JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2024. március 28.
Névnaposok – Maja2024. március 28.
New Fossils: II2024. március 26.
Iyer, Vijay: Compassion2024. március 24.
Rottmayer, Chris: Being2024. március 23.
Taylor, Curtis: Taylor Made2024. március 14.

Hírek

Csillagok, szférák, örökösök - A Magyar Jazz Ünnepe 2015. 04. 17-én Fényképelés & szövegezés Sztraka Ferenc

Fortyog, forrong a világ, minden változik. A totális elidegenedés felé vágtató korunkban célszerű vigyázni bizonyos ünnepekkel is, hiszen holnapra kiderülhet, hogy a fátyollal fedett ara méretes hímtaggal rendelkezik. És ez elég nagy gáz, mert a nagy ijedtségben mire, vagy kire iszunk? Szerencsére akadnak azért egyetemes dolgok is, amelyeket mindenféle ideológiai maszlag nélkül is lehet ünnepelni, vagy egyszerűen csak: élvezni.

A jazz ünneplése fesztivál jelleggel, szerintem többszörösen is telitalálat. Egyfelől, van mit ünnepelni. Másrészt, kiváló alkalom, hogy jófajta koncerteket hallgassunk, amikor egy estén belül több stílusban is megmerítkezhetünk távoli, félvad népcsoportok, a diatonikák, a szinkópék és frazírok földjén.

Amint értesültem a BJC-ben celebrálandó háromnapos koncertzuhatagról, azonnali intézkedéseket kezdeményeztem a rendezvény meglátogatására. Csík Gusztáv mindig is az egyik legnagyobb kedvencem volt, ráadásul, nagyon régen nem láttam őt játszani. Mivel hallottam, hogy ezúttal nehéz bejutni, ezért konspiratív előkészületek után fondorlatosan átcsempésztem magam a lehegesztett csatornafedeleken, meg a BJC-be központilag kivezényelt miniszoknyás cerberusokon, és sikeresen belógtam a koncertterembe.

A koncert előtt került sor a Magyar Jazz Szövetség szakmai díjainak átadására, amelyhez ezúton is megemelem a nem létező kalpagomat az illetékes elvtársaknak. Csak a díszsortűzzel vigyázzanak!

Mivel Maloschik Robi lángbetűkkel gravírozta a homlokomra a semmiféle súrolószerrel sem semlegesíthető stigmát, miszerint jómagam lennék a legnagyobb magyar (eddig jó…) László Attila rajongó, ezért itt kell elmondanom, hogy Attilát Gonda János-díjjal tűntették ki. Mivel pont egymás mellett ültünk, a koncert előtt nagyon hangulatosan eltársalogtunk. Ismeretségünk 35 éve alatt párszor már ütöttük el az időt annak megvitatásával, hogyan látjuk a világot. Nagyon inspirálók ezek a beszélgetések számomra, most is így történt, jó fölvezetés a műsor előtt. Attila zenéje iránti teljes elfogultságomat pedig eszem ágában sincs cáfolni.

Mivel még néhány perc hátra van a koncertig, addig nosztalgiázom egy kövéret.

Másodikos gimnazistaként az egyik barátom és osztálytársam, Vecsernyés János - a kiváló filmrendező és operatőr – szólt, hogy a Marczibányi téren vasárnaponként játszik egy zenekar, amelyet talán érdemes volna meghallgatnom. Sok kétségem nem volt, mert Jánosnak mindig is nagyszerű ízlése volt, soha nem csalódtam benne. Így a következő hétvégén, valamikor 1974 októberében el is mentem megnézni, meghallgatni, kik kábítják az akkori idők belbudai ifjúságát?

Ez a zenekar az Interbrass volt. Én meg - mint légy a papíron - éveken át minden vasárnap este ott ragadtam a koncertjeiken. Az első hangoktól kezdve megszerettem őket és amint Berki Tamás énekelte: „vasárnap hattól kilencig a dzsessz minket tönkretesz” hallgattam a születő zenét, de ez már külön történet.

