David Sanborn Band, Jazz Alley, Seattle, Washington, USA
David Sanborn idén lesz 70 éves, de továbbra is intenzíven koncertezik, lemezeket jelentet meg és jól érzi magát a bőrében. Habár legnagyobb sikereit a 80-as évek '"smooth jazz" stílusában érte el, azóta időnként szabadabb, és akusztikus zenék irányába is továbblép; tavaly például Bobby Hutcherson vibrafonossal, Joe DeFrancesco orgonistával, és Billy Hart dobossal adott ki egy remek lemezt, de másik utolsó munkája, a Bob James/David Sanborn/James Genus/Steve Gadd felállású kvartett lemeze sem a smooth jazz rádióadók számára készült, és teljesen "rendben van".
A mostani koncertre viszont leginkább a 80-as évek nagy sikereit újraválogatva állította össze a programot. Stúdiózenészekből álló alkalmi együttesével lépett fel a 200-250 férőhelyes, majdnem teltházas Seattle-i jazzklubban, a Jazz Alley-ben. Andre Berry (basszusgitár), Chris Coleman (dobok), Mark Stephens (billentyűs hangszerek, Hammond B3), Ramon Islas (ütőhanszerek), Dwight Sills (gitár) és David Sanborn (altszaxofon) volt a felállás.
A programban többnyire a 80-as évek közepének zenéi (“Straight to the Heart”, “Maputo”, “Camel Island”) szerepeltek, a Marcus Miller-rel felvett, és a Warner Brothers-nél kiadott, Grammy-díjas, vagy minimum Grammy-re jelölt lemezekről. Két vadonatúj szám, az “Ordinary People” és a “Vertica” is elhangzott, a Warner Brothers lemezekhez nagyon hasonló stílusban. Az utolsó dal, a “Run for Cover” (megint csak a '80-as évek lemezéről, a “Voyeur”-ről) kapta a legnagyobb ovációt. És volt egy ráadás, a keserédes 'The Dream", a legendás Michael Sembello ("Flashdance") kompozíciója.
Sanborn a jazzkritikusok egyik kedvenc céltáblája. A DownBeat jazzmagazin például sportot csinál abból, hogy lemezeinek az ötből egy, vagy két csillagot ad, megsemmisítő, lekezelő kritikák mellett. Pedig azért Sanborn teljesen ott van a hangszerén, és - ahogy az idő halad előre -, egyre szabadabban játszik, miközben a technikája, "sound"-ja, semmit nem romlott, sőt talán még javult is. Habár a zenekar "tette a dolgát", azt lehet mondani, hogy ezt a tegnapi koncertet egyszemélyben Sanborn játéka "vitte el". Sanborn játéka, amelyet bevallottan nagyrészt Hank Crawford-tól “emelt el”, és amely játék, bár technikailag nem hat túl komplikáltnak, azért kifejező, őszinte, szívhezszóló, a soul és a blues elemeiből is kölcsönző, azonnal felismerhető, és nagyon is szerethető.
A Jazz Alley Amerika egyik premier jazzklubja, leginkább a New York-i Blue Note-ra hasonlít - csak itt talán még jobb a hangosítás, több a hely az asztaloknál, és itt a kaja is finom. Ma este is majdnem teljesen rendben volt a "ház"; gyorsan megoldották a kisebb technikai problémákat. Kicsit beszélgettem a zenészekkel a koncert után; szimpatikus, szerény benyomást keltettek. Ez a csütörtöki volt a turné első koncertje; csak délután érkeztek, késve, és még nem tudtak teljesen "beállni" a fél nyolcas kezdésre, de pénteken hosszú délutáni soundcheck-et fognak tartani, és már minden teljesen flottul fog menni (a Jazz Alley vendégei lesznek még 3 napig.) David-nek Magyarországról, habár mostanában nem járt ott, kellemes emlékei vannak. Azt mondta, az idén egészen biztosan újra eljut Budapestre, hisz április 15-én a MüPában lesz fellépése, ahol már az április 7-én megjelenő új lemezük anyagát játsszák majd! Addig is szeretettel üdvözli a Jazzma olvasóit.
