Keresés

Hírek


KORATAVASZI MEGÚJULÁS, AVAGY AZ ELEK ISTVÁN QUARTET BEMUTATKOZÓ KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUB SZÍNPADÁN 2015. JANUÁR 15-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA

A nyolcadik életévébe lépett BJC indokolt dicsérete már többször elhangzott ezen a hasábokon. Valóban óriási öröm a jazzrajongók táborának, hogy egy ilyen remekül működő klub létezik, nem is tudom, hogy a számtalan kezdeményezés során volt-e ilyen hosszú életű jazz színhely kis hazánkban. Reméljük, hogy még hosszú-hosszú évekig élvezhetjük a hazai jazzelit képviselőinek és a műfaj kiemelkedő külföldi képviselőinek szereplését a Hollán Ernő utcai jazz szentélyben! Tegnap este megint jól választottam, hogy ide vettem az irányt, mert felejthetetlen élménnyel gazdagodtam…

sam-6796.JPG


Elek Pistát évtizedek óta ismerem és csodálom művészetét. Jól emlékszem például ügyködésére a Budapest Jazz Orchestra élén (a BJO nagysikerű – a neves amerikai énekes, Kevin Mahogany vendégszereplésével készült – „Everything’s Alright” című lemezén még ő vezényelte a big bandet), de kedves emlékem az is, amikor még korábban, az ezredforduló tájékán a Pozsár Eszter altszaxofonos és fuvolista által alapított és vezetett Coolactive együttesben tenorozott. (Urbán Orsi énekelt és baritonszaxofonon (!) játszott, Zsemlye Sanyi altózott, a ritmusszekcióban pedig Nagy Jancsi zongorázott, Frey Gyuri basszusgitározott és Szendőfi Péter dobolt.) Persze számtalanszor találkozhattunk vele alkalmi formációkban is, a város különféle jazz pódiumain, sőt a minőségi popzenei produkciókban is, vagy akár a tévé képernyőjén is.


dscf0001.JPG


Remek humorára jellemzően a koncert kezdetén elmondta, hogy 60. életéve körül és 40 évi szaxofonozás után örül, hogy a saját formációját látja a feliraton. (Az új évben ugyanis a BJC egy nagyon jó ötletet vezetett be: a vetített háttérben a klub neve alatt az éppen fellépő együttes neve is olvasható.) Pista pályája során ugyanis többnyire „sideman” volt, pedig – többünk véleménye szerint – igencsak rátermett művész minden vonatkozásban, és ha egy big bandet sikerrel vezetett, talán a 4-5-6 tagú együtteseket is elvezeti. Ő is dobogós helyet érdemel az „underrated” kategóriában, de ha arra gondolok, hogy pár éve a Down Beat mellett legfontosabb jazz szaklapban, a Jazz Times-ban a 10 leginkább alulértékelt gitáros között olyan neveket olvashattunk, mint Grant Green, vagy Zoller Attila, akkor tényleg nem tűnik fontosnak a „piac” ítélete… De ne keseregjünk a múlton, annál is inkább, mert a közönséggel egyébként is remekül kommunikáló Pista elmondta, hogy a tegnapi napot élete fontos fordulópontjaként élte meg, szinte a „kezdet és a vég” jegyeit viseli.  Ugyanis kvartettjét egy új alkotói korszak kezdeteként értékeli, a másik pedig inkább személyes jellegű: szülei halála után éppen tegnap adta át a rákospalotai családi házat vevőjének és végigjárva annak minden zugát az elmúlt 40 év minden emlékét újraélte…

Új formációjának bemutatkozása alkalmából nagyszámú vendégsereg verődött össze, Pista mesterei, tanárai, tanítványai, barátai és tisztelői, így aztán tényleg családias légkörben zajlott le az igazán forró hangulatú koncert. Mint már céloztam rá – a hazai gyakorlattól eltérően – igazi „leader”-hez méltóan vezette a produkciót, minden számot felkonferált, ízléses összekötő szöveggel, dedikációval, ha ez szükséges volt. (A „Body and Soul”-t például nemrég elhunyt barátja, Csepregi Gyuszi emlékének szentelve.)

Az első félidőben nyolc, a másodikban hat számot játszottak, de elsősorban Pista estje volt ez, már csak azért is, mert két darabot klarinéton interpretált (ami itthon a modern jazzben ugyancsak ritkaság), három számot pedig duóban adott elő – mégpedig egyet zongora, egyet bőgő és egyet csak dob kísérettel. Eredeti ötlet volt, nem is emlékszem hasonlóra ¾-ed évszázados fennállásom alatt… (És olyat sem tapasztaltam még, hogy egy zenekarvezető nyilvánosan megköszönje a kiváló hangosítást, mint ahogy ezt Pista megtette Susszer Balázs felé a koncert végén.)

De álljon itt a teljes „track lista”, Pista jóvoltából, aki nemcsak konferálta a számokat, de a koncert után át is adta azt a krónikásnak.

I. rész: „Voyage” (Kenny Barron), „Cherokee” (Ray Noble), „Recordame” (Joe Henderson), „In a Mellow Tone” (Duke Ellington), „Bluesette” (Toots Thilemans), „Body and Soul” (Heyman/Sour/Eyton/Green), „All the Things You Are” (Jerome Kern-Oscar Hammerstein II), Anthropology (Charlie Parker).

II. rész: „500 Miles High” (Chick Corea), „Groovin’ High” (Dizzy Gillespie), „Stars Fell on Alabama” (Frank Perkins-Michael Parish), „Invitation” (Bronislaw Kaper), „Blues Up and Down” (Sonny Stitt), és végül a „Mercy, Mercy, Mercy” (Joe Zawinul). A klarinétot a „Recordame”-ban és a „Bluesette”-ben használta, utóbbi egyben az első duó szám is volt. Majd a Csepregi Gyuszi emlékét idéző „Body and Soul” hangzott el csak a bőgő kíséretével – természetesen tenoron. A harmadik duó szám pedig az ugyancsak közismert „All the Things You Are” volt a tenor és a dob párbeszédével – igazán rendhagyó interpretációban. De most már éppen ideje elárulni az együttes felállását is, tehát Weisz János zongorázott, Molnár Péter bőgőzött és Cseh Balázs dobolt – kifogástalan backgroundot nyújtva az est főszereplőjének. Pista elemében volt, felvonultatta a hangszer minden szépségét a Ben Webster-re emlékeztető robusztus, levegős fúvásmódtól („Mellow Tone” és „Alabama”), a Stan Getz-féle lélekteli, érzelmes, de sohasem érzelgős stíluson át („Voyage” és „Cherokee”), a bebop óriásainak rafinált harmóniai és ritmikai megoldásait idéző játékán keresztül („Antropology” és „Groovin’ High”) egészen a legmodernebb – például Michael Brecker nevével fémjelzett – előadóművészek erőteljes, korszerű stílusáig („500 Miles” és „Invitation”). És mindezt nem epigon módjára, hanem saját, gazdag ismeretei birtokában „elekesítve”. Élvezetesen szórakoztató, egyben magas színvonalú jazztörténeti utazás volt két órában… Az „Up and Down” és a „Mercy” pedig valóban „hab a tortán”-ként funkcionáltak: „blikkfangos” befejezése egy remek hangulatú koncertnek. Rendkívül tetszett még a jó öreg „Cherokee” olyan egyedi feldolgozása, amely nem terem minden bokorban. Az általában megszokott gyorsvonati sebességgel indult és a téma után még Pista is „levágott” egy elképesztő virtuóz improvizációt, amit ő szemlátomást „csípőből” megcsinált, aztán pedig olyan szellemes tempóváltások jöttek (és nemcsak a tenor, de a többi hangszer szólóinál is), hogy leesett állal hallgattuk. Egyébként is a ritmusszekció tagjai is nem egy bravúros szólót produkáltak az est folyamán.

Még egy szót Pista kedves feleségéről (Kati), akinek oroszlánrésze volt ennek a koncertnek a megrendezésében és ezt a szerepkört akarja felvállalni a jövőt illetően is. A jazztörténetben sok hasonló eset volt és van Art Pepper-től Sony Rollins-ig, amikor a művész neje vállalja a nem könnyű produceri és menedzseri feladatok ellátását. Szívből kívánjuk, hogy Lucille Rollins munkájának eredményéhez hasonlóan Pista is 80-as éveiig játsszon nekünk úgy, mint tegnap este tette.

De valljuk be, a zenéről írni, beszélni nem az igazi, azt átélni, élvezni kell, mégpedig lehetőleg az alkotás pillanatában. Ezért szajkózom, már évek óta, hogy az élő zenét semmilyen konzerv nem pótolja, mert ha nem így lenne, akkor én már gyűjteményem jóvoltából ki sem mozdulnék otthonról. Visszakanyarodva ahhoz, amivel indítottam, csak arra biztathatom olvasóinkat, hogy járjanak koncertekre, hiszen – szerencsénkre – nemcsak jó klubok, de világszínvonalú hazai jazz művészek is várják a nagyérdeműt, mint azt a tegnap esti koncert is bizonyította.


sam-6797.JPG


dscf0003.JPG


dscf0002.JPG


dscf0004.JPG


dscf0005.JPG


dscf0007.JPG


dscf0009.JPG


dscf0010.JPG


dscf0011.JPG


dscf0012.JPG


Vissza a hírekhez