A Gáspár Károly Trió és László Attila az iF-ben
A szombat estét az iF kávézóban töltő jazzkedvelők négy kiváló zenész játékát élvezhették. A Gáspár Károly Trió (Gáspár Károly – zongora, Orbán György – bőgő, Csízi László – dob) vendége a Liszt Ferenc-díjas gitárművész, László Attila volt.
A meghívott zenészek esetében sokszor kérdéses, hogy az improvizáció alapvető megléte mellett hogy illeszkedik a zenekar és a vendég stílusa egymáshoz. László Attila és Gáspár Károly ugyan léptek már fel közösen, de nem beszélhetünk egy nagyon összeszokott kettősről, ezen az estén viszont ennek nyomát sem lehetett látni. A zenészek külön-külön is zseniálisak voltak, de az egész este varázsa az az összhang volt, ahogy együttműködtek, ahogyan kiegészítették egymás játékát, nem csak ők ketten, de a ritmusszekciót is bevonva. A koncertet hallgatva elég nehéz volt elképzelni, hogy nem egy állandó, több éve működő formációról van szó, hanem ez a négy zenész (vagyis inkább három plusz egy) ott helyben talál egymásra a színpadon, különböző jazz-standardeket – néha kicsit átdolgozva – előadva.
László Attila stílusa amilyen sokszínű és változatos, ugyanannyira könnyen felismerhető és eltéveszthetetlen. Már az első akkordokat hallgatva, szinte csukott szemmel megmondtam volna, hogy ki is van a színpadon. Saját zenekarai repertoárjában is meghatározó ez a fajta gitárjáték, ezek a harmóniák, hangszín, és ez a végtelen finomság, amely sokadszor hallgatva is mindig lenyűgöz. Szinte azt lehet mondani, hogy ahol, akikkel együtt játszik, ott az egész zenei világot és a teljes koncertet meghatározza a játéka. Nagyjából ezen az estén is ez volt a helyzet, de Gáspár Károlyék saját stílusvilágát nem a szó negatív értelmében alakította át és formálta a saját képére, sokkal inkább kiegészítette, és rendkívül sokat tett hozzá zeneileg. Kitűnő gitáros, elképesztő zenész, és nem mellesleg ugyanilyen jó „csapatjátékos”, nem lopta el a figyelmet a trió tagjairól, ugyanakkor mindig tudott egy-két tökéletesen eltalált hangot, akkordot vagy futamot játszani olyankor is, amikor nem rajta volt a reflektorfény. Sokoldalúságát az is jól mutatja, hogy én eddig ahányszor hallottam őt élőben játszani, szinte mindig valamilyen más formációban, más zenészekkel együtt volt. Mivel nekem egyik személyes kedvencem is, igyekszem követni a koncertjeit, láttam már őt tanárként a Snétberger Központ diákjaival együtt zenélni, láttam saját kvintettjével, a László Attila és barátai zenekarral, a Gitár Trióval, sok más különböző formációban, amelyek mind nagy élmények voltak számomra.
Gáspár Károly zongorajátéka kicsit hasonló jellegű. Rendkívül sokoldalú és tehetséges zenész, nála is alapvetően elég jól körülhatárolható az a zenei világ, amiben szívesen mozog, és ezekből minden alkalommal igyekszik a maximumot kihozni. Mivel Orbán György (bőgő) elnézte, hogy aznap este mikor és hol játszanak, körülbelül egy órás késéssel kezdődött a koncert, addig zongoraszólókat hallhatott a közönség, amely már önmagában jól tükrözte Károly virtuozitását, műfaji sokszínűségét (a blues-szerű dalok mellett még egy kis modern jazz és némi avantgarde beütés is előkerült), illetve remekül felvezette az estét. Számomra rendkívül szimpatikus zenész, egyszerre alázattal és önfeledt játékossággal, igényesen és könnyen befogadhatóan játszik, talán még a legbotfülűbb embert is be tudja vonzani egy jazzkoncertre. Remek szólói voltak, a gitárral kiegészülve pedig nagyon jól kísérték és segítették egymást.
A ritmusszekció szintén remek volt, Orbán Györgyről eddig is tudtuk, hogy mindent tud a bőgőn, nem véletlenül turnézik Amerikában, és játszik itthon is nagy nevekkel. Én legtöbbször Rozsnyói Péter triójában hallottam őt zenélni (aki szintén egy személyes kedvencem), de mindig minden alkalommal ámulatba ejt. Mindezen kívül rendkívül szórakoztató is, hogy milyen jókedvvel és beleéléssel tud játszani, ez pedig nem csak őt teszi boldoggá, hanem alighanem a közönség tagjait is. Csízi Lászlót én még csak másodszor hallottam élőben dobolni, akkor is tetszett, most is. Fiatal zenész, nagyon kreatív a játéka, igazából szinte mindent tud, amit alapvetően elvár az ember egy jazzdobostól. Érdekes volt figyelni, hogy amíg László Attila gitárjátéka engem leginkább egy impresszionista festményre emlékeztet (talán a hangszín és a finomság teszi), addig a dobjáték sokkal inkább energikus és pörgős volt, sokszor tiszta és határozott hangokkal, a kettő pedig remekül illeszkedett egymáshoz.
A zenészek mellett szeretném kiemelni a közönséget is. Nagyon sokszor voltam már úgy, hogy nagyon jó koncerten vagyok, de a közönség nagyon rossz, mert vagy nem figyelnek, vagy nem értékelik, vagy nem élvezik, és ilyenkor elvész az élőzene varázsa. Itt nem tolongtak úgy az emberek, mint mondjuk, amikor Tim Ries jött játszani, de mégis telt ház volt, a közönség pedig az elejétől fogva nagyon együtt volt a zenészekkel, lehetett érezni, hogy mindenkinek tetszik, amit lát és hall, és ez a hangulat az egész este folyamán megvolt. Persze ez a jókedv alapvetően a zenészektől jön, ők pedig mindannyian remekül érezték magukat, öröm volt látni az arcukat játék közben.
Azt hiszem, remekül mintázta az egész este hangulatát, amikor az egyik szám közepén megszólalt a kávézó telefonja, hangos csörgéssel, ami láthatóan a zenészeknek is feltűnt. Megtehették volna, hogy csóválják a fejüket, előfordulhatott volna, hogy egy pillanatra kizökkennek a játékból. Helyette mi történt? Először László Attila, majd Gáspár Károly fogta a saját hangszerét, és a szám közepén a telefon csörgését utánozták le. Nem is vagyok biztos benne, hogy a közönségből mindenki észrevette, de ők jól összemosolyogtak, és folytatták tovább.
Erre a koncertre én külön kértem, hogy szeretnék menni, és beszámolót írni róla. Tudtam, hogy jóra számíthatok, és még jobbat kaptam. Az egyetlen gond az volt, hogy hamar vége lett – részben a késés miatt is. Remélem, hogy László Attila máskor is csatlakozik a trióhoz, addig is be kell érni velük külön-külön. Annyi baj legyen...
