Mundell Lowe, Bucky Pizzarelli, John Pisano, Jazz Alley, Seattle, Washington, USA
Avagy: "(több, mint) 200 év gitáron". Mundell Lowe 92 éves, Bucky Pizzarelli 90. John Pisano egy fiatal kamasz hozzájuk képest, ő "csak" 84. Mindegyikük a jazztörténelem része, legendás zenész. Mundell Lowe Charlie Parker gitárosa volt a 40-es, 50-es években, de játszott Bill Evans-szal, Lester Young-gal, Charles Mingus-szal, és a 90-es években André Previn triójában is. Bucky Pizzarelli Benny Goodman-nel, Stephane Grappelli-vel, Paul McCartney-val (a 2012-es “Kisses on the Bottom” lemezen) és sok tucatnyi más zenésszel dolgozott; nem mellesleg felnevelte fiát, a sikeres énekes-gitáros John Pizzarelli-t, akivel sokszor közösen lépnek fel, és számos duólemezt is kiadtak. John Pisano talán legismertebb lemezeit Joe Pass-szel vette fel, de a 60- években játszott Herb Alpert Tijuana Brass zenekarában, és Chico Hamilton-nal, valamint Tony Bennett és Gato Barbieri zenekaraiban is. Mindhármuk első szólólemeze az 50-es években jelent meg, de Lowe és Pizzarelli már a második világháború ideje alatt is ismert zenészeknek számítottak. Nem sokszor van az embernek lehetősége, hogy jazztörténelmet láthasson/hallhasson. És nem bakeliten (mert amúgy a három gitáros lemezeinek egy jó része még mindig nem jelent meg CD formában), hanem élőben!
Ráadásul a koncert eleinte gitártrióként volt beharangozva! De nem lesz ez túl megterhelő ennek a három idős zenésznek? A gitártrió formátum olyan, hogy nemigen lehet hova "bújni", minden hang, minden akkord ott lesz előttünk. Mennyit lassultak ezek a kezek? Mennyit romlottak ezek a fülek? Mennyit fog bírni ez a három "nagy öreg"? " És: eljön-e a közönség? Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, miközben a Jazz Alley fele sétáltam a (majdnem) kötelezően szemerkélő Seattle-i tavaszi esőben.
Az első meglepetés: nem gitártrió lesz ez, hanem basszus, dob, és a három (vagy időnként csak kettő, időnként csak egy) gitár. A bőgőn Chuck Deardorff, aki Seattle elsőszámú bőgőse, a Cornish College zeneiskola professzora, korábbi igazgatója, fantasztikus hallású és technikájú zenész, dobokon pedig Dean Hodges, egy másik helyi "legenda", Ernestine Anderson, Chet Baker, Don Lamphere és Larry Coryell egykori dobosa. (Egyébként ez régebben - 20-30 évvel ezelőtt - legtöbbször így szokott menni; a jazz-klubokban a helyi ritmusszekció játszott, és kísérte a más városokból érkező, pár estét játszó vendég-sztárokat.)
Eltartott egy kis ideig, míg a három legendás zenész felballagott és elfoglalta (ülő)helyét a színpadon. Balra Pizzarelli, középen Lowe, jobbra Pisano, mögöttük a ritmusszekció. A repertoárban klasszikus swing darabok szerepeltek, standardek, a "Great American Songbook" repertoárjának zenéi. Az első számban még elő-előjöttek kisebb technikai hibák, kisebb bakik, de aztán belelendült a három "Nagy Öreg", és nagy feeling-gel, élvezettel játszottak, majdnem másfél órát, időnként a ritmusszekció nélkül is, és egyszer-egyszer szólóban, vagy duó formában. Talán Django Reinhardt-tól a "Nuages", és az "If I Had You" voltak az este fénypontjai. Magyarországon ez a fajta "Hot Club" swingzene nemigen kapott nagy nyilvánosságot; magyar fülnek egyedül talán Kovács Andor “Nuages” lemezét tudom összehasonlításként említeni.
Eleinte a zenészek nem sokat kommunikáltak a közönséggel, csak egymás között, (valamelyest a Muppet Show karzaton ülő két öregének stílusára emlékeztetően) megbeszélték az elhangzottakat, megállapodtak a következő számban, és játszottak, játszottak, játszottak. Aztán a koncert közepén hirtelen egy kis anekdotázásba kezdtek. Mint kiderült, mind a hárman játszottak Benny Goodman-nel, különféle időszakokban, és mindhármuknak akadt egy-két története Bennyről, aki, bár fantasztikus zenész volt, de a jelek szerint kissé hiú és meglehetősen zsugori ember lehetett.
Benny Goodman-től a "Goodybe" kompozícióval zárult az este. A végén Bucky némi öniróniával megjegyezte, hogy csak ennyit tudunk játszani, mert már minden más zenét elfelejtettünk, és megjegyezte, hogy "de a kocsi hátuljában vannak 78-asaink, amelyeket ki tudunk osztani". (Fiatalabbak kedvéért: kb. az 1920-as évektől kb. az ötvenes évekig létezett egy nagyobb sebességen forgó bakelitkorong, a 78-as, általában oldalanként 1-1 számmal. Ezt váltotta fel a 33-as nagylemez és a 45-ös kislemez.)
A koncert végén a zenészek le sem mentek a színpadról, hanem kisebb állófogadást tartottak, beszélgettek a közönséggel, megmutatták gitárjaikat; egy kisfiú leülhetett és kézbe vehette Bucky legendás hangszerét. Én Pisano-val beszélgettem egy kicsit, aki, ahogy meghallotta a nevemet, egyből elkezdett Szabó Gáborról beszélni, akit az 50-es évek végén ismert meg, akit fantasztikus zenésznek tart, akivel néha játszott közösen Kaliforniában, és aki 1961-ben tőle vette át a gitárosi feladatokat Chico Hamilton zenekarában. Egy kis zenetörténelem: John Pisano-nak és Szabó Gábornak közös lemezfelvételük nem maradt fenn, de egy akkori rágógumi-reklám zenéjét közösen vették fel.
