A VeszprémFest 2015 fő jazzhelyszíne a FestGarden – Július 16. - Mike Stern-Didier Lockwood
A FestGarden (Remete köz 8.), amely a Veszprém belvárosától – légvonalban – kb. 1000 méterre egy völgyben fekvő, a város egyik legizgalmasabb és legszebb kirándulóhelyén található Historia Kertben kapott helyet.
Ezen a helyszínen elsőként július 16-án Mike Stern és Didier Lockwood lép fel, akik a jazz kedvelői számára nem szorulnak bemutatásra. Mike Stern generációjának egyik legelismertebb elektromos gitárosa: több mint negyven esztendőt felölelő pályafutása során olyan együttesekkel, zenészekkel játszott együtt, mint a Blood, Sweat & Tears, Billy Cobham, Miles Davis, Jaco Pastorius, a Brecker Brothers, vagy Joe Henderson. Emellett 16 lemezt jegyez saját neve alatt, amelyből hatot Grammy-díjra is jelöltek. Didier Lockwood hegedűművészt rendkívüli, egyedi hangzásáról ismerik a jazz világában, szerzőként és improvizációs előadóként egyaránt. A francia zenész 40 éves pályafutása alatt számos díjat érdemelt ki, köztük magát a Francia Becsületrendet is.
Az 1953. január 10-én Boston-ban (Massachusetts) született Mike Stern-t villámkezű szólógitárosként jellemzik a jazzkritikusok. Virtuóz játéka kombinálja a fúziós rock dinamikáját a kifinomult jazz harmóniáival és hagyományos, gitárnyúzós blues játékával, így Stern-ben megvan a képesség, hogy bármilyen felállásban azonnal megjelenítse bálványai, Jimi Hendrix, Wes Montgomery, Jim Hall és Albert King szellemét.
Washington, D.C.-ben nőtt fel, majd Boston-ba visszatérve a Berklee School of Music-ban tanult. Első áttörését 1976-ban, 23 évesen a Blood, Sweat & Tears-zel érte el. A népszerű rockbandával két éve turnézott és készített lemezeket, amikor a dobos Billy Cobham hívta erőteljes fúziós zenét játszó Glass Menagerie nevű formációjába, amellyel 1979-től 1981 elejéig dolgozott. Ezt követően Miles Davis szemelte ki, s lett részese a jazzlegenda visszatérésének a basszusgitáros Marcus Miller-rel, a dobos Al Foster-rel, az ütős Mino Cinelu-val és a szaxofonos Bill Evans-szal: 1981. június 27-én a bostoni KIX nightclubban debütáltak, amelyet a „We Want Miles” című élő albumon is megörökítettek. Ez idő alatt a jazz mesterének két másik lemezén is megjelent Stern, az 1981-es „Man with the Horn”-on és az 1983-as „Star People”-ön. Később Jaco Pastorius Word of Mouth Band-jével turnézott 1983 és 1985 között, majd visszatért Miles csapatába egy 1 éves koncertkörútra.
Főszereplőként 1985-ben mutatkozott be a „Neesh” című albumon a Japanese Trio gondozásában.
Egy évvel később az Atlantic Records-nál kiadott „Upside Downside” lemezen mutatta meg magát vezető zenészként az Egysült Államokban olyan ünnepelt kollégákkal, mint az altszaxofonos David Sanborn, a tenorszaxofonos Bob Berg, a basszusgitáros Mark Egan, Jeff Andrews és Jaco Pastorius, a billentyűs Mitch Forman, illetve Dave Weckl és Steve Jordan dobosok.
A következő két évben Michael Brecker kvintettjét erősítette többek között a tenor titán „Don't Try This at Home” című albumán. 1986 nyarán David Sanborn-nal kelt útra, majd az elektronikus Steps Ahead-del lépett fel a vibrafonos Mike Mainieri, az Electronic Wind Instrument-et (EWI) fújó Michael Brecker, a basszusgitáros Darryl Jones és a dobos Steve Smith társaságában. Az erőteljes fúziós megjelenést a „Live in Tokyo 1986” dokumentálta. Stern 1988-as Atlantic albuma, a „Time in Place” címet viseli a dobos Peter Erskine-nel, a billentyűs Jim Beard-del és Don Grolnick-kal, a basszusgitáros Jeff Andrews-zal és az ütős Don Alias-szal.
Ezt követte 1989-ben a „Jigsaw”, Mike “Chief” című fenyegető ódájával, melyet Miles-hoz írt.
1991-ben jött az „Odds or Evens”, rajta a szaxofonos Bob Berg-gel, a dobos Dennis Chambers-szel és a basszusgitáros Lincoln Goines-szal.
1992-ben Stern csatlakozott Michael és Randy Brecker-hez az újjáalakult Brecker Brothers Band tagjaként, szerepleve az év nagy sikerű „Return of the Brecker Brothers” lemezén. Még az év végén az Atlantic-nél kiadja saját, „Standards (And Other Songs)” című albumát, amellyel elnyeri az év legjobb jazzgitárosa címet a Guitar Player magazin olvasói és kritikusai jóvoltából.
Két nagy sikert hozott az 1994-es és az 1996-os év: „Is What It Is”, illetve „Between the Lines” – mindkettő Grammy-jelölést kapott. (Ez utóbbi lemez európai turnája során lépett fel Mike Stern először Magyarországon. 1996. június 27-én a Budai Vár so called „Oroszlános Udvarában”. A Mike Stern Quartet-ben a főnök gitározott –de még hogy…-, Bob Sheppard tenorszaxofonon játszott, Lincoln Goines basszusgitározott és Dave Weckl dobolt. A korszak vezető hazai jazzperiodikája, a MaJazz havi lap erről nagy cikkben számolt be!)
Stern 1997-ben adta ki a „Give and Take”-et a bőgős-basszusgitáros John Patitucci-val, a dobos Jack DeJohnette-tel, az ütős Don Alias-szal, a vendégművészként közreműködő két szaxofonossal, Michael Brecker-rel és David Sanborn-nal, valamint a zongorista Gil Goldstein-nel. A CD-n olyan standard feldolgozások hallhatóak, mint például: Sonny Rollins: “Oleo,” John Coltrane: “Giant Steps,” Cole Porter: “I Love You” és Jimi Hendrix: “Who Knows”, mindez pedig azzal járt, hogy Stern abban az évben megkapta a legjobb jazzgitárosnak járó Orville W. Gibson Award-ot.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az amerikai gitáros 1998-ban "Twin Lines Project" címmel