BOSSZÚSÁGOK A BILLIE HOLIDAY CENTENÁRIUM KAPCSÁN…

Nem mondom, hogy a címben említett évforduló nagy visszhangot kapott a magyar sajtóban – a jazz-zel valamilyen laza kapcsolatba hozható hírportálokat is beleértve. Éppen ezért figyeltem fel az „RTV Részletes” című heti műsorújság szombati, április 11-ei figyelemfelhívó mini cikkére, amely az aznap esti félórás (egyébként igen dicséretes) Holiday-emlékműsort ajánlotta. Bár ne tettem volna…

Már megszokhattam több évtizedes fennállásom során, hogy a jazz „mostohagyerek” mivolta minden fórumon és minden időben tetten érhető mifelénk. Külön gyűjteményem van az ostobaságokból, amelyek a sajtóban megjelentek. Kíváncsi lennék, ha a klasszikus zenét érné fele ennyi sérelem… Ha egy műsort bármilyen okból lekevernek, akár egy szám közepén, az biztosan jazz. Ha minden indoklás nélkül elmarad egy zenei műsor a TV-ben, az biztosan nem egy „komolyzenei” koncert lesz. Volt itt már minden, a számok címeinek felcserélésétől, a hemzsegő hibákig és a teljesen dilettáns kísérőszövegekig a korábban legalább viszonylag sűrűn adásba kerülő portréfilmekben, de a jazztémájú könyvek fordítói sem jazzakadémisták. Nem véletlen volt az az eset, amikor a legtekintélyesebb jazz szakértő Leonard Feather, a Down Beat magazinban (amelyben ilyen jellegű megjegyzést sem azelőtt, sem azóta nem láttam, lévén egy zenei szaklap) ezt írta egy – a Budapesten akkoriban kiadott – „Daily News” című angol nyelvű napilap cikkének vérfagyasztó tévedéseit végigolvasva: „Despite all these advances, the Hungarians have evidently remained a little confused.” Ami ugyebár így hangzik magyarul: „Mindezen fejlődés ellenére, a magyarok szemmel láthatóan egy kissé zavarosak maradtak.” Ennek ugyan 43 éve, de biztos vagyok benne, hogy a következőkben ismertetett apróságoktól sem lenne sokkal boldogabb. (Ha meg nem halt volna időközben.)

Na, de (divatos szóval élve) mi is „verte ki a biztosítékot” nálam a mellékelten bemutatott nyúlfarknyi cikkben.

1.) A közölt képen nem Billie Holiday látható, hanem a neves trombitás Donald Byrd felesége, New Yorkban, a 48-ik utcában, 1960-ban. Nem tőle tudom, hanem a megfelelő fotóalbumból. (William Claxton: Jazz Seen, Taschen Verlag, Köln, 1999.) Ráadásul még van egy másik kép is az említett könyvben, ahol a jól végzett fotózás után a New York-i metró A vonalán (vesd össze: „Take the A Train” by Billy Strayhorn) hazafelé utaznak hárman: Mrs. Byrd, Donald Byrd és Rolf Kühn, híres német klarinétos, aki akkoriban New Yorkban élt.

De ez még nem minden, bár hülyeségből már ez is elég lenne.

2.) Holiday nem 1958-ban halt meg, hanem 59-ben. Adjunk neki még egy kis időt, így is csak 44 éves volt.

3.) Legutolsó albumának címe nem „Life in Satin”, hanem „Lady in Satin” volt. Nem tudom, hogy milyen lehet az élet szaténba öltözve, de a nevezett album címlapján egy Lady-nek becézett hölgy, bizonyos Billie Holiday látható mélyen dekoltált fényes szaténruhában. Feltehetően nem egész életében öltözött így, pláne nem fiatal éveiben a nyomornegyedekben. 4.) Nem tudom, hány sorlemeznek minősíthető kiadvány köthető Billie Holiday nevéhez, de én keveslem a cikkben említett tizenegy stúdióalbumot.

Még halkan hozzáteszem, hogy mit szóltak volna az operabarátok, ha a Holiday-cikk mellett található – a Manon Lescaut-ra vonatkozó – ajánlóban publikált Puccini portré helyett, mondjuk Verdi keresztapjának képe jelent volna meg?

Végezetül jól tudom, hogy „ettől még nem áll meg a Föld forgása”, no meg azt is, amit egy neves politológus mondott, hogy ez egy „következmények nélküli ország”. Nemcsak a politikában…  Nos, mindössze ennyi történt és várhatóan ezután sem lesz sokkal jobb a helyzet. Mert ennyi önjelölt, dilettáns, újságírónak becézett szakértő a műfaj körül még soha nem döngicsélt, mint manapság. Így aztán a folyamatos bosszúság szinte garantálható.