A második vasárnapon, amint megvásároltam a mosómedvét tizenöt forintos belépőjegyet, kiderült, nemcsak az Interbrass fog játszani, hanem igazi nagy koncert keretében a Kőszegi Rhythm & Brass együttes és a Csík–Fogarasi–Jávori trió lesznek a vendégek. Fogalmam sem volt, kik ezek? Jellemző, hogy a Kőszegi együttesnél azt hittem, azért hívják őket így, mert bizonyára a hangulatos nyugat-dunántúli kisvárosból származnak valamennyien. Erre a teljes tévútra erősített rá a fekete Gretsch dobszerkón éktelenkedő diszkrét IBUSZ-os „Kőszeg” matrica.

Mindegy, a Kőszegi Rhythm & Brass a dzsungelt idéző lüktetésével, a három ütőssel, maga volt a zenei erotika. A Csík–Fogarasi–Jávori trió legalább annyira lenyűgözött. Amint megszólalt együtt a Fender Rhodes és a Hammond, olyan hangzást én még addig soha nem hallottam. A „Chameleon”-nal kezdtek, aztán jött a „Ritmusváltások”, meg a többi, elájultam, nincs mit szépíteni. Éveken át minden koncertjükre elmentem, ami Budapesten, vagy a közelben volt.

Azóta eltelt negyven földi év és én azon kapom magam, hogy ismét egy koncertteremben feszengek izgatottan, és mint a beinjekciózott versenyló, alig várom, hogy felharsanjon az a bizonyos.

Az előzetes műsor szerint Csík Gusztáv az amerikai triójával lépett volna föl, de másként alakult. A színpad jobb oldalán Kőszegi Imit fedeztem fel, nagy-nagy örömömre. Milyen érdekes, hogy azon a régi első igazi koncerten is ők varázsoltak el, igaz, külön blokkban, de az nem számít.

Emlékszem, gyerekként gyakran bámultam az éjszakai égboltot. (Akkor még az égboltok mind nyitva voltak vasárnap is…) Az idő múlik, de a csillagképeken nem nagyon látszik a változás. Mit fog játszani a két - életkora szerint - masztodon, Csík Gusztáv és Kőszegi Imre, ezen az estén? Megvan-e még a régi tűz? Hát, megvan. Úgy hengereltek bele az aszfaltba, hogy amikor még az egyik kezem – mint a híres Dali festményen a zsebóra – még 3 dimenziós volt, akkor integettem: még! még! ne hagyják abba.


15-04-17-0029m.JPG


Csík Gusztáv ugyanolyan gazdag emócióval játszik, mint régen. Virtuóz, dögös, nagyon tudja cifrázni, éppúgy nem fogja az idő, mint Kőszegi Imrét.


15-04-17-0020m.JPG


Élmény őket látni, hallani. Ha eddig csillagokról beszéltem, a kozmológia egyéb égi objektumokat is ismer ám. Például, bolygókat. A Plútót néhány éve pár botfülű asztronómus javaslatára visszaminősítették, „lefokozták” kisbolygóvá, de szerencsére, időközben akadt néhány zeneértő, jazzkedvelő csillagász, akik miatt a Plútó ismét teljes jogú bolygóvá avanzsált. Hiába, nehéz az égitestek élete.


15-04-17-0025m.JPG


Nem úgy a zenészeké, mert Horváth Plútó Józsit nem érintette ez a hercehurca, ő csak nyomja a basszust mesteri módon, jó partnere volt a színpadon szép számmal grasszáló Szabó Gábor-díjas versenyzőknek.

A korai érkezésem miatt a beállást is végig követtem. Az elementáris személyiségű, elragadó Joan Faulkner azonnal levett a lábamról. Nagy hang, amellyel tud is bánni, emellett nem mellesleg, áradó, csorduló érzelmek, és egy igen kedves, szeretni való, aranyos ember. Igazi jazzlady. Nemcsak énekelni tud, hanem jelen van a színpadon, csípőből az ujja köré csavarta a közönséget.


