JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2024. március 29.
New Fossils: II2024. március 26.
Iyer, Vijay: Compassion2024. március 24.
Rottmayer, Chris: Being2024. március 23.

Hírek

MAINSTREAM JAZZ A JAVÁBÓL, AVAGY A BERDISZ-SÁRKÁNY-JUHÁSZ TRIÓ KONCERTJE SZALÓKY BÉLA VENDÉGJÁTÉKÁVAL A KOMBÓ JAZZKLUBBAN 2014. FEBRUÁR 19-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA

Már többször és többen is hangot adtunk abbéli örömünknek, hogy gombamód szaporodnak a pesti belvárosban az olyan „szórakozóhelyek”, amelyekben diszkréten szól a jazz és nem feltétlenül a fogyasztás igénye áll az előtérben. Nos, egy ilyen kellemes helyre mentünk el tegnap este, hogy meghallgassuk a címben jelzett négy régi kedves ismerőst.

A hely elnevezése – véleményem szerint – igazán „blikkfangos”, ugyanis kis hazánkban egyáltalán nem ritkák az angol elnevezések (főleg a „rendszerváltás” óta), így nyugodtan hallgathat egy klub a jazzben használatos kifejezésre, legfeljebb talán az eredeti „combo” változat jobb lett volna, de így is bizonyára rövid időn belül ismert lesz a név és a hozzá kötődő hely. (Aki nem ismeri ezt a szót, annak úgyis mindegy, aki pedig ismeri /és ezek a jazzbarátok/, azoknak pedig rögtön beugrik akár a „magyarított” változat is. Ráadásul a műfaj megnevezése is történik „dzsessz” formában is.) Abban viszont következetesek voltak a névadók, hogy a már magyarrá lett „klub” szót használták a városban lévő számos „club” helyett. A szó „megfejtése” egyébként az egyik amerikai jazz szakkönyv „Glossary of terms used by jazz musicians” szerint: „Small combination of musicians, usually from trio to octet size”. Szóval olyan kisegyüttes, amely a trió és az oktett között helyezkedik el (azaz háromtól nyolc főig) és a zenészek kombinálása miatt kapta a combo nevet. A Kombó Klub esetében stílszerű is az elnevezés, hiszen itt alighanem csak combo-k léphetnek fel a helyszűke miatt.

Egy biztos, ez pedig az, hogy a Kombó Klub-nál kellemesebb, a zenehallgatásra ideálisabbnak mondható helyet hirtelen nem is tudnék mondani a fővárosban. Nagyon jó helyen van: a Kálvin tér szomszédságában, (íme, egy újabb magyarított szó, mármint a Calvin-ból lett Kálvin), konkrétan a Lónyai és a Gönczy Pál utca sarkán, a bejárat az utóbbi utcáról a 6. számú háznál. Optimális elrendezés, kényelmes karosszékek, minőségi italok és ételek, udvarias kiszolgálás, zeneértő közönség. Bármelyik nyugat-európai, de tengerentúli nagyvárosban is megállná a helyét. (Aki látta a „Paris Blues” című filmet két zenészről, akit Paul Newman és Sidney Poitier alakítottak, persze a soundtrack zenét igazi jazzerek játszották, no abban volt egy ilyen hangulatos, szépen dekorált pince jazzklub.) És ami alighanem még ennél is fontosabb: világszínvonalú zenészek játszanak a főváros jazztérképén újonnan megjelent jazz-ponton.

A klub avatási bulijáról olvasóink Somogyvári Péter jóvoltából értesülhettek (lásd: „Várnak minket hétről hétre” címmel főoldalunkon még megtalálható) és színes beszámolója minket is olyan kíváncsivá tett, hogy minél előbb meg akartuk ismerni ezt az újabb jazz színhelyet.  Még Deseő Csaba barátomat is elhívtam, aki egyébként is többször játszott az est vendégművészével, Szalóky Bélával. A koncert előtt hosszasan beszélgettem Boór Ádámmal, a klub művészeti „mindenesével”, aki igazán lelkesen beszélt terveikről, amelyek megvalósításában minden segítséget megérdemelnek.


