.
Ilyen és hasonló üzenetek elég gyakran érik el az embert, de én hál’ isten elég alapos vagyok ahhoz, hogy a végére járjak a dolgoknak. Fodor Péter egy linket is mellékelt az üzenethez, ahonnan egyetlen kattintással Jim Merod internetes portálján találtam magam. A www.blueportjazz.net elnevezésű oldal rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Tanúbizonysága szerint az illető élő koncertek felvételére specializálódott hangmérnök, aki gyakorlatilag a teljes jazz-szakma legkiválóbbjaival készített felvételeket.
Kíváncsiságom csak nőtt, miután eszembe jutott, hogy egy ilyen tekintély milyen tanácsokkal segíthetné a még el nem készült lemez hangzását.
Fekete-Kovács, az előörs
A találkozó helyszínéül a stúdiót javasoltam. Itt egy ültében végighallgatta az albumot, és első hallásra beleszeretett. Itt hangzott el először, hogy szeretné, ha valamiképp részt tudnék vállalni az általa Amerikában szervezett fesztiválok, koncertsorozatok valamelyikén. Az esemény nem váratott sokáig magára, még 2010 novemberében volt szerencsém az USA-ban első alkalommal fellépni, a Jim Merod által szervezett kisebb felvételi session-ökből és koncertekből álló turné keretein belül. Itt ismerkedhettem meg Mike Garson-nal, Lori Bell-lel, Bob Magnusson-nal, és Joe LaBarbera-val. Óriási élmény volt számomra ez az utazás. Ezt követően összesen öt alkalommal hívtak vissza a térségbe, hasonló turnéra, de minden esetben a SOKA Egyetem által szervezett SOKA-Blueport Jazzfesztivállal a középpontban.
Ezalatt az idő alatt számos kiváló kapcsolatra tehettem szert: megismerkedhettem szervezőkkel, személyes kapcsolatot alakíthattam ki klubvezetőkkel, és nem utolsó sorban a műfaj legkiválóbb muzsikusaival. A korábban említett kiválóságok mellett olyan nevekkel játszhattam együtt, mint pl. Ron Echete gitáros, Tom Harrell trombitás, Jonathan Blake dobos, Walter Smith III szaxofonos, Ugonna Okegwo nagybőgős, vagy az orosz származású zongorista Misha Piatigorsky, a világhírű csellóművész, Grigorij Pjatigorszkij unokája.
Azt gondolom, hogy ezek nélkül a személyes kapcsolatok nélkül szinte lehetetlen lett volna megszervezni ilyen földrajzi távolságból ezt a mostani turnét.
Ezeken a koncerteken javarészt jazz standardekből álló repertoárt játszottunk, kisebb részt olyan szerzeményeim hangoztak el, amelyek a könnyen játszható, nem túlságosan próbaigényes kategóriába tartoznak. Egy ilyen szituációban az ember jobb, ha biztosra megy. Mindig is hiányérzetem volt, mert nem volt igazi alkalmam megmutatni azt a minőségi zenét, amelyet a magyar, illetve európai stílusú jazz muzsika jegyében komponáltam. Erre csak egy konkrét, programzenét játszó, bepróbált együttes képes. Ilyen kompozíciókat, és koncepciót nem lehet alkalmi felállással műsorra tűzni.
2013 szeptemberében épp Amerikából tértem haza, amikor az a hír fogadott, hogy egy amerikai-magyar illetőségű alapítvány, a Hungary Initiatives Foundation pályázatot írt ki, a „Magyar kultúra terjesztése az Egyesült Államokban” koncepció égisze alatt. Nem sokat kellett gondolkodnom azon, hogy milyen projecttel pályázzunk: MAO menni Amerika!!!!
Az előkalkuláció után, az esélytelenek nyugalmával adtuk be pályázatunkat a kérhető maximális összegre. Pár hónap elteltével megérkezett az értesítés, amelyben tudatták velünk, hogy a maximális összegen nyert a pályázatunk. A hír amennyire örömteli volt, ugyanolyan mértékben aggodalomra is adott okot, hiszen az elnyert összeg csupán a teljes költségvetés egyharmadát fedezte, így előttünk állt a kérdés, hogyan finanszírozhatnánk a fennmaradó nem kis részt. A valódi munka ekkor kezdődött igazán: a korábbi kapcsolataimat latba vetve elkezdtük a tárgyalásokat a potenciális koncerthelyszínekkel, illetve ezzel egyidőben minden, a tárgyban elképzelhető pályázati lehetőséget feltérképeztünk. Végül is a teljes költségvetést a HIF-től kapott támogatás mellett az NKA-tól elnyert összegből, a koncerthelyszínektől származó bevételekből, illetve valamely részt önerőből finanszíroztuk. Ezúton is köszönjük minden támogatónknak a segítséget.