15-04-17-0036m.JPG


Egyszer Balatonszárszón a terménybolt előtt a rendőri szerv megbírságolt, illetve szakzsargonnal élvén: bírság kiszabásának folyamatba tételét helyezte kilátásba, majd foganatosította is azt, egészen pontosan ezer Forintra vett le. Az eljárást kezdeményező és egyben végrehajtó rendőr megkérdezett, elismerem-e a főbenjáró parkolási bűnszövetkezetet, én pedig, bár az eset esetleg vitatható lett volna, a vita elkerülése, meg persze az összeg viszonylagos jelentéktelensége miatt lemondó sóhajjal elismertem a vétket. Erre a néptanítói vénával is rendelkező főrendőr odafordult a mellette jelentéktelenkedő siheder segédrendőrhöz (rendőrtanonchoz?), és azt mondta neki: „Látod, kiváló kapcsolatot építettem ki az elkövető úrral! Így kell ezt csinálni.” Joan Faulkner a színpadra lépésétől kezdve minden pillanatban aktív kapcsolatban volt a közönséggel, jók voltak a konferanszok, az átvezetések, vicces volt, kedves, olyan, amilyennek egy igazán klassz jazzénekesnőnek lennie kell.


denszin-evribaaadi-iz-denszin.jpg


A nagy sodrásban az egyik vendég olyan 4-5 éves kislánya (a Mecénás-díjas Kleinheincz Gábor unokája) elkezdett táncolni a színpad előtt, majd némileg felbátorodva, baloldalt fölment a színpadra, és ott tekergett Guszti mögött, ő nem is látott semmit a jelenetből. Bezzeg Joan! Azonnal integetett, mosolygott, vette az adást, aranyos volt.

Csík Gusztáv szerzeményei domináltak, de becsúszott néhány örökzöld, mint például a „Caravan”. Nem is értem igazán, ha az igazi karavánok ilyen tempóval és temperamentummal mennének, a tevékről az első métereken szanaszét röpülnének a hajcsárok és a poggyászok is. Kegyetlenül megrázták a témát, elementáris volt, de a többi dal is. Nagyon-nagyon örülök, hogy ismét láthattam és hallhattam Gusztiékat.


15-04-17-0118m.JPG


A gasztrosznobok milliméterre megmondják, hogy a halászlé után mit kell enni. Ez engem nem különösebben érdekel. Amikor 1988-ban először mentem el egy Miles Davis koncertre Varsóba, akkor magam is majdnem beleestem egy hasonló nagyokosságba. A Davis koncert után még Michel Petrucciani triója jött, amelyet már nem akartam meghallgatni. Hiba lett volna kihagyni. Más antré, mint a Dark Magus, de ők is fantasztikusak voltak.

Azért említettem ezt a régi epizódot, mert ha több zenekart zárnak össze egy színpadnak nevezett ketrecbe, akkor abból könnyen kisülhet valami jó dolog. Ezúttal is így történt.


15-04-17-0133m.JPG


Az Oláh Szabolcs Quintet folytatta az estét. Ha már galaktikus utazásban vagyunk (évente ingyenes Nap-kerüléssel!), és Csík Gusztiék a csillagok, akkor most a szférák következtek. Gyönyörű dallamok szerelmeskedtek a légtérben, űrről ezúttal szó sem volt. Meditatívabb, visszafogottabb mezsgyére csöppentünk Oláh Szabolcsék által. Ábrándoztunk, időnként fölkaptunk a levegőégbe, tetszett. Pasztellszínek, de abból egy szakajtóra való, szerencsére nem egy spórolós társaság. Mesterien összecsiszolt zenei világban eszméltünk, lírai, hivalkodásmentes hangzás, persze, ehhez a szakácskönyv szerint az alapanyagokon túl zenészek is kellenek.


15-04-17-0147m.JPG


Oláh Szabolcs gitározott és a zeneszerzés nevű elég nehéz szeren is játszott, mégpedig saját hangon.


