Catfish & Diamond a BJC-ben, 2015.02.14-én Fényképezés & szövegelés: Sztraka Ferenc

Valakik tudnak valamit. Valakik adtak valamit.

Marcus Miller Aurelius egy szép napon fogta magát és elmélkedett egy kövéret a délelőtti napi rutin – a keresztényüldözés és az ebéd - között. Abban a periférikus témában mondta meg a frankót az öreg karmester, hogy mit tegyen szerencsétlen halandó, ha éppen elvonulhatnékja támad valamitől, és morc sziklák, távoli tengerpartok kamuflázsába veszvén próbál búvóhelyet találni pátyolgatandó lelkének? A feladat megoldása egyszerűnek látszik, a választ nem is honorálja túl vastagon a felvételi bizottság: csak vonulj vissza önmagadba, a saját lelkednél, a belső világodnál nyugisabb helyet nem találsz sehol. Legalább is akkor, ha te is így akarod. A megnyugvás mellett még további felármentes opció is beleng a kanyarban, úgymint: megújulás. A Higgs-bozon után netán megtalálták a receptet a lélek megújhodására is?  Remélem, a bugyirózsaszínű fejléces ál-életvezetési ezós portálok nem fogják rám küldeni a könyv, illetve honlap-égető tűzőrséget, ugyanis a halászléhez és a lecsóhoz hasonlóan a megújhodás sem csak egyféleképpen képzelhető el. A szigorúan csak a valóságból merítkező amerikai filmekben az illetékes főhős valamelyik közeli rokona ilyen esetben befekszik valamelyik terápiás klinikára, pedig néha jobban tennék, ha ellátogatnának egy-egy olyan koncertre, amelyeken avatott, elhivatott művészek a zenén túl, némi megújhodást is kiszórnak a közönség közé, Frutti helyett.

Amikor a múlt szombat este betértem a BJC szentélyébe, komolyan mondom, a fenti gondolatoknak a csírája sem járt eszemben, de szokás szerint, kíváncsi voltam. A klub közönsége tudhatott valamit, ugyanis a koncertre elővételben megvásárolták az összes jegyet, ami talán nem a legéletszerűbb történés a mai Magyarországon.

Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint muzsikáltak nekünk.

Csak azon kevesek kedvéért, akik kihagyták ezt az estét: egy puritán, alulvilágított színpadra kisétált két ember, ráadásul – horribile dictu – az egyiknél még úgynevezett hangszert sem láttunk, majd két órán át, mint két minden hájjal megkent idegenvezető, elcsaltak magukkal, mi meg mentünk utánuk, velük, önként.

Amit műveltek, teljesen egyedi volt, összetéveszthetetlen. Egy ilyen erős állítás után illik megválaszolni a fontosabb kérdést is: Oké, hogy egyedi, de jó volt-e? Dalok hangzottak el, de miről is? Úgy éreztem, utazunk valamerre. Jártam képzeletbéli, igazi utakon, olyanokon, amelyek néhol egyenesek hasítanak át a téren, könnyedén követhetők, máskor meg szerteágazó erdei labirintusokba ágaznak, hogy aztán az erdő napos oldalán már ismét összerendezetten előbukkanva, tovább hívjanak valamerre, még tovább.

Láttam hívogató, de néha hajnali ködbe burkolódzó tájakat, gyönyörű városokat, a zegzugos utcák fölötti ablakokból mégis elvágyódó ifjú szerelmeseket. Elképzeltem a mosolyuk mögötti hangulatokat, érzelmeket, érzéseket, vágyakat és beteljesülést, merész ugrást a magasból, a körösztanyám sem tudja, mit még. Csak azt tudom, szerencsés vagyok, hogy útlevél nélkül ennyi helyre eljuthattam ezen az estén.

Harcsa Veronika, ha a könnyebbik utat választaná, fekete öves, megbecsült szélhámos lehetne. Ugyanis, mindent el tud hitetni az emberrel, tényleg mindent, azt csinál velünk, amit csak akar. A kedvéért talán még üdülési jogot is vennék a főszezonon kívüli Kazincbarcikán, listaáron. Jó találkozni olyan művésszel, akiben ekkora tehetség és erő és elhivatottság lakozik. Egyszer szívesen meghallgatnám a történetet, hogy találta meg magának ezt a gyönyörű egyedi hangot és a hozzá köretként szervírozott zenei világot.

Persze, könnyű úgy énekelni, ha az ember mögött mellett egy egész nagyzenekar építi féltő gondoskodással a biztonságos környezetet és az utat, amelyen aztán biztonsággal, jó kedvvel végigtáncolhatunk. Gyémánt “Nagyzenekar” Bálint egy szál gitáron játszott, de behunyt szemmel sokkal több minden szólalt meg a színpad irányából, pedig a tehetségen kívül itt sem volt semmi trükk. Egy magányos Stratocaster-rel egy átlagos énekesnőt közepes színvonalon lekísérni is embert próbáló feladat, de itt most nem erről volt szó. Bálintnál valahogy több dimenzióban, saját hangokon szólal meg a látszólag magányos hangszer, és azonnal kiderül, nincs is egyedül.

Kettejük hangjai betöltötték a lelkemet. Még a műsoron kívüli rizibizi is Michelin-csillagos volt, gondolok itt a konferanszra. Két nagyon intelligens művész, akiknek nemcsak a hangjukkal, hangszerükkel van mondandójuk a való & valótlan világ viselt dolgairól, hanem bónuszként még ezen kívül szavakba öntött gondolatokra, sőt, igazi humorra is futja. Jöttment, modern vicceskedés helyett igaziból viccesek is voltak, amikor kellett.

A címbéli Catfish & Diamond történetnél találkoztunk először ezzel a humoros mellékszállal. Veronika és Bálint iránt éppen egyre fokozódni készül a nemzetközi helyzet, és ürgebőrbe öltözött norvég békaemberek próbálnak koncerteket szervezni a hanyatló Nyugat kies vidékein. Ám a becsületes magyar nevek kimondhatatlanok a jólétbe és a Coca-Cola mámorba bele-dekadenseskedő napnyugati nagytőkések számára, pedig mi, virtigli magyarok, éjjel kettőkor is csuklóból artikuláljuk Lennon & McCartney, Jagger & Richards, vagy Simon & Garfunkel méltán elismert nevét, nem beszélve a két híres jazzerről, Weather-ről és Report-ról. Szerintem elég jól csengő név Harcsa Veronikáé és Gyémánt Bálinté is, de ebben az esetben érthetően keresnek valami jogfolytonos alternatívát. Eszembe jut, amikor külföldi pilótákkal beszélgetek, a kecskékről és a métáról elhíresült alföldi várost javíthatatlanul Kexkemétnek ejtik, akkor már inkább a Catfish & Diamond. Nem fog az rosszul hangzani angolul sem, ebben biztos vagyok.

A nagy érzelmi sokkban nem válaszoltam meg a lényeges kérdést: az egyediség mellett milyen volt a koncert? Á, a koncert! Az gyönyörű volt. Sem hozzátenni, sem pedig elvenni nem kellett volna belőle egy félhangot sem.