Előkészület
2014 szeptembere már az első napokban nagy nyüzsgéssel indult a MAO tagjai számára. Rögtön egy nagyon érdekes programmal kezdtük: a Sung Sound néven futó, hét Németországban élő énekes-zeneszerző által életre keltett produkció magyarországi bemutatkozásában segédkeztünk. Ezt követően egy újabb örömteli kihívás elé nézhettünk: az együttes 2014/2015-ös évadjának megnyitására nem kisebb muzsikus személyiséget láthattunk vendégül, mint a kiváló szaxofonos, zeneszerző, big band szakember, Bob Mintzer. A felkészülési folyamat mellett folyamatosan készültünk, próbáltunk az amerikai turnéra is. Nagyon sok időt töltöttünk gyakorlással, a műsorok csiszolásával, de megérte. A szeptember 18-án megrendezett koncert Bob Mintzer-rel fantasztikusan sikerült, és a zenekar eufóriája a koncert után sem lankadt, hiszen másnap, 19-én indult útjára a csapat, hogy „meghódítsa az új világot.”
A turné
19-én, pénteken, a KLM 1977-es járatán elhagytuk a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőteret. Amszterdam és New York érintésével 20-án 0:15-kor szálltunk le a Los Angeles-i LAX repülőtéren
Szeptember 20., szombat
Az első napunk az USA-ban az akklimatizálódás jegyében telt. Pihentünk, és az ébredés után ellátogattunk Santa Monica-ba, ahol a zenekar egy része azonnal a Csendes-óceánba vetette magát. Mester Dániel kollégánk az első mozdulatával vesztette el a szemüvegét, amely azóta is valahol az óceán mélyén pihen. Kérdésemre, vajon tud-e enélkül kottát olvasni, igennel válaszolt. Ez minden esetre megnyugtató volt számomra, bár a turné további részében Ülkei Dávid szemüvegét „bérelte”. (Az üzleti titkokba nem avatták be a zenekarvezetőt.)
Miközben ő a szemüvegét kereste a vízben, mi felköszöntöttük Cseke Gábort 43. születésnapján, tortát is kapott!
Erre a napra egyetlen kötelezettségünk volt, a bérelt hangszereket kellett magunkhoz venni. Ezen a téren óriási segítséget kaptunk egykori tanítványomtól, zenész kollégánktól, barátomtól, Sapszon Bálinttól, aki közel hat éve él Los Angeles-ben. Ez úton is szeretném hálámat kifejezni Bálintnak, aki fantasztikus odaadással kezelte a jövetelünket, és nagyon sokat segített a nem elhanyagolható részletek megszervezésében, előteremtésében.
Rajta keresztül jutottunk el egy LA-ben élő idősebb kollégánkhoz, Hideg Istvánhoz (Steve Hideg), aki a helyi magyar zenészek összefogója, szervezője és pártfogója. Steve segített nekünk a szükséges hangszerpark előteremtésében, és ezek jutányos áron való bérlésében. Hálás köszönet érte Pistának!
A Hideg-lakástól távozva, a hangszereken kívül fantasztikus anekdotákat és István életének vázlatos történetét is magunkkal hozhattuk.
Szeptember 21., vasárnap
Reggel 8:00-kor buszokba szálltunk, és elindultunk dél felé, San Diego irányába. Első Egyesült Államok-béli koncertünk helyszíne Aliso Viejo, a Los Angeles-től kb. 60 mérföldre lévő kisvárosban működő SOKA Performing Arts Center.
A három éve működő, minden modern technológiával felszerelt és kizárólag zöld energiával üzemelő koncertterem mindenkit lenyűgözött. Egyetlen furcsasága az volt, hogy a kb. 18 fokra lehűtött helyiséget többszöri kérésünk ellenére sem tudták magasabb hőmérsékletre hangolni, mondván, a klímagépész házon kívül van. Sok hasonló helyzettel találkoztunk már, de erre a válaszra ezen a helyen nem igazán számítottunk.