15-04-17-0155m.JPG


Cseke Gábor zongorázott. Azt már régóta tudom, hogy jazz zongorista világhatalomként sokkoljuk a többi nációt. Most már elárulhatom, kizárólag emiatt (és még Németh Tibi főzött fagylaltja miatt) nem vándoroltam még ki valami egzotikusabb helyre, ahol a hölgyek lengébben öltöznek és az erkölcsök is lazábbak. Gábort már többször hallottam játszani, nagy zongorista, óriási lelkű zenész. Csodálatos világa van neki is, énekel a hangszere, mindenhez hozzá tud tenni valamennyi szépséget és romantikát.


15-04-17-0175m.JPG


Ávéd János tenorszaxofonon játszott. Ő is tökéletesen érzi és beszéli az Oláh Szabolcs Quintet világát és nyelvét, rendesen összecsiszolódtak. Megint egy muzsikus, akiért érdemes sorban állni az esőben a klub előtt. Az egyik fényképnél a kottavilágítás érdekes fényt adott. Úgy nézett ki, mintha Jani egy autentikus autogén hegesztőpisztolyt fújna.


ved-janos-autogen-hegesztopisztolyon-is-tud-jatszani.jpg


Soós Márton bőgőzött, hibátlanul. Visszafogottan, de nagyon stabilan alapozgatott a háttérben, biztonsággal lehetett rá építkezni.


15-04-17-0172m.JPG


Dés András dobolt, illetve ütőhangszeren játszott. Baromi jól szólt, egyszerre izgatott a hangzása, de közben stabilitást is adott a tévelygőknek. Ráadásul, nem is szokványosan kísért, hanem eléggé egyedi hangon szólalt meg, részt kérvén az áradatból. Andris esetében némileg gondban voltam. Igen, a szokásos fénytelenség. No, nem a játékában, hanem a BJC színpadának jobb oldalán. Ha egy illegális őskommunista sejt titkos fotózására küldenek a húszas években, akkor normális, hogy csak ennyi fény jut szegény fényképésznek, de egy ilyen koncerten lehetett volna Goethésen több is.


15-04-17-0185m.JPG


A hangszereket skubizván, feltűnt egy különleges, egyedinek látszó kisdob. Olyasmi volt, mint a pergő, de ez most nem pergett, csak jól szólt. Ráadásul, fából volt a kávája. Annyira megtetszett, hogy gondolkodtam rajta, hazaviszem emlékbe. A szobámban amúgy is csak középszerű repülős relikviák porosodnak, egy ilyen gyönyörűség jól mutatna a falon. Persze, mindig kölcsönadnám Andrisnak, ha koptatni szeretné.

A zenekar tényleg nagyszerű volt, de a hangosítás ezúttal nem tetszett, talán túl sok volt a dobokból, a zongora pedig kicsit halkan szólt. Érdekes, a hangosítás a Syrius Legacy-nál sem szárnyalt, ott a fúvósok mosódtak össze, és a zongora ott is kevés volt.


15-04-17-0254m.JPG


Ezzel elérkeztünk az est harmadik zenekarához, a Syrius Legacy-hoz. Tényleg galaktikus utazás, Már csak Farkas Berci hiányzott és egy Milky Way csoki, lenyomónak.

Még a hetvenes években szocialista megőrzésre nálam dekkolt „Az ördög álarcosbálja” című kultikus Syrius lemez, sokszor meghallgattam. Ott voltam a Marczibányi téren, amikor Orszáczky Jackie hazatért látogatóba Ausztráliából, és beszállt az Interbrassba. Jó kis dzsemelés volt. Aztán, évekkel később ott gubbasztottam a nagyterem nézőterén, amikor a nevében Syrius, de valójában az eredeti felálláshoz alig hasonlító együttes a közönség füttyorkánja közepette szedte a sátorfáját megszégyenülten, de az már megint egy másik könyvben lévő történet.