dscf0008.JPG


Fergeteges, remek hangulatú, a régi jóízű jazzeseteket felidéző programban volt részünk. Mint Berdisz Tamás a szünetben elmondta: ez a formáció azt tűzte ki céljául, hogy a mindenki által könnyen befogadható, a jazz fénykorát idéző, a standard repertoártól sem idegenkedő, a műfaj eredeti célját megvalósító zenével magas színvonalú szórakozást nyújtson a közönségnek. Ehhez ideális partnerei Sárkány Sándor bőgős és Juhász Attila zongorista és persze a vendégszólista, Szalóky Béla, aki a trombita- és a harsonajáték kiváló művelője. (Még sok mindenről szó esett a teljes szünetet kitöltő beszélgetésben a műfaj hazai és külföldi helyzetéről, a jazzoktatás problémáiról és persze Tamás múltbéli pályájáról és jövő terveiről. Olvasóink megkereshetik Archívumunkban azt az exkluzív interjút, amit tavaly évvégén adott a jazzma.hu-nak.)

Ahogy erre céloztam, a repertoárt is a fent említett cél érdekében választották meg. Mindkét félidőben hat-hat szám hangzott el. A koncert a nagyszerű „Tangerine”-nel indult. Johnny Mercer örökzöldje megalapozta a hangulatot, majd az „It Had to Be You” című mindenki által kedvelt standard következett. Béla többnyire a harsonát használta, ami már csak azért is volt különleges élmény, mert én Schreck Feri jó 10 évvel ezelőtti triója óta nem hallottam ezt a hangszert kisegyüttes vezető szólistája által használni. Ráadásul Béla csodásan fúj, ami azt jelenti, hogy nem recsegteti fülsértően, hanem puhán, a helyhez és a körülményekhez teljesen alkalmazkodva játszik, miközben az előadásával a hangszerben rejlő minden szépséget képes bemutatni. Persze a következő, New Orleans-ra utaló „The Sheikh of Araby” című számban trombitát ragadott, de azt is többnyire szordínóval használta. Ez a szám azért (is) tetszett nagyon, mert emlékeztetett arra a gyakorlatra, amit Wynton Marsalis szokott alkalmazni, hogy modern jazz koncertjein soha nem mulasztja el, hogy egy-két olyan számot is beiktasson, ami szülővárosára (és egyben a műfaj szülőhelyére) emlékezteti a közönséget. A fergeteges szám után csak a trió játszott egy Red Garland kompozíciót „Hey, Now” címmel, amiben megtapasztalhattuk, hogy ez a három művész nemcsak a kíséretben szuper, de a zongoratrió minden szépségének felvonultatásában is profi módon működik. Ötödikként Harold Arlen-nek, az Óz zeneszerzőjének egyik szépséges darabját, a Madárijesztő dalát („If I Only Have a Brain”) játszották el Carl Fontana, a neves amerikai harsonás és Selényi Dezső, a nem kevésbé kitűnő magyar harsonás emlékére. (Béla évekkel ezelőtt tagja volt annak az érdekes formációnak, amelyben négy harsonaművész játszott nevezetesen: ő, Gőz László és az amerikai vendégművész harsonán, Schreck Feri pedig basszusharsonán, Cselik Gábor, Hárs Viktor és Tiba Sándor kíséretével. A formáció koncertek mellett lemezt is készített „The Hungarian Jazz Trombone Company with Carl Fontana” címmel, amit a BMC Records adott ki 1998-ban. Selényi Dezső pedig Béla mestere volt.) A nagysikerű első szett Thelonious Monk „Rhythm-A-Ning” című kompozíciójával zárult, igazolva, hogy az est szereplői minden stílusban, a jazz minden irányzatában otthonosan mozognak.