A koncert magyar viszonyokhoz mérten szokatlan időpontban, délután háromkor került megrendezésre. Ez itt bevált szokás, még a nagyobb fesztiválok sem terveznek esti programot vasárnap estére. Ehhez mérten a próba és hangbeállás tizenegy órára lett tervezve. Az önálló koncertként meghirdetett esemény a SOKA Egyetem által befogadott Jazz X Change elnevezésű konferencia záróakkordja is volt egyúttal. Így az érdeklődés is garantált volt.
Két kiváló vendégművész segített bennünket a magyar szerzemények megszólaltatásában: Mike Garson és Lori Bell régi baráti kapcsolatunkra való tekintettel is örömmel fogadta el felkérésünket, és kiváló felkészülésük eredményeként sokat tettek hozzá a MAO megszólalásához.
A koncerten vizuális segítséget is kaptunk, Sheron Wray, kiváló táncos-koreográfus, a Jazz X Change felkérésére vállalt szerepet az eseményen. Ő és táncos csapata meglepő komolysággal és odafordulással álltak a közös munka elé. Már a felkészülési folyamat közben, a koreográfiák kialakulásakor folytonos kapcsolatban álltunk – videóüzenetek formájában lehettünk tanúi a kompozíció kialakulásának, formálódásának. Az előadáson Bacsó Kristóf „Variations on a Folk Song” és jómagam „Mr. Hyde” című darabja kaptak megkomponált koreográfiát, míg Sheron Wray szóló improvizációját láthatta a közönség Mike Garson „Lullaby for Our Daughters” című szerzeménye alatt.
A program itt is, mint a turné valamennyi állomásán kortárs magyar szerzők darabjaiból állt össze. Ez alól mindössze két kivétel adódott: a SOKA-előadáson és később San Diego-ban Mike Garson saját kérésére az előbb említett „Lullaby” című darabját és Duke Ellington „Satin Doll”-jára készített átdolgozását integráltuk a műsorba.
A két részben előadott program óriási sikert aratott, megadva a felütést a turné többi állomásához. A közel 300 fős közönség álló ovációval követelte a ráadást, amely ezúttal Szirtes Edina Mókus a MAO-nak írt hangszerelése volt, „Macedon II” címmel.
A SOKA Egyetem és Előadó remek vendéglátónk volt, köszönjük, hogy itt lehettünk, köszönjük, David Palmer!
Szeptember 22., hétfő
Ez a hétfői nap ismét a pihenés jegyében telt. A fiúk meg is érdemelték, kemény időszakon voltunk túl mindannyian.
Sajnos, számomra nem jutott a pihenésből. A korábbi évek tradíciójához igazodva, Jim Merod az idén is felkért egy előadás megtartására az egyetem hallgatói számára. Természetesen örömmel tettem eleget a felkérésnek, amelyben az esztétika és stilisztika szakos hallgatókkal egy kötetlen beszélgetés keretein belül a zeneszerzésről és a művészetekről általában cseréltünk eszmét. Mindig nagy élmény számomra köztük lenni, fantasztikus felkészültségű és nyitottságú diákok, akik jobbnál jobb kérdéseikkel lepnek meg minduntalan.
A zenekar többi tagja mindeközben a Laguna Beach hullámai között sózta a testét, bár többek a szálloda medencéjében lubickolva találták meg a pihenés legszimpatikusabb formáját.
Szeptember 23., kedd
Reggel indulás Temecula-ba. Ez a kisváros, az óceán partjától kissé távolabb, a kontinensen keletebbre helyezkedik el. Éghajlata egyszerűen fogalmazva sivatagi. Kora délután érkeztünk a városba, ahol csak elvétve láttunk embereket. Az autók kellemes légkondicionálójától nem érezhettük azt a klímát, amely az ajtókat kinyitva fogadott bennünket. 36 fok, forró szél fújja a homokot. Maga a koncertterem, az Old Town Temecula Community Center az óvárosban található (mint ahogyan azt a neve is elárulja). Az 1859-es alapítású helység a western filmek világát tárta elénk. Már csak egy kis harmonikaszó kellett volna ahhoz, hogy a Morricone-turné életnagyságú kulisszái között érezzük magunkat.
