David Sanborn koncertje a Művészetek Palotájában
Jelenleg kevés olyan szaxofonost ismerünk a nemzetközi jazz életből, akik idősebb koruk ellenére aktív szóló karriert folytatnak, emellett pedig a mai napig több generáció ismeri és elismeri a munkásságukat. Ilyen pozitív példa David Sanborn. Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő altszaxofon legenda koncertjén jártam tegnap este a Művészetek Palotájában.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál minden évben gondol a jazzt kedvelőkre, ezen belül is a populárisabb vonal erős a fesztivál programjában, tavaly Lee Ritenour, ebben az évben pedig David Sanborn és zenekara látogatott el az idén 10 éves Művészetek Palotájába.
A koncert a játékos “Comin’ Home Baby”-vel kezdődött és bár a hangosítás nem volt tökéletes, de Sanborn és zenekara az első pillanatoktól kezdve meggyőzte a hallgatóságot. Sejthető volt, hogy a folytatás nem marad slágerek nélkül, felcsendült a “Maputo”, amely visszacsempészte néhány percre a 80-as évek jazz zenéjére jellemző szabadságot és hangulatokat, mely sokak számára emlékezetes a mai napig.
A szaxofonművész frissen megjelent (Time and the River) nagylemezéből is ízelítőt kaptunk, az “Ordinary People”, majd az “A la verticale” hangzott el, éreztetve egy megszokott, de mégis új ízt, mely a kísérletezésben és a modern megközelítésben volt érezhető. Igazán inspiráló, hogy Sanborn rengeteg album, Grammy-díjak és a több mint négy évtized aktív munkája után még mindig nyitott az új zenei hatásokra.
Természetesen a klasszikusabb irány dalai sem maradhattak el, a művész feleségéhez írt melódiája (Sophia) után újabb új kompozíció a “Spanish Joint” következett, melyben Sanborn egy fiatal német szaxofonost (Jan Prax) hívott fel a színpadra a közönség meglepetésére.
A koncert vége a populárisabb irány jegyében telt, a közismert “Run for Cover”-ben - nem meglepő módon - egy intenzív és technikás basszusszólót hallhattunk André Berry-től.
Alapvetően a koncert egészére igaz, hogy Sanborn szabadon, de mégis ízlésesen engedett helyet a zenészeinek, amikor szólókra került a sor, mindezt természetesen a közönség nagy tapsokkal viszonozta. Ezek közül kiemelkednek a ritmusszekció, André Berry és a dobos Chris Copeland egyéni szólói, melyek egyértelműen kivívták a publikum elismerését. A “The Dream” egy szintén legendás dal, ami most kevésbé volt energikus, de a hangszerelés mégis hű volt az eredeti verzióhoz. A finálé pedig mondhatni a funky jegyében telt, zárásként egy szólisztikus elemekkel tűzdelt “Chicago Song”-ot hallgathattunk az egyébként teltházas hangversenyteremben.
A műsor alapvetően egy abszolút jó értelemben vett “best of” koncert volt, mely jó felépítésében helyet adott a régi és az új daloknak egyaránt, teljesen kiszolgálva a hazai közönség zenei igényeit. Bízom benne, hogy a következő évek koncertjei is ilyen sikeresek lesznek.
Közreműködtek:
David Sanborn - altszaxofon
Nicky Moroch - gitár
Ricky Peterson - billentyűs hangszerek
Andre Berry - basszusgitár
Chris Copeland - dob