A második félidő egy igazán sokat játszott darabbal, az „All the Things You Are”-ral indult. Persze igazolást nyert a sokat hangoztatott közhely, hogy a jazzben a „hogyan” a legfontosabb, hiszen csodás improvizációk hangzottak el, ráadásul harsonán, amit oly’ ritkán hallhat az ember, pedig én alighanem az átlagot messze meghaladóan látogatok el jazzkoncertekre. Neil Hefti remekműve, a „Cute” következett, amit a Basie-band tolmácsolásában ismert meg a közönség évtizedekkel ezelőtt. Fergeteges előadás volt szordínós trombitával, Davis korai (Prestige) korszakának hangzásvilágát idézve. Ezután jött a program egyetlen Szalóky originálja, a „Nairobi Romance”. Ez egyben Béla és a Gyárfás trió CD-jének címadó dala. (Az egész lemez egy kenyai vendégszereplésük emlékét idézi 14 dalban.) Ennek kapcsán kell elmondani, hogy Béla is azon kevesek egyike kis hazánkban, aki remek kontaktust tud teremteni a közönséggel pillanatok alatt. (Jó humorát megtapasztalhatja bárki, ha elolvassa a lemezborítón kinyomtatott kommentárjait, amelyeket kenyai kalandjaik kapcsán fűz egyenként minden dalhoz.) Ezután ismét egy mindenkit dúdolásra ösztönző „jazzsláger” következett a Gershwin fivérektől: a „They Can’t Take That Away from Me”, amelyet minden énekes a repertoárjára tűzött. (Egyik kedvencem az Ella & Louis féle változat Peterson-ékkal a háttérben). S ha már Armstrong eszünkbe jutott, akkor az ő utolsó harsonása, Tyree Glenn kompozíciója a „Salty Serenade” volt a következő nóta. Tudni kell, hogy Glenn hosszú pályája során a mainstream modern jazzben is jeleskedett és saját lemezein olyasféle muzsikát adott elő, mint a tegnapi hazai együttes, csak a mieink sokkal korszerűbben csinálják, már csak az elmúlt idők zenei fejlődésének következtében is. A koncertet egy olyan (a jelzőket már eldurrogtattam, így nem is próbálkozom) „Sunnymoon for Two” zárta, amelyben ismét a trombitáé volt a főszerep, Béla azt is megmutatta, hogy hogyan kell a szordínót ki- és betenni csaknem „menetközben”. Clark Terry volt ennek (is) mestere és éppen az ő általa kidolgozott változat került „terítékre” búcsúzásképpen.

Nagyon igazságtalan lennék, ha nem említeném meg a jobbnál-jobb zongora-, bőgő- és dobszólókat is, nem beszélve egyáltalán a remek kíséretről, amit a trió nyújtott. Juhász Attila ízes zongorajátéka kapcsán jut eszembe, hogy a klub dicséretére legyen mondva, hogy egy jó kis pianino áll rendelkezésre, aminek külön is örülök, mert őszintén szólva allergiás vagyok a hazai pianisták által mindenüvé vitt „zsebzongorák” használatára. Attila megmutatta már „oroszlánkörmeit” számos formációban és a Budapest Jazz Orchestra-ban is. Kedvenceim egyike az „ivory és ebony” használók táborában.  Sárkány Sanyi is az egyik „underrated” jazz zenészünk, sokkal több elismerést és szereplési lehetőséget érdemelne, remélhetően ebben a formációban lesz módja sokat játszani. Jómagam a Ladóban láttam-hallottam többször, énekesnők (mindenekelőtt Urbán Orsi) kíséretében Sramkó János triójában (íme, egy másik dobos által vezetett trió) és időnként sok más formációban, sőt a BJO-ban is. Utoljára, de nem utolsósorban Berdisz Tomi, aki régi kedves barátom, többször beszélgettük különböző fellépéseinek szünetében. Sok formációban játszott már az emlékezetes márványtermi koncertek idején is, aztán a Sárik Trióban (akikkel két lemez is készült) és a Budapest Jazz Orchestra-ban is. Nagyon szenzitív dobos, ezt tegnap is bizonyította, egyáltalán nem tolakodott az előtérbe, sokszor seprűzött, nem verte agyon a produkciót. Csak remélni lehet, hogy ez a formáció együtt marad, egyrészt, mint trió, de ahogyan Béla is sejteni engedte, ilyen kvartett formációban is!

Végül csak a sokat szajkózott szlogenem van hátra, amit a tegnap este aztán végképpen igazolt: „az élő zenét semmi sem pótolja”!  Érdemes beugrani a Kombóba, négy estén (szerdától szombatig) szól a jazz!


sam-6874.JPG


dscf0013.JPG


dscf0014.JPG


dscf0015.JPG


dscf0004.JPG


sam-6872.JPG


sam-6873.JPG


sam-6876.JPG


Vissza a hírekhez