A kapcsolat a városhoz egy kiváló színesbőrű énekesen keresztül vezetett. Sherry Williams-szel 2013-ban találkoztam először, a SOKA Blueport fesztiválon. Ekkor nem hallottam őt énekelni, csupán a közönség soraiból keresett meg engem. Bár említette, hogy énekléssel is foglalkozik, elsősorban a Temecula-ban üzemeltetett jazzklubjába invitált. Amikor realizálódni látszott a turné létrejötte, azonnal írtam neki, és felelevenítettük a korábbi meghívást, kibővítve azt a nagyzenekarra.
Terveim szerint Sherry két, angol szöveggel rendelkező szerzeményemet is énekelte volna ezen az estén, de sajnos a közelmúltban történt egészségügyi probléma megakadályozta őt a felkészülésben. Bár a két saját dal elmaradt, felkértem őt, hogy énekeljen velünk egy örökzöldet, így a némileg magyar vonatkozású „Autumn Leaves”-nél maradtunk. Talán a „megdöbbentő” a legmegfelelőbb szó arra, ahogyan megformálta ezt az oly sokat hallott balladát. Nagy öröm, hogy Cseke Gáborral együtt részese lehettem ennek a triónak.
Az est további részében természetesen itt is a saját repertoárból válogattunk.
A színház személyzete szívélyesen fogadott bennünket, minden felszerelés kiváló minőségű volt. Sherry-nek köszönhetően a helyi jazziskolában tanuló növendékek jelentős számban képviseltették magukat a koncerten. Ők mindig nagyon hálás közönség, ezúttal sem kellett csalódnunk bennük.
Jim Merod Temecula-ba is elkísért bennünket. Teljes „recording” apparátusát felállítva rögzítette az eseményt – kíváncsian várjuk a végeredményt.
A koncertet követően, az éjszaka leple alatt San Diego-ba autóztunk.
Szeptember 24., szerda
A mexikói határtól pár mérföldre északra ébredtünk. A város déli részén elhelyezkedő motel három éjszakára lett otthona a MAO zenészeinek. Ez a nap a szabadprogram napja.
Cserta Balázs révén megismerkedtünk egy itt élő magyar fiatalemberrel, akinek családi úton jazz-kapcsolata is van: Oláh Ottó az AT&T telefonos cégnél dolgozik, és Oláh Zoli nagyszerű nagybőgős kolléga testvére. Így a székesfehérvári vonal a világ másik felén is megtalálja magát… Ottó felbecsülhetetlen helyismerete rengeteget segített mindenkinek, hogy megtalálja a számára legjobb időtöltést a városban. Strandolás, kirándulás a kikötőben, bevásárlás a legjobb árakon stb. Ottó egy teljes guide-ot állított össze nekünk ezekről. Köszönjük szépen!
Szeptember 25., csütörtök
Újabb koncertnap. A délelőtt ugyan még pihenéssel, szórakozással telt, de már ott van az esti újabb zenei élmény a levegőben.
Ma esti helyszínünk a Dizzy’s Jazz Club, San Diego-ban. Jómagam ezúttal hatodik alkalommal léphettem fel ebben a klubban. A Dizzy’s nem egy hagyományos klub, sokkal inkább egy virtuális közösség. A helyszín sem igazán fontos, hiszen az elmúlt években ez a harmadik helyszín, ahol ugyanazon név alatt nyitja meg kapuit. Ezúttal (a tavalyi fellépésemhez hasonlóan) egy jetski-kölcsönző hangárjában! Az épülethez kanyarodva belenéztem a visszapillantó tükörbe, ahol ijedtséget és csodálkozást láttam a zenészek arcán: megérkeztünk? tényleg ez az? – olvasható a tekintetekből.
A hét minden csütörtökén, kigurítják a jetskiket a hangárból, és begurul a zongora, felállnak a széksorok. Chuck Perrin, a klub vezetője zenész, gitáros, évtizedek óta kiváló házigazdája a helynek. Pontosan tudja, hogy mire számíthat este. A Dizzy’s közönsége különleges. Ide nem enni, vagy inni járnak az emberek, hanem zenét hallgatni. Lévén a hangár messze esik a belvárostól, csak céltudatosan járnak ide az emberek zenét hallgatni. Felkészültek, pontosan tudják mire, kire jönnek; az internetről, Youtube-ról sokkal tájékozottabbak, mint a magyar közönség.
