Pre-Jazz Bunny, avagy a Vijay Iyer Trio a ZAK Nagytermében
A húsvéti nyuszik előörsei a budapesti jazzkedvelőknek két egymást követő estére hoztak ajándékot, két „feltörekvő” zongoristát triójukkal. Szerda este Gerald Clayton lépett fel a Budapest Jazz Club-ban, csütörtökön pedig Vijay Iyer a Zeneakadémián.
A feltörekvő szócskát nem véletlenül tettem idézőjelbe, hiszen – különösen Iyer esetében – a mértékadó amerikai szaklap, a Down Beat kritikusai ezen már régen túlléptek. 2011-ben még csak a Rising Star kategóriában lett első, de 2012-ben már négy kategóriában is nyert a nagyok között (év zenésze, év lemeze, év együttese, év zongoristája), ráadásul a Rising Star kategóriában az év zeneszerzője lett.
2014-ben – ehhez képest – kifejezetten szerény a dicsőség listája: - 2. az év zenésze kategóriában (egy ponttal lemaradva a Budapesten is hamarosan fellépő Gregory Porter mögött), - 9. az év együttese kategóriában (ez a Budapesten is fellépő triót jelenti), - 4. az év zeneszerzője kategóriában, de - Iyer lett az év zongoristája.
Egy pillanatra gondoljunk bele, mit tudhat az, aki kétszer annyi pontot kapott a kritikusoktól, mint Keith Jarrett, vagy Chick Corea, és háromszor annyit, mint Herbie Hancock, vagy Brad Mehldau. (Csak úgy érdekességképpen Gerald Clayton és Herbie Hancock azonos számú pontot kapott.) Tény, hogy a művészet nem pontozásos sportág, de ennyi zenehallgató rutinos kritikus úgymond megtévesztése nem lehet a véletlen műve. (Turi Gábortól olvastam egyszer egy beszámolót a Down Beat kritikusi listájának szavazási folyamatáról, itt a JazzMa.hu-n.) A közönség véleménye azért a kritikusokétól eltérő, szerintük az év zenésze Chick Corea, az év zongoristája pedig Herbie Hancock. Tehát az átlag amerikai jazzkedvelők a magyarokéhoz hasonló ízléssel bírnak.
A feltörekvő jelző több más ponton is sántít. Iyer 44 éves, ilyen idősen gyakorlatilag már az összes nagyágyú a méltó helyére kerül művészi kvalitásai és ismertsége tekintetében. Másrészt számos lemeze is megjelent, részben saját neve alatt, részben pedig közreműködésével. Nem a könnyen emészthető zene elkötelezettje, ráadásul még ezen belül is eklektikusnak mondható művészete.
A múlt évben csatlakozott a német ECM kiadóhoz, amely láthatóan nagyon keresi a Jarrett és Garbarek által fémjelzett korszak eljövendő utódait. Az előbb eklektikusnak neveztem művészetét, amelyet az ECM korszaka is bizonyít. „Mutations” című kiadványa egy vonósnégyessel, a „Break Stuff” egy jazztrióval, „Radhe Radhe: Rites of Holi” pedig egy indiai témájú film zenéje. Korábbról már tudjuk/tapasztaltuk, hogy az ECM érti a dolgát. A „Break Stuff” megjelenéséhez időzítve kéthónapos európai turnén vesz részt a trió, illetve a turné végén még néhány koncertet adnak az USA-ban. A budapesti fellépésre Berlinből érkeztek, a következő helyszín pedig Gdansk. Minden nap egy új koncert, egy új városban.
A „Break Stuff” lemezről szenzációs kritikát olvashatnak Gáspár Károly február 16-i írásában. Ebből csak annyit ragadnék ki, hogy a három jazz standarden kívül a lemez kilenc Vijay Iyer kompozíciót tartalmaz. A standardek címei pedig „Work” (Thelonious Monk), „Blood Count” (Billy Strayhorn) és „Countdown” (John Coltrane).
A budapesti koncert története egyébként több furcsasággal bír. Elöször 2014. március 20-ra hirdették meg a Brad Mehldau és Chick Corea fellépésével kezdődött zongorista sorozat harmadik állomásaként. Hiába próbáltam meg többször is jegyet venni, egy napon törölték a koncertet az egész turnéval együtt. (Lehet, hogy az ECM átgondolt stratégiája volt a háttérben: egy jó lemez segíti a turnét és viszont. Ekkor azonban még nem volt meg a lemez.) Örömmel láttam idén, hogy március 19-re ismét meghirdették a koncertet, viszont ekkor már csak Zeneakadémia Kamaratermébe. (Gondolom a jazzkoncertek többségének mérsékelt látogatottsága miatt. Persze Mehldau és Corea koncertjein csak a csodaszép csillárokon maradt szabad hely.) Gyorsan megvettem a jegyet, majd mostanában realizáltam, hogy a koncert a nagy érdeklődésre tekintettel átkerült a Nagyterembe. Ennyit a suttogó propagandáról, mert egyéb reklámmal nem találkoztam.
A Nagyterem nem telt meg egészen, úgy háromnegyed ház lehetett, amikor este negyed nyolckor a három zenész belépett a színpadra. Iyer szemmel láthatóan megilletődötten fogadta a megjelenésüket kísérő, egyáltalán nem udvarias jelzővel illethető, hanem kifejezetten dörgő tapsot. A meghajlások után a zenészek elfoglalták helyüket a hangszereiknél, Iyer pedig a zongoránál elhelyezett mikrofonon keresztül üdvözölte a közönséget.
Megköszönte a meleg fogadtatást és bevallotta, hogy eddigi pályája során még nem lépett fel ilyen elegáns, csodálatos koncerthelyszínen. Később is észrevehető volt, hogy a számok között körbe-körbe nézett a teremben, amin – hála az építőknek és nemrég befejezett felújításnak – egyáltalán nem lehet csodálkozni. Bemutatta triója tagjait, akikkel elmondása szerint már 12 éve játszik együtt. A bőgős Stephan Crump, akiről Iyer nagyon elismerő véleménnyel volt egy szokatlan formájú kisebb testű bőgőn játszott. Én sajnos a típusát nem tudom megmondani, talán jelen volt egy zeneeszközökhöz jobban hozzáértő is, aki tud segíteni. Crump eddig számomra ismeretlen volt, nem úgy a dobos Marcus Gilmore, aki a Ferrari színekben (értsd tűzpiros) dobfelszerelése mögött foglalt helyet. Gilmore eddigi pályájából Iyer felsorolt néhány „referencia” együttest, zenészt, akik közül Corea és Steve Coleman maradt meg emlékezetemben. Iyer nem mondta, de a dobos a múlt év végén a Budapest Jazz Club fellépője volt a Mark Turner Quartet tagjaként.
A bevezető szavak zárásaként elmondta, hogy a koncert a nemrég megjelent „Break Stuff” lemezre épül. A koncert előtt nekem nem volt meg a lemez, így ilyen irányból nem készültem a koncertre, a lemez és a koncert verzió közötti különbségekről nem tudok elmélkedni. Mindenesetre kizárt, hogy a két verzió azonos lenne, hiszen a lemezen található 12 szám már eléggé behatárolja az egyes számok hosszúságát. A koncerten ezzel szemben két kb. 18 perces számmal kezdtek, majd egy félórással folytatták.
Mindegyik előadott számra jellemző volt a tempóváltás, sőt a többszöri tempóváltás is. Az első szám a zongora, bőgő, dob egymás utáni belépésével kezdődött egy kifejezetten dinamikus résszel, amely kb. a szám felénél egy rövid bőgő átvezetéssel átment egy statikus érzetet keltő zenébe. A második szám a „Taking Flight” volt, ahogy ezt a darab után Iyer-től megtudtuk. Mindenesetre ezen információ előtt megkérdezte a közönségtől, hogy élvezzük-e az előadást.
A harmadik a sorban a Robert Hood techno DJ-nek írt „Hood” című szám volt, amely félórásra sikeredett kifejezetten sűrű tempóváltásokkal és bőgőszólóval. A legérdekesebb a szám második felében a bőgő-dob által biztosított perkusszív alap fölött játszó – helyenként kifejezetten lírai – zongorázás volt.
A negyedik szám a szólóban előadott Thelonious Monk szerzemény, a „Work” volt kb. 5 percben. Sajnos, ez a szám nincs meg nekem eredeti Monk előadásban, kíváncsi lennék a szerzői változatra.
Az ötödik szám (amely szintén 18 percesre sikeredett) már a búcsú kezdete volt. A szám közben ismét bemutatta a zenekart, megköszönte, hogy itt lehetett és bízik benne, még máskor is felléphet Budapesten. Mindezt a szám elején tette, ami nem akadályozta a későbbi hosszú és nívós folytatást.
Jellemző, hogy a meghajlás előtt a zenészek kölcsönösen megköszönték egymásnak az együttműködést. A jogosan hálás közönségnek még egy 12 perces ráadás számra sikerült visszatapsolni a zenekart.
Összefoglalásul lenyúlnám Gáspár Károly szófordulatát „friss ájer” és csak egyetérteni tudok a Down Beat kritikusaival. Tényleg jó, sőt nagyon jó zongoristát (és triót) hallottunk tökéletes tudással és jobbnál-jobb ötletes megoldásokkal, előadással. Egy pillanatra sem merült fel, hogy a hallottak ne kötnék le a közönség figyelmét, érdeklődését.
Kiemelném Stephan Crump kifejezetten feszes bőgő játékát, mind pengetéssel, mind vonóval. Marcus Gilmore játékát már ismerjük, ezért irányába meg merek engedni egy negatív észrevételt is: Iyer szólóbetétei alatt rendszeresen rendezgette dobverő készletét, illetve utánfeszítette a dobokat, amely tevékenység – a jó hangosításból következően is – többször is zavaró zajforrássá alakult.
Köszönjük a koncertet Iyer-Crump-Gilmore, köszönjük Zeneakadémia. Bízom benne, hogy 2014 március és 2015 március után 2016 márciusban is feltűnik a budapesti koncert programokban a Vijay Iyer Trio, és ráadásul nem marad el. Én ott leszek.
