ÖTVENÉVES A JAZZTANSZAK
1965-ben jazztanszak létesült a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában. Ez esetben azonban nemcsak egy új tanszak megalapításáról volt szó. Egyrészt azért, mert a jazz, mint önálló zenei műfaj most először kapott helyet a magyar állami zeneoktatásban, ami bizonyos mértékben ennek az improvizatív alkotói és előadási gyakorlatnak szuverén művészetként való elismerését jelentette. Másrészt pedig a jazz – éppen improvizációs technikájából adódóan – a hagyományos képzéstől eltérő, újfajta pedagógiai módszereket és mentalitást igényelt.
Az alapítást megelőző körülmények azonban egyáltalán nem voltak kedvezőek. Az akkori elfogult és egyoldalú kultúrpolitika a jazzt az amerikai felsőbb rétegek kozmopolita zenéjének minősítette, s hasonlóan a többi nyugati eredetű, vagy kötődésű művészeti megnyilatkozáshoz, radikálisan tiltotta. Ebből következőleg a hazai közönség a műfajnak éppen azt a különösen értékes korszakát nem ismerhette meg, amikor kialakult a pódiumrangú, modern jazzművészet. Így aztán, a hatvanas években bekövetkezett enyhülés idejében, sok volt körülötte a félreértés. A feladat tehát kettős volt: felvilágosítani a széles publikumot arról, hogy a jazz jelentősen különbözik a populáris könnyűzenétől, valamint meggyőzni az illetékeseket, hogy nagy tévedés volt a műfaj korábbi minősítése, hiszen az – bár a nyugati zenekultúra sokféle formában hatott rá – elsősorban az afro-amerikai folklórból alakult ki, amely az Amerikába hurcolt feketék népzenéje volt és maradt.
Bár nehézségek szép számmal akadtak, a hatvanas évtized első felében, ha szerény keretek között is, de kialakult a magyar jazzélet. Együttesek, klubok létesültek, kisebb koncerteket rendeztek, megindult a „Modern Jazz” című lemezsorozat, cikkek, tanulmányok jelentek meg a műfajról, majd két szakkönyv is kiadásra került. Ezt a folyamatot erősítette meg a jazztanszak létrejötte. Ennek jelentőségét fokozta, hogy Európában ekkoriban csak a grazi Akadémián és alig néhány helyen működött ilyen jellegű képzés. Engem bíztak meg a tanszak megszervezésével, majd pedig vezetésével, s ennek a feladatnak évtizedeken át eleget is tettem. Hét szakon kezdődött meg a képzés, hat hangszeres- és énekszakon. Természetesen azokat a hangszereket választottuk, amelyeknek a jazzben meghatározó szerepük van. A főhangszeres alapító tanárok közül azok neveit említem meg, akik hosszabb ideig tanítottak a tanszakon: Berkes Balázs (bőgő), Deák Tamás (trombita), Kovács Gyula (dob), Selényi Dezső (harsona), Siliga Miklós (szaxofon), Vukán György (ének). A sok zongorista miatt ezt a főtárgyat Szakcsi Lakatos Bélával ketten tanítottuk. Fontos melléktárgynak minősítettük a jazzelméletet, jazztörténetet, a jazzimprovizációra adaptált hallásképzést, a kis- és nagyzenekari gyakorlatot. Sokak meglepetésére bevezettük a paralel képzést: a főtárgynak és néhány melléktárgynak a klasszikus megfelelője is bekerült a tantervbe. Sokan kérdezték: miért volt erre szükség? Szellemes meghatározás szerint a jazz a rögzített és rögzítetlen zenei anyag „ravasz kombinációja”. Ez a zene ugyanis nem szabad fantáziálás, hanem belső kötöttségeken alapuló organikus improvizáció, amely tematikus komponált anyaggal társul. Másfelől a jazz éppen improvizatív volta következtében minden irányba nyitott: folyamatos, sőt egyre erősödő kölcsönhatásban áll a modern kompozíciós muzsikával, a folklórral és bizonyos mértékben a populáris zenével. A legjellegzetesebb mainstream jazz mellett tehát kialakult a kompozíciós világgal érintkező kortárs jazz, a folklór-elemeket adaptáló etnojazz és a rock-elemeket is integráló elektronikus fúziós irányzat. Egy mai, jól képzett, kreatív jazzmuzsikusnak tehát tájékozottnak kell lennie a hagyományos és modern komponált zene világában éppúgy, mint a magyar és nemzetközi folklórban.
Az ad hoc alkotásnak felfogható rögtönzést, az előre rögzített elemeket, valamint a gyakorlati zenei előadást sajátságosan egyesítő műfaj a hagyományos képzés mellett újfajta pedagógiai módszereket is igényel. Csak néhányat említek meg. Ilyenek például a jazz már kialakult, jellegzetes dallami, harmóniai és ritmikai fordulataival való szerkesztési és rögtönzéses gyakorlatok, ilyen a transzkripció: mesterek rögtönzéseinek lejegyzése, elemzése és elsajátítása, valamint az igen kedvelt és hasznos play back elvű „music minus one” játék: felvételen rögzített professzionális zenekari kíséretre való rájátszás, rögtönzés. Elősegítette mindezt, hogy az improvizáció korunkban az eddiginél nagyobb pedagógiai figyelmet kap. A múlt században kialakult progresszív zenei nevelési rendszerekben - például az Orff-, Dalcroze-, Willems-módszerben – kivétel nélkül fontos szerepet játszik a rögtönzés, ugyanúgy, mint más művészeti területeken, alternatív műhelyekben. Az a rögtönzéssel kapcsolatos pedagógiai nézet, amely szerint „akinek van hozzá érzéke, csinálja, a többieket pedig hagyjuk békén” – kifejezetten téves. A gyakran hangoztatott kreativitásfejlesztés elválaszthatatlan az improvizáció pedagógiai alkalmazásának és hasznosításának a gondolatától. Mindez természetesen erősen érintette a jazzoktatás alakulását és fejlődését is.
Az elmúlt fél évszázad során nemcsak a képzés módszerei fejlődtek, de jelentősen megváltozott maga a tanszak is. Új hangszeres szakok és tárgyak kerültek bevezetésre: gitárszak Babos Gyula, basszusgitár szak Lattmann Béla, zeneszerzés szak Faragó Béla vezetésével és a zongora főtárgy tanárok közreműködésével. Újdonságot jelentett a jazzdob szakot kiegészítő ütőhangszer – vibrafon tárgy, ennek Zsoldos Béla lett a tanára. A jazztanszak azonban nem azért jött létre, hogy a zeneoktatás „speciális színfoltja” legyen, hanem hogy elősegítse az egész magyar jazzkultúra és ezen belül a jazzoktatás szerveződését és kibontakozását. Ennek szellemében kezdődött meg az oktatás mindenekelőtt az alsófokú zeneiskolákban és művészeti iskolákban. Mivel a jazztanszak a tanárképzésnek is jelentős helyet biztosított, az új szakokra kivétel nélkül az itt végzett muzsikus-tanárok kerültek. Később néhány szakközépiskolában is bevezették az újfajta képzést. Az idők folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy az alsó-, közép- és felsőfokú struktúrának megfelelően a „szakközépiskolai keretek között működő, főiskolai jellegű” jazztanszak is átalakításra vár. A főiskolásítás bizonyos változtatások és bővítések után 1990-ben kezdődött meg: a tanszak előbb a Budapesti Tanárképző Intézethez került, később pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rendes tanszéke lett. Sok minden eredményezte ezt az örvendetes folyamatot. Az évtizedek során alapvetően megváltozott a műfaj helyzete: a közönség és a muzsikus társadalom jobban megismerte és elfogadta a jazzt, sokan felismerték jelentőségét, nem kevesen meg is szerették a műfajt. Természetesen hozzájárult mindehhez a tanszak tevékenysége, elért eredményei, melyeket az itt végzett növendékek játéka, hazai és nemzetközi sikerei bizonyítottak. A magyar jazzélet közismert szereplői, akiknek a munkássága az előző évtizedekben, vagy jelenleg meghatározó fontosságú, túlnyomórészt a tanszakról kikerült muzsikusok. Valamennyi felsorolására hely hiányában sajnos nincs mód. Közülük azonban néhányan a hazai, vagy külföldi jazzéletben olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, hogy nevüket feltétlenül meg kell említeni: Binder Károly (a jazztanszak jelenlegi vezetője), Gárdonyi László, Oláh Kálmán, Pleszkán Frigyes, Süle László, Szabó Dániel (zongora); Hárs Viktor, Lattmann Béla, Vasvári Pál (bőgő, basszusgitár); Balázs Elemér, Baló István, Dés András, Mohay András, Németh Ferenc (dob, ütőhangszerek); Gadó Gábor, Gyárfás István, Juhász Gábor, László Attila, Snétberger Ferenc (gitár); Bacsó Kristóf, Borbély Mihály, Csepregi Gyula, Dés László, Dresch Mihály, Tony Lakatos (szaxofon); Fekete István, Fekete-Kovács Kornél (trombita); Friedrich Károly, Schreck Ferenc, Szalóky Béla (harsona); Berki Tamás, Bontovics Kati, Harcsa Veronika, Micheller Myrtill, Winand Gábor (ének).
A fentiek jegyében március 8-án a Zeneakadémia nagytermében a jazztanszak és általában a magyar jazzoktatás létrejöttének 50. évfordulója alkalmából ünnepi hangversenyre kerül sor.
