JazzMa - Hírek - Sax Contrast – koncertszervezők figyelmébe

Sax Contrast – koncertszervezők figyelmébe

2015. március 21., Fazekas Sándor-Szabó László

A Tatabányai Tavaszi Fesztivál keretében A Vértes Agórája Kortárs Galériájában klasszikus és jazz szaxofonokra és szaxofonosokra épülő koncert közönségét köszöntötte Tóth Zsóka, az intézmény „örökös” munkatársa.

A főszereplő hangszereket Bánfi Barna (klasszikus; szoprán- és altszaxofon) és Ludányi Tamás (jazz; alt- és tenorszaxofon) szólaltatta meg Nakagawa Joko (klasszikus zongora), Tálas Áron (jazz zongora), Bögöthy Ádám (bőgő) és Benkó Ákos (dob) kíséretében. Gondolom, a jazzisták nem szorulnak bemutatásra a jazzma.hu olvasói számára. Ha valaki mégse ismerné őket (bár ezt nem hiszem), sürgősen pótolja e súlyos mulasztást, és járjon a koncertjeikre, mert elképesztőek mind, egytől egyig.

Két klasszikus társukról legalább annyit kell tudnunk, hogy a japán Nakagawa Yoko Bécsben él, az ottani zeneművészeti egyetem Európában turnézó zongoratanára. Klasszikus koncerteken társa az 1989-ben Tatabányán született Bánfi Barna, aki a bécsi Universität für Musik und darstellende Kunst klasszikusszaxofon-szakán tanul, nemzetközi mesterkurzusok résztvevője, és Magyarországon ez idáig fellépett már többek között a budafoki Dohnányi Szimfonikus Zenekarral, a MÁV Szimfonikus Zenekarral, valamint 2014 márciusában szólistaként debütált a Szolnoki Szimfonikus Zenekarral. (Információk, idézetek Barnától, illetve a tőle kapott anyagokból.)

„A Sax Contrast művészeti projekt bemutatása

A projekt célja a szaxofon, mint hangszer sokoldalúságának bemutatása, két olyan ifjú helyi szaxofonművész előadásában, akik már Európa számos országában sikeresen felléptek. Előadásmódja koncert, a hangszerre írott jazz és klasszikus műfaj közötti különbségek hangsúlyozásával eddig még nem tapasztalt élményhez juttatva ezzel a közönséget. Egy hangszer, két élmény: kontraszt a jazz és a klasszikus zene között szaxofonon. Egyedi élmény, egyedi előadás. Habár egy hangszerről van szó, mégis a szaxofon sokak számára a jazz és a populáris zenéből ismert, míg a szaxofon, mint klasszikus hangszer, talán furcsának, ismeretlennek tűnhet. Pedig a klasszikus szaxofonozásnak Európa nyugati országaiban és a tengerentúlon már kialakult a maga kultúrája: elismert és szeretett műfaj, különleges hangzásvilága, egyedisége és sokrétűsége miatt a közönség egyik kedvence. Magyarországon ez idáig még nem fejlődött ki a szaxofonnak az ilyen szintű kultúrája, ezért kiemelt feladatnak tekintjük ennek kialakítását, terjesztését és megismertetését a magyarországi publikummal. Talán nincs is még egy olyan hangszer, amit ilyen különbözőképpen lehetne megszólaltatni, mint a szaxofont. A hallgatóság a fellépő művészek produkciója révén meghökkentő módon szembesül a szaxofonban rejlő lehetőségekkel, árnyalatokkal és színekkel. A koncert egy nemzetközi sorozat állomásaként hozzájárul a hazai művészi szaxofonozás terjesztéséhez és a hangszer szeretetének, kultúrájának erősítéséhez.

