VIKING-MAGYAR ZENEI ÖSSZEBORULÁS – ELSŐ NAP: 2014. OKTÓBER 28.
Megvalósult a Budapest Jazz Club és a koppenhágai The Standard klub között kötött, magyar-dán jazz cserekereskedelmi megállapodás első fázisa. Tegnap a rangos dán jazz szentélyben ismét együtt zenélt Lakatos Róbert (alias Szakcsi Robi) és az immár Dániában honos tenor fenomén Bolla Gábor, ráadásul egy elképesztően jó skandináv ritmus szekció kíséretében. Gabi és Robi bő tíz évvel ezelőtt villantotta fel a magyar zenei erényeket Franciaországban, amikor az akkor mindössze 16 éves tenoros által vezetett Bolla Quartet megnyerte az Avignon Nemzetközi Jazz Fesztivál zsűri- és közönségdíját, Robi pedig a fesztivál legjobb szólistájának kijáró nevezést. Azóta nem csak a Bolla Quartet-ben, de más formációkban is sokat játszottak együtt, sőt több albumon is közösen hallhatók. Noha, a földrajzi távolságnak köszönhetően ma már ritkább kettejük kooperációja, de talán annál értékesebb, mert ez a több mint egy évtizede kialakult zenei testvériség bőségesen kamatozott tegnap este.
A The Standard amerikai stílusú jazz klub, ahol két szettet játszanak esténként a zenészek, és a több mint 50 dolláros belépő csak egy szett élvezetére jogosítja a közönséget, mert az este 6 órakor kezdődő, majdnem másfél órás első menet után kiürítik a termet, és fél 9-kor friss nézők előtt kezdenek újra. Elméletben ugyanazt a produkciót kellene nyújtani mindkét alkalommal, de a jazzben – hála Istennek – ez hiú ábránd. És ez a műfaj egyik legnagyobb gyönyöre. Alkalmam volt végig hallgatni a próbát. A fiúk végigmentek a repertoáron, és ha valaki a próbán hallottakból megkísérelte volna kikövetkezni, hogy később mit fog hallani, az nagyot tévedett volna. A próbán nívós hard bopot hallottunk, lazán, szépen és vidáman játszva. A közönség előtt megmaradt, sőt rohamosan emelkedett a nívó, a jókedv és a szépség, de a lazaságot szenvedéllyel párosult, hatalmas koncentrációt igénylő szabadság váltotta fel. A szabadság és a hatalmas koncentráció így, első hallásra, két egymást kizáró fogalomnak hangzik, pedig nem az. Robiban és Gabiban egyaránt megvan az a zenei intelligencia, hogy amikor olyan zenészekkel játszanak, akik nem feltétlenül olvassák egymás gondolatait, vagy szeretnek megmaradni adott kereteken belül, akkor mindent elkövetnek, hogy a maximumot kihozzák zenésztársaikból, de soha nem hozzák őket kínos helyzetbe azzal, hogy túl magasra állítsák a lécet. Így, együtt azonban, ráadásul egy roppant tehetséges és gyorsan kapcsoló ritmus szekcióval megáldva, a zenei kísérletek, tegyük hozzá: ez esetben kiválóra sikeredett zenei kísérletek özönét hallhattuk.
A nyitó számot az első szettben a „My Shining Hour”, a másodikban a hasonló hangulatú standard, a „Just in Time” szolgáltatta – mindkettő igen magas oktánszámon izzó előadásban. De ez csak a bemelegítő volt. A második szám mindkét alkalommal Chick Corea Bud Powell-nek dedikált nagyszerű kompozíciója volt, ahol művészileg már nagyon magasra állították a lécet. Maga a téma is csavaros variációkon esett át, amelyet aztán a fiúk menetközben élve boncoltak és számtalan lehetőséget hoztak ki belőle. Annyira figyeltek egymásra, – itt jön be a szabadság és a feszült koncentráció összeférhetősége - hogy egymás legbonyolultabb, a pillanat hevében született fordulataira azonnal és ugyanazon a szinten voltak képesek reagálni. A Robi és Gabi között kialakult összhangról nekem automatikusan az jutott eszembe, amit Dizzy Gillespie mondott annak idején Charlie Parker-ről: „He was the other half of my heartbeat”, vagyis „minden második szívdobbanásom az övé volt.” Ezen a ponton már valóban illene megnevezni a kiváló skandináv zenészeket is, kiknek tehetsége és felkészültsége nélkül mindez nem jöhetett volna létre. A svéd bőgős, Matthias Svensson gyönyörű technikával, fantasztikus harmóniaérzékkel és elképesztő odaadással, átéléssel játszott. Szemmel láthatóan élvezte a játékot. Az arca annyira kifejező volt, hogy – meg kell mondjam – Egri Jancsi is, hozzá képest, rezzenéstelen arccal bőgőzik. A dán dobos, Anders Mogensen, akit az utcán az ember vidám henteslegénynek vélne, a dob mögött ugyancsak megtáltosodik és ő volt az egyik biztosítéka annak, hogy a leghajmeresztőbb spontán kísérletek közepette is lüktetett a muzsika.
Ami a repertoár többi részét illeti, mindkét szettben játszották Robi és Gabi közös szerzeményét, a „The Answer Came too Late” című gyönyörű, megindító balladát. Az első szettben ezt standard követte, az „I Hear a Rhapsody”, ahol teljesen megfordították a Chick Corea számban alkalmazott folyamatot. Itt bedobták egy kalapba a szám összes alkotóelemét, azokat jól összerázva kombinálták, majd – mint valami kaleidoszkópos játékszerben – ismét összerázták és megint csak új zenei kép bontakozott ki előttünk és csak egészen a szám végére alakult ki mindebből az eredeti téma. Ez nagy játék volt, a szó minden értelmében. Ugyancsak ebben a számban, közel az elejéhez volt néhány perc, amely Robi és Gabi esetében atipikusan, de teljesen zseniálisan megidézte a néhai Lennie Tristano és Lee Konitz cool, de kötetlen improvizációinak hangulatát, amelyből szinte észrevétlenül siklottak át egy Coltrane-i atmoszférába. Mindkét szettben szerepelt Monk gyönyörű balladája, a „Reflections”, ami alkalmat adott a zenészek lírai adottságainak kibontakoztatására, és mindkét alkalommal hallhattuk a Lakatos-Bolla szerzőpáros „Brother Johann Sebastian Bach” című leleményét, amely Coltrane emlékezetes „Moment’s Notice” –ának harmóniáira alapulva próbálta bemutatni, mi lett volna, ha JSB a mai világban feketének születik. Amennyiben nem ez forgott a komponisták fejében, akkor is elmondhatom, hogy bravúros teljesítménynek bizonyult, mint ahogy az egész este az volt. Mára virradóan nagyon fájt a szívem, hogy Bolla Gabi és Lakatos Robi nem tölthet együtt 16 évet úgy, ahogy azt annak idején a néhai Dave Brubeck és Paul Desmond tette, hogy ez az együtt dobogó két zenei szív kiteljesítse a bennük lakozó óriási közös potenciált.