A koncert szervezésében, és a hírverésben is óriási segítséget kaptunk Lori Bell-től, aki Mike Garson mellett erre a koncertünkre is elkísért bennünket.
A légkondit mellőző, egyébként kiváló akusztikával rendelkező helységben izzott a levegő az előadás alatt. A teltház jelen esetben kb. 200 embert jelentett, fantasztikus sikert arattunk: az álló ováció itt sem maradt el. A közönség soraiban felfedeztem a nagybőgős legendát, Bob Magnusson-t, aki elmondása szerint „semennyiért sem hagyta volna ki, hogy eljöjjön…” Nagy megtiszteltetés, hogy neki játszhattunk!
Köszönjük Chuck Perrin és Lori Bell!
Szeptember 26., péntek
A reggeli után a csapat két részre oszlott. A zenekar egyenesen Los Angeles felé vette az irányt, míg Subicz Gábor és jómagam Temecula érintésével közelítettük meg az angyalok városát.
A zenekart szállító busz, Irvine-ban egy utassal gyarapodott, Sheron Wray-t vették fel, aki feltétlenül szerette volna meghallgatni a MAO koncertjét a Los Angeles-i Blue Whale-ben.
A Blue Whale a város japán negyedében, Little Tokyo-ban, egy bevásárlóközpont legfelső emeletén kapott helyet. Ez számunkra szokatlan, de mégis ez LA szakmai szempontból legmeghatározóbb jazz-klubja.
Esti vendégeink Josh Nelson zongorista, akivel volt már szerencsém több alkalommal is együtt játszani, és David Binney, akihez Avéd Jánoson keresztül jutottunk el. Josh az utóbbi két évben elsősorban szólókarrierjére koncentrál, de a magyar közönség onnan ismerheti őt, hogy Natalie Cole együttesének művészeti vezetőjeként és zongoristájaként járt már Budapesten.
David Binney a MÜPA Jazz Showcase-en, Ávéd János Kvartettjének vendége volt 2012-ben.
A klub megtelt, Joon Lee, a klub művészeti vezetője felkonferálta a zenekart. A nem túl nagy színpadon alig fértünk el, de a hangulat – talán ettől is – fantasztikus volt. A közönség már az első szám után ovációban tört ki. Hihetetlen érzés, óriási élmény volt itt játszani.
Josh kiváló munkát végzett a felkészülésben: Ávéd János „Sandbox” című, Monknak dedikált darabjában, és jómagam „Secret Code”-jában segített bennünket. Binney-nek Bacsó Kristóf „Caffeine Express”-ében találtunk helyet.
A nézőtéren rengeteg zenész, a szakma itteni képviselői, többek között Szabó Dani is eljött, de meghallgatott bennünket a kiváló zongorista-zeneszerző Billy Childs is.
Fantasztikus este volt, köszönjük a szervezést, a lehetőséget Joon Lee-nek, a kapcsolatot Josh Nelson-nak.
Szeptember 27., szombat
A helyi, magyar illetőségű kultúrközpontok sem maradhattak ki a turnéból. Hungarian Culture Alliance MAGTÁR néven üzemel az a hely, amely a Los Angeles-i fiatal magyarok találkozóhelyéül szolgál. Rendszeresen rendeznek kiállításokat, előadói esteket és koncerteket is, de ekkora zenekarral még nem volt dolguk. Segítőkészségüknek köszönhetően minden apró problémát áthidaltunk – van már kottavilágítás, hangosítás is, Szabó Dani nagylelkűségének köszönhetően elektromos zongorát is kaptunk kölcsön (köszönjük, Dani). A hely nem volt túl nagy, a színpadról is kicsit lelógott a zenekar, de volt már ilyen máshol, máskor is. Sebaj, mehet a koncert!
A Magtár volt az a hely, ahol rám szóltak, hogy konferáljak magyarul, mert mindenki érti. Érdekes közönség verődött itt össze, de nagyon hálás is egyben. Többen megköszönték, hogy itt vagyunk, és elmondták, hogy nekik, itt élő magyaroknak fantasztikus büszkeség, hogy egy ilyen nagyszerű társulat idejön, és a magyar kultúrának egy olyan szeletét hozza el, amely nem csak a tradíciót mutatja be, hanem azt is, ahol a magyar zene jelenleg tart. Jó érzés volt ezt hallani…
A koncert után Steve Hideg minden MAO tagtól elkérte az adatait, és ezzel együtt taggá avatott bennünket a Los Angeles-i Magyar Zenészek Baráti Társaságába.
Köszönjük Sapszon Bálintnak, Jánosy Marinak és Steve Hideg-nek ezt az estét!
Szeptember 28., vasárnap
Pihenő nap, két kötelezettséggel: Gráf Ádám köszöntésével indult a nap, aki 38. életévét töltötte be. Mike Garson meghívta az egész zenekart LA egyik északi negyedében található házába, egy BBQ partira! Fantasztikus élmény volt mindannyiunk számára betekintést nyerni, hogy milyen körülmények között él, alkot egy művész, aki itt él. Nagyszerű beszélgetések, és egy fantasztikus zongorapárbaj alakult ki Garson és Cseke Gábor között.
Este többen a pihenést választották, kevesebben bevetették magukat az LA-i éjszakába. Ávéd János, Subicz Gábor és Mester Dani koncertre mentek Hollywood-ba. Erről majd ők beszámolnak…
Szeptember 29., hétfő
Utazás New Yorkba! Helyi idő szerint este nyolc körül értünk a JFK-re, ahol egyrészről a Balassi Intézet munkatársa várt bennünket, másrészről Cseke Gábor Szilvi nevű nővére, aki New York-i tartózkodásunk alatt folyamatosan kedvességével árasztott el bennünket: kezdve a megérkezésnél használt tábláktól (ld. a képen) egészen a programajánlókig, és a sok-sok fotóig, amit a koncerten készített. Köszönjük Szilvi!
A megérkezést követően az eltökéltebbek azonnal bevetették magukat az éjszakába, a jazzklubok mekkája, a Greenwich Village felé véve az utat.
Szeptember 30., kedd
Szabadnap, amely szakmai szempontból mindenkinek mást jelentett.
A délelőtt folyamán a trombitaszekcióval hangszerbolt látogatáson vettünk részt. Elsőként a Sam Ash elnevezésű óriás hangszerüzletbe tértünk be, ahol a jelenleg gyártott portékák széles választékával találtuk szembe magunkat. Érdeklődésünk viszont sokkal inkább a kuriózumok, a régi hangszerek felé irányult. Az üzlet személyzetétől tanácsot kérve ellátogattunk egy szerényebb méretű, de kínálatában sokkal lenyűgözőbb helyre, Josh Landress műhely-üzletébe. Akit érdekelnek a vintage rézfúvós hangszerek, azoknak feltétlenül ajánlom, hogy NY-ba látogatva keressék fel a 36. utcában található üzletet. A legendás régi hangszerek teljes palettája kifogástalan állapotban kipróbálható és megvásárolható. Többek között Dizzy Gillespie Martin Committee trombitáját foghattuk a kezünkbe.
Esti program gyanánt én David Liebman Big Band-jét választottam a Birdland-ben. Lepkék költöztek a gyomromba, amikor messziről megpillantottam a legendás klub neonfeliratát. A helységbe érve a bárpultnál megpillantottam az est főszereplőjét, régi barátomat, Dave Liebman-t. Az üdvözlést követően elmondta, hogy milyen nagy izgalommal várja már a két nappal későbbi közös fellépésünket. Az udvarias beszélgetés után nem sokkal kezdetét vette az előadás.
Őszintén szólva az első csalódásom az volt, ahogyan a Birdlandben hangosítás-technikailag megszólalt a 18 tagú zenekar. A bőgő kontakthibás volt, időközönként recsegett, míg a grand Yamaha zongora fedele teljesen lecsukva, belül mikrofonozva szólalt meg – a „dobozhatás” nem maradt el. A fúvósok hangosítása és megszólalása is hagyott kívánnivalót maga után.
Zeneileg a Liebman-től megszokott, igen komplex kompozíciós világot hallottunk, amely elsősorban a kiszenekari játékon alapul. A szólista szerepét kiválóan alakító Lieb játéka ezúttal is lenyűgözött, de emellett szerény megítélésem szerint a kompozíciók nagyzenekarra való átültetésében, a hangszerelési ötletekben lett volna még lehetőség. Ezzel együtt nagyszerű este volt.
