SÁRKÖZI LALI (MEGINT) LONDONBAN
A Budapest Jazz Club és a londoni jazz szentély, a 606 Club közötti cserekereskedelmi egyezmény keretében Steve Rubie, a brit ikerklub tulajdonosa szerette volna ismét felléptetni a magyar hegedűs/gitáros fenomént, aki már kétszer is elkápráztatta a 606 igényes közönségét. Először, amikor az East Gipsy Band-del, másodszor pedig, amikor 3 évvel ezelőtt szólistaként, brit kísérettel játszott ott. Idén március 19-én, csütörtökön tért vissza Sárközi Lali a klubba.
Rubie, aki maga is zenész - a BJC törzsvendégei is megtapasztalhatták már, milyen kiváló fuvolista -, mindig is gondosan választja meg a magyar szólisták angol zenésztársait. Emlékezett rá, 2012-ben milyen szerencsés összetételnek bizonyult a zongorista Tim Lapthorn, más néven “Mr. Dinamit” (copyright by Csécsi Attila) és Lali párosítása. Tim egyébként tavaly szeptemberben mutatkozott be a BJC-ben, frenetikus sikerrel. Csécsi kollega akkor találta ki ezt a nagyon is rá illő nevet.
A történelem két szempontból is ismételte magát tegnapelőtt. Először is Tim, akit még senki sem hasonlított svájci órához és, azt hiszem, nem is fog, megint teljesen lekéste a próbát. Helyesbítek, a beállást, mert próba így nem is volt, úgy hogy a zenészek vacsora közben beszélték meg melyik standardeket fogják előadni, épp úgy mint2012-ben. A standardek óriási előnye, hogy profi zeneszerzők, vagy hatalmas zeneszerzői adottsággal rendelkező jazzzenészek komponálták őket abban az áldott korban, amikor a kritikusok még nem várták el a rögtönző művésztől, hogy minden alkalommal “eredeti anyaggal” álljon elő. A jó jazz zenész a milliószor játszott örökzöldből is képes drámai újdonságot varázsolni, hiszen ez a műfaj egyik alapkövetelménye. Csütörtökön is ez történt a 606-ban. Az ismétlődő történelem másik mozzanata Tim és Lali újfent megtapasztalt zenei affinitása volt. Mindkét zenész, aki pedig azóta jónéhányszáz fellépést lenyomott, élénken emlékezett a 3 évvel ezelőtti varázsos estére. A két romantikus indíttatású, szenvedélyes virtuóz most teljes szimbiózisban működött, egymásnak tálalták a pazarnál pazarabb ötleteket, de adtak magas labdákat is, amelyek, annak rendje s módja szerint, mind le lettek ütve. Bőgőn ez alkalommal a fiatal Mark Lewandowski-t hallottuk, aki már egyszer Pocsai Kriszta kíséretében is felvillant a klubban, a dobos pedig az amerikai Gene Calderazzo volt (a világhírű zongorista, Joey fívére). Mark, aki a kíséretben mindvégig példás szakmai alázattal játszott, szólistaként viszont annyira élvezetesen melodikus volt, mintha Berkes Balázs tanítvány lett volna. Gene az amerikai hard bop iskola klasszikus követője pedig példamutatóan tudta visszafogni magát, amikor az szükségesnek bizonyult. Kiváló dobos, nagyszerűen konstruált, nem túl hosszú és nem túl gyakori szólókkal. Ezzel együtt az este Laliról és Tim-ről szólt. Arról, hogy három év elteltével is, az az első zenei egymásra találás milyen éles emléket hagyott bennük, amire most még szilárdabban tudtak építeni.
Az est egyik tanulsága számomra az volt, hogy mennyire kelendő export cikk a Gipsy Jazz magyar változata, ami más, mint a néhai Django Reinhardt által meghonosított manouche. A legtöbb nyugat-európai, vagy amerikai jazzkedvelő még mindig Django nevével társítja a Gipsy Jazzt, vagy legfeljebb valami spanyolos, flamenco-s fúzióval. Tudom, hogy amit Tim Lapthorn és Sárközi Lali előadott, az egészében nem volt Gipsy Jazznek nevezhető, de Lali helyenként, talán pontosan Tim empatikus kíséretének hála, be tudta hozni azt az érzést, ami a Szakcsi által meghonosított magyar Gipsy Jazzt jellemzi és erre fantasztikusan reagált a közönség. Érdekes módon ez a megközelítés leginkább a Dizzy Gillespie örökzöldön, a „Night in Tunisia”-n volt érezhető, de kicsendült az „All the Things You Are”-ból, az „Autumn Leaves”-ből és nem kis mértékben Erroll Garner „Misty”-jéből is, míg Charlie Parker „Billie’s Bounce”-át, vagy Sonny Rollins „Oleoj”-át kőkemény hard bop stílusban játszották. A közönség azonban a Gipsy Jazzes fordulatoktól jött önkívületbe. Tökéletes este volt, amely bennem csak azért hagyott valami kis hiányérzetet, mert mindössze egy számon gitározott, pedig ura ő mindkét hangszerének. Eszembe jutott, hogy a 2012-es koncert után Tim azt mondta Lalinak: “Te vagy a legjobb jazzhegedűs, akit valaha hallottam. Jobb, mint Stephane Grappelli.” Én meg elmorfondíroztam, hogy milyen is lett volna a Le Quintette du Hot Club de France hangzása, ha Grappelli helyett egy Lalihoz hasonlítható roma hegedűs játszott volna Django-val.
