„HAZAJÁRÓ” MŰVÉSZ, AVAGY A GERALD CLAYTON TRIO NAGYSIKERŰ FELLÉPÉSE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2015. MÁRCIUS 18-ÁN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: SOMOGYVÁRI PÉTER

A címben arra céloztam, hogy Clayton maga üdvözölte a közönséget azzal, hogy már úgy jött Budapestre, mintha hazaérkezne. Ő pedig nyilván arra utalt ezzel, hogy pár hete nálunk járt és résztvett a Bogányi Gergely által kifejlesztett különleges zongora „tesztelésében” és bemutatásában a BMC-ben és a Zeneakadémián.

Jót nevettem főszerkesztőnk sorain honlapunk menüjén, ahol pár napja a Montreux-i és Seattle-i beszámolók után így folytatta: „Ezzel párhuzamosan Márton Attilának és Somogyvári Péternek csak a BJC-ig kellett utaznia, hogy meglesse László Attila és a Trio Midnight közös hangversenyét.” Aztán kicsit elgondolkodtam és beláttam, hogy tényleg óriási szerencse, hogy itthon van egy olyan klubunk, amely évek óta szerepel a Down Beat-nek a világ legjobb jazz színhelyeit felsoroló listáján és a műfaj legkiválóbb képviselőit vonultatja fel. S gyorsan hozzáteszem, hogy egyáltalán nemcsak a világsztárokra gondolok, hanem a hazai jazz velük teljesen egyenrangú képviselőire is, mint történt ez legutóbb éppen szombaton és a kéthavi programfüzet tanúsága szerint – folyamatosan.

De most ismét az éppen négy éve indult „Világsztárok a BJC-ben” sorozat egy újabb állomásáról számolnék be. Előjáróban csak annyit, hogy a 30 éves pianista fiatal kora ellenére már olyan nagynevű jazzművészek együtteseiben játszott, mint Roy Hargrove, Terry Lyne Carrington, Ambrose Akinmasure vagy az Ella utáni énekesek egyik legjobbja, Roberta Gambarini. Egy másik magyar vonatkozású érdekesség Clayton-nal kapcsolatban pedig az, hogy már többször szerepelt a Charles Lloyd Quartet-ben a vendégszólistaként meghívott Lukács Miklóssal együtt. Még azt is hozzátenném, hogy Clayton „Life Forum” című CD-jéről Tálas Áron írt elismerő kritikát honlapunkon csaknem két éve (2013. június 19.), ami már akkor kíváncsivá tett, tegnap aztán sikerült megszerezni.

A május 11-én még csak 31-ik születésnapját ünneplő zongorista egy amerikai jazzbőgős, bizonyos John Clayton és egy holland mama fia. Utrecht-ben született (mert a papa ott tanított), de Dél-Kaliforniában nőtt fel. Hét évesen kezdte klasszikus zongoratanulmányait, amit 18 éves koráig folytatott. Persze egy márkás jazz zenésszel a családban óhatatlanul fellépett a „fertőzés”. Többek között Kenny Barron-tól tanulta a jazz zongorázást és már 22 évesen 2006-ban második helyezést ért el a Thelonious Monk Intézet jazz zongoraversenyén. 2006 év végén aztán ezzel az eredménnyel New Yorkban, a mai jazz vitathatatlan fővárosában telepedett le. Hogy kikkel is játszott, arról már előbb szóltam, azok sorában pedig, akik hatással voltak rá a következőket említi: Oscar Peterson, Monty Alexander, Benny Green zongoristák és két bőgős (!): Ray Brown és apja John Clayton.

Triójában ezúttal Joe Sanders bőgőzött és Obed Calvaire dobolt. (Korábban többnyire Justin Brown volt a dobos.) A zongoratriót illetően már sokszor volt az az érzése a jazzrajongóknak (és a szakértők egyrészének is), hogy ebben a formációban már nem lehet újat nyújtani. Nos, a tegnapi koncert (is) megmutatta, hogy ez korántsem igaz. Létezik és virágzik a Brad Mehldau kapcsán megnevezett „The Art of the Trio”. A triózás művészete olyan újabb csúcsokat mutatott az utóbbi években, amiben még olyan európai „csúcstartó” is akadt, mint a tragikusan elhunyt Esbjörn Svensson!