Október 1., szerda
Pihenő nap. Napközben fárasztó városnézés után igazán jól esett az esti program, amely a Jazz Standard elnevezésű klubban ért bennünket. Itt egyik kedvenc trombitásom, Terence Blanchard lépett fel kvintettjével. A remek hangulatú hely méltó fóruma volt az élő legenda előadásának. A klub tömve emberekkel, a kiszolgálás kedves, és a hangosítás is jó. A repertoáron éppúgy megtalálhatóak modern darabok, mint ahogyan a jól bevállt blues, de az „I Though about You” is elhangzott. Nagy élmény volt pár méter távolságból hallani egy ilyen nagyszerű muzsikust. Talán az egyetlen zavaró tényező az volt, hogy a trombita mikrofonjára az est teljes terjedelmében egy oktáveffektet kapcsoltak. Mivel a zenekar 60%-ban akusztikusan szólalt meg, ez az effect nem tudott valóban érvényesülni, a hallgató azt vette észre elsősorban, hogy valami zavaró hatás van a hangszínben. Egyébként véleményem szerint ez a berendezés a kompozíciók többségénél nem volt indokolt.
Ettől eltekintve csodálatos este volt ez is.
Október 2., csütörtök
Eljött a nagy nap, az amerikai turné utolsó, és egyben talán legfontosabb koncertjének napja. Mindenki izgalommal telve ébredt. Befújás, hangszerek olajozása, készülés az estre.
A Broadway-n helyet foglaló Symphony Space koncertközpont Peter J. Sharp termébe délután 3-ra érkezett meg a zenekar. A színpadépítést követően Lieb is megérkezett, elpróbáltuk az esti koncert közös számait. Itt igazából csak felelevenítésről volt szó, hiszen nemrégiben, július közepén a VeszprémFesten játszottunk együtt.
A közel 700 férőhelyes koncertteremben szép ház gyűlt össze, mintegy ötszáz néző volt kíváncsi a MAO és Dave Liebman közös előadására. Ez ebben a városban, azt gondolom, hogy fantasztikus dolog, hiszen minden műfajban, minden órában számtalan programból választhat az érdeklődő. A közönségszervezés a Balassi Intézet dolgozóit dicséri – köszönet érte.
A program itt is természetesen a zenekar kortárs repertoárjából állt össze, talán kicsit még inkább kiélezve afelé, hogy hangsúlyozzuk a népzenei, és klasszikus zenei hatásokat.
Nagyszerű koncert volt! Köszönjük a segítséget Romsics Gergőnek, Vadász Zitának, Nagy Szandrának, és Tamás Eszternek.
A koncert után a zenekar Queens-i szállásaink közelében gyűlt össze, hogy megünnepeljük a turné sikerét.
Október 3., péntek
A délelőtt még megengedett egy kis városnézést, de délután 4 órára érkezett meg a transzport, amely a repülőtérre szállított bennünket. Amszterdamon keresztül, szombaton délután érkeztünk meg Budapestre.
Összefoglalva
Azt gondolom, hogy az együttes igazán helyt állt, minden körülmények között megmutatta, hogy milyen komoly erőt képvisel. Büszke vagyok, hogy sikerült végigvinni ezt a nem kis munkát, és így visszanézve a dolgokra azt mondhatom, hogy megérte. A közönség és a különböző szakmai fórumok visszajelzése is egytől-egyig azt mutatja, hogy a MAO egyenrangú partnerként szerepelt az amerikai szólistákkal egy színpadon. Nem volt szégyenkezni valónk.
A zenekar tagjai voltak:
Bacsó Kristóf, Ülkei Dávid, Ávéd János, Mester Dániel, Cserta Balázs
Gráf Ádám, Bacsa Zoltán, Subicz Gábor, Bukovinszki Balázs
Varga Zoltán, Korb Attila, Barbinek Gábor, Csáthy Miklós, Kovács Péter
Komjáti Áron, Cseke Gábor, Soós Márton, Csízi László
Köszönet a szervezőknek és lebonyolítóknak:
Molnár Éva, Kiss Gergely, H. Magyar Kornél, Józsa Sándor, Róna Zsuzsa, Gáspár Anna, Gőz László
