Norma Winstone érzelmes történetei az Opus Jazz Clubban április 23-án
A brit énekesnő több mint negyven éve mestere - a standard-ek előadása mellett - a szöveg nélküli improvizálásnak is. Az 1977-ben alakult Azimuth Trio felvételéin figyeltem fel kellemes hangjára, egyéni stílusára. Az ECM gondozásában három lemezük jelent meg a hetvenes évek végén (majd később még kettő - hogy aztán az évezred vége felé el is váljanak útjaik); zenésztársai ezeken a felvételeken Kenny Wheeler (trombita, szárnykürt) és (akkori) férje John Taylor (zongora) voltak. Hasonló trió-felállásban érkezett most is Magyarországra: Winstone mellett újra egy fúvós (Klaus Gesing: szopránszaxofon, basszusklarinét) és egy zongorista (Glauco Venier) játszott.
Norma Winstone (1941 - London) hosszú pályafutásának fontosabb zenésztársai (a bevezetőben említetteken kívül): Joe Harriott, Ian Carr, John Surman és Ralf Towner. Jelenlegi triója 2002-ben adta ki első CD-jét; a legújabb "Dance Without Answer" három éve jelent meg - és a negyedik a sorban. A saját szerzemények mellett érdekes feldolgozásokat is tartalmaz - (részben) N. W. dalszövegeivel.
Ezzel a műsorral lépett fel 2015. április 23-án a BMC kíváló Opus Jazz Club-jában. A koncertre készülve, lemezeit hallgatva, életrajzi adatait kutattam. Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy mennyi idős, mert a (CD-ken hallható) hangja alapján sokkal fiatalabbnak gondoltam.
Kérdés: változtat-e a felvétel-technika a "lényegen"?
A teljesen megtelt teremben megszólaltak a már ismert dalok - és azonnal kiderült: nem az ECM hangmérnökei "turbózták" fel a hangzó anyagot! Minden ugyanolyan szépen, tisztán szólt, mint a lemezről! Persze, ez a klub érdeme is: tökéletes volt az erősítés. Hogy kritikával is éljek: (sajnos) az első részben (kb. 50 perc) eljátszották a darabokat jól, hibátlanul, de egy kicsit elmaradt az "izgalom", nem történt semmi rendkívüli; udvarias tapsok, néha zavaró tányér- és pohár-csörgés - sokszor úgy éreztem, hogy ez az intim hangvétel nem ide való. Sőt: nem is koncertre íródott! Pedig érdekes, bátor vállalkozás Nick Drake, Tom Waits és pláne Madonna dalát trió-jazz-ben "elmesélni"!
A második rész jobban sikerült (szerintem): elfogytak az ételek, mindenki a zenére koncentrált. A Művésznő is belelendült - bár egy kicsit sok volt a dráma: mintha minden szám egy végzetes történetről szólna. De a szép, kultúrált, kidolgozott énekhang megmaradt. A két hangszeres muzsikus szinte "körülölelte" játékával az énekesnőt. Mindketten nagyon szépen játszottak, gyönyörűen kísértek, és közben még egy-egy szóló is jutott nekik. Az összeszokottság nem volt kérdés.
A tapsok is őszintébbek voltak; aztán a ráadás csak fokozta a koncert kissé borongós, de a ma estére jellemző hangulatát: "Everytime We Say Goodbye " - lírai befejezése egy emlékezetes estének.