Nos, a tegnapi koncert olyan hatással volt rám, mint 1972-ben az akkor 28 éves Keith Jarrett  triója (Charlie Haden-nel és Paul Motian-nal). Az a fajta friss és soha nem hallott új hangzás, amit nem lehet senkihez sem hasonlítani. Clayton egy igazi zseni és már évekkel ezelőtt is az volt, ráadásul, mint komponista is az. A Mezzo-n látható volt egy csaknem 5 évvel ezelőtti koncertje a párizsi New Morning klubban, ahol a rögzített hét számból hatot jegyzett, a „kakukktojás” Gillespie „Con Alma”-ja volt. És öt évvel ezelőtt is ugyanezt az érett játékot mutatta, amit tegnap. De mit is adott elő nálunk. Ez egy csodás zenefolyam volt, nem feltétlenül számokra bontva, hiszen a kíséret nélküli zongoraszólók, a ritmus- és tempóváltások, Clayton kiemelkedő kompozíciós- és improvizációs tehetsége egyáltalán nem tette lehetővé (és szükségessé) az egyes „tételek” elhatárolását. Egy-egy zongora-intro esetén szinte úgy tűnt, mintha partnerei sem tudnák, hogy mi következik, de természetesen ezek a fantasztikus zenészek pontosan ismerik egymás gondolatait is. Az biztos, hogy a bőgős és a dobos játékának visszahatása a „leader”-re soha nem látott csodákat produkált. Itt már szó sem lehet a régen megszokott és elfogadott szólista és kísérői „felállásról”. Joe Sanders egyébként is olyan dolgokat mutatott meg nekünk, amelyek éppen olyan egyéni, senkire sem hasonlító művészetről adtak képet, mint ami Clayton-ról is elmondható. Hihetetlenül terjedelmes szólóiban szenzációs zümmögéssel kísérte a saját elképesztően virtuóz játékát. (Valaha Slam Stewart-nak voltak ilyen hajlamai vonóval, de a tegnapi „csak” annyival volt jobb, amennyit a zene fejlődött 60 év alatt.) Persze a dobos is méltó társa volt a trió említett két tagjának. Sok szenzitív dobosról lehet ma már beszámolni, de Calvaire játéka még a klubban 5 év alatt látott jobbnál jobb dobosokon is túltett. Seprőt használni ennyit még nem láttam, ezt a finom, cizellált kíséretet tanítani kellene. Persze előkapta a verőket is ha kellett, de elképesztően követte a társai játéka által támasztott igényeket.

Visszatérve a zenefolyamhoz: nyilván elhangzottak Clayton saját kompozíciói is, részben belekomponálva és improvizálva a deklarált híres standardekbe, amelyeket néha el is árult, de mi is felismertük a téma bemutatásakor. Az est csúcsa számomra a „Close Your Eyes” volt. De amiről még szólnék, az egy csodás Billy Strayhorn „fantázia” volt, benne az „Upper Manhattan Medical Group”-pal, saját „Deep Dry Ocean” és „Passions” című számai, egy Ellington-blokk és a vastaps hatására elővezetett ráadás, a „Skylark”.

Elmondanám azt is, hogy a hosszú szünetben legalább negyedórán át beszélgettem a nézőként jelen lévő Csík Gusztival, nemcsak régi miskolci és egri élményeinkről és közös ismerőseinkről (back to the early 60s, you know…), de Clayton művészetéről is. Nem kell elmondanom, hogy ki is ő és mennyire mérvadó az értékítélete. Nagyon elismerően nyilatkozott Clayton játékáról és különösen a fantáziadús ötleteit emelte ki, azt a fajta játékot, amiben a spontaneitás maximálisan érvényesül és a zenészek közötti állandó dialógus folyamatosan alakítja játékukat.

A koncert végén aztán sikerült pár percet beszélgetni az est hősével is, szó volt a Mezzo felvételről, az új zongoráról, felköszöntöttem közeli születésnapja alkalmából és előkaptam két Gambarini CD-t (amin közreműködik) elpanaszolva, hogy tőle nincs CD-m. Erre közölte, hogy van nála néhány (csak tudnám, hogy a szünetben miért nem lehetett venni). 10 euróm ugyan nem volt, de 3000 forinttal perfektuáltuk az üzletet. Akkor már csak a dedikálás volt hátra, felcsillanó szemmel közölte, hogy ismeri Zoller Attila művészetét és tudja, hogy két tével és egy ellel kell leírni a hun király nevét. Közben elbajlódtunk a CD csomagolásának felnyitásával, amiben Clayton győzött, amire előbányásztam kisbicskámat. A bőgős is aláírta a címlapot, a dobost csak azért nem nyaggattam, mert ezen még Justin Brown játszott.  Ezt most megosztom olvasóinkkal.

A tegnapi koncert is fényesen bizonyította a régi axiomát: „az élőzenét semmi sem pótolja”, amit azzal egészítek ki, hogy semmilyen verbális, vagy írásbeli beszámoló sem! Három nagy amerikai vendég lesz a közeljövőben a BJC-ben: Vincent Herring április 2-án, Kevin Mahogany 11-én, és Ernie Watts május 16-án. Ha élek, én biztosan ott leszek…