A produkció karakterét tekintve egyedülállónak mondható: ilyen jellegű projektre még nem volt példa sem a régióban, sem Magyarországon, ezért egyfajta ősbemutatónak is tekinthető. A program egyedisége, egzotikussága különleges vonzerőt jelent a klasszikus és könnyűzene kedvelőinek egyaránt. A műsor összeállításánál különleges hangsúlyt kaptak az egyetemes szaxofonirodalom remekművei, melyek különböző korszakokból, és különböző nemzetiségű szerzők tollából származnak, és kiválóan alkalmasak a hangszer „két arcának” bemutatásához, amivel kielégítik a legszélesebb skálájú közönség igényeit.”

És a koncert:

Egy szép lassú, klasszikus zongora–altszaxofon duó indította műsort (Jules Demersseman „Fantaisie”). Több évtized jazzhallgatás után azt hiszem, először hallottam klasszikus szaxofont. (Jobb későn, mint soha.) Ahogy Ludányi Tomi is mondta valamelyik későbbi szám előtt, más a „sound” – a klasszikus puhán szól, a jazz durvább. Jött is a kontraszt, lendület, sodrás, lüktetés, azaz Ray Noble-től a „Cherokee”, a jazz quartet előadásában.

Továbbra is felváltva játszott a klasszikus duó és a jazz quartet, a következő „duplában” balladákat: előbb Ravel-től (Piece en Forme de Habanera), majd Carl Fischer-től (We’ll Be Together Again). Ekkorra már egészen klubhangulatom volt, csak a sör hiányzott…

Egy Hot (jazz) szonátával (Erwin Schulhoff) gyorsítottak a klasszikusok, válaszul nagyokat léptek a jazzisták (John Coltrane „Giant Steps”). (Koncert után megtudtam, hogy a két gyerekkori barát szaxofonos közül Bánfi Barnától származott a műsor ötlete, ami szerintem telitalálat! A jazzhallgatókat közelebb hozhatja a klasszikus zenéhez, a klasszikusok híveit pedig a jazzhez. Fejlesztési ötletként az jutott eszembe, mi lenne, ha a klasszikusok által eljátszott klasszikus darabot utána a jazz quartet játszaná el a saját felfogásában. Ezt nem tették, de mint később kiderült, a végére nem vált szét teljesen a klasszikus és a jazz.)

Elszambáztak velünk Rióba (Darius Milhaud), és találkoztunk Miss Jones-szal (Richard Rodgers „Have You Met Miss Jones?”), majd a klasszikusok maradtak Dél-Amerikában, a lassú, téli Buenos Airesben (Piazzola), mielőtt a jazzisták belecsaptak Ludányi Tomi „Rush” című gyors szerzeményébe.

A két altszaxofonos folytatta Ryo Noda japán művész darabjával. Elrettentésként megmutatták a közönségnek a kottát is. A mű eredetileg a japán shakuhachin nevű furulyaszerű hangszerre íródott, és állítólag az ezen való játék meditatív állapotba hozza a zenészt és a hallgatóságot. Nem tudom, a meditatív állapot bekövetkezett-e valakinél a szaxofonoktól, de időnként érdekes – és nem kifejezetten meditatív hangulatot árasztó – hangokat hallottunk, annyi szent.

Eddig is érdekes és élvezetes volt a koncert, és még hátra volt a java, vagyis egyesült a klasszikus és a jazz vonal (Mario Marzi „Viaggio for Soprano Saxophone”). A klasszikus szopránszaxofon kezdett, csatlakozott a klasszikus zongora, majd a klasszikus szaxofont kísérte a közönség igen nagy tapsa és a jazz ritmusszekció, először hallottam Ludányi Tomit tenoron, aztán klasszikus szaxofon és klasszikus zongora folytatta, és a szám végén mind a hat zenész együtt. Egészen frenetikus volt.

Phil Woods szonátája klasszikus zongora és altszaxofon kezdéssel, aztán mindkét alttal, majd a jazz banddel együtt fokozta a hangulatot, a hőmérsékletet és a szomjúságomat. (Most oltom, írás közben.)

Ráadásként kaptunk egy igazi „csűrdöngölőt” (Pedro Iturralde „Peuqena Czarda”), amelyben a két szaxofonos kezdett a klasszikus zongorával, aztán nyomta mindenki, ahogy a csövön kifér.