Kinek jut eszébe manapság progresszív rockos fúziós zenét nyomni? Gőzöm sincs, de az ötlet szemmel láthatóan működik. Jók voltak az eredeti kompozíciók, és jól nyúltak hozzájuk az örökösök. Az látszott, hogy nem a bíróság nyilvánította ki az örökség megosztását, bizonyára ezért is szólt olyan jól az egész, hát még ha a hangosítás kicsit jobb lett volna.


15-04-17-0225m.JPG


A műsor érdekességét még egy beugrás is növelte. Szebényi Dani nem ért rá, Tempfli Erik ugrott be, ha nem is a nagybőgőbe, de a zongorába és a szintibe. Ez a zene azért kicsit más, mint a „gyere, öcsém, f-dúr blúz, nyomjad”. Ismeretlen aknamezőn nem árt odafigyelni. Erik egész jól megoldotta a feladatot.


15-04-17-0211m.JPG


Két ifjonc szaxizott, Ludányi Tamás altózott és szopránszaxofonon villantott, Vidákovich Izsák pedig tenoron tolta, időnként pedig szépen fuvolázott is.


15-04-17-0202m.JPG


Fonay Tibi a kedvenceim közt tartózkodik, most szépen, szordínáltan nyomta a basszust, szeretem a hangzását.


15-04-17-0249m.JPG


Benkó Ákos dobolt és énekelt. Ő is sötétben bujkált, legalább is fényképezési szempontból.

Szerethetően szólt minden szám, összességében megvolt a Syrius hangzás, vagy valami hasonló. Persze, egyáltalán nem kopipésztre kell gondolni, hanem az egykori, egyszeri és egyedi bandának a már-már kioltódó nyomdokvizén próbálnak szörfözni, ráadásul, elég jól.

Teljesen feltöltődtem a három különböző zenei világrendtől, ezért, a kutyaharapást szőrével elv szerint áthúztam a jam session-re. A szokásostól jóval több zenész jött el erre az estére, nagyon jó volt látni a pezsgést.

A jam előtt Gáspár Karcsival és Gyémánt Bálinttal találkoztam, majd a galérián Vidákovich Izsákkal beszélgettem mindenféle jó dolgokról, élveztem az est hangulatát.

A jam session is nagyon jó volt, illeszkedett az est fősodorába. Gáspár Karcsi zongorázott, Barcza Horváth Józsi bőgőzött, Csízi Laci dobolt. Az esti „főműsor” után pont ilyen zenére volt szükség, hogy kicsit lazítsunk. Igazi, dögös jazzt permeteztek szét Karcsiék. Ávéd Jani is beszállt, egy órán át hallgattam őket, aztán az „Oleo”-t követően, jóval éjfél után én is leborítottam hazafelé.

Nekem tényleg ünnep volt ez az est, nagyon jó, hogy léteznek még ilyen alkalmak, ahol, hogy ismét Berki Tomit idézzem: „a dzsessz minket tönkretesz”.

Aki idáig eljutott az olvasásban, az csak fekete öves fakír lehet, ezért, csak nektek, bónuszként elmondok még egy apró történetet:

Amikor a gimnáziumban Ady Endre költészetéről kellett esszét írnunk, elhatároztam, hogy tesztelni fogom a valaha szebb és jobb napokat látott, befonnyadt irodalom tanárnőnk figyelmét. Így aztán, valahol a negyedik oldal alja felé a Csák Máté földjén című versben az alkotói szabadság jegyében apróbb módosítást eszközöltem. Így lett a költemény új címe: Csík Gusztáv földjén. Persze, a tanárnő nem vette észre. De mivel az illető hölgyet már többször keblen vágtam a formabontó fogalmazásaimmal, s így jó eséllyel tisztában volt, mire számíthat velem kapcsolatban, az is megeshetett, hogy ezért egyszerűen csak a flepniseknek kijáró közönnyel kezelt, s közben lobogó parókával mereven nézett a horizont felé.

Vissza a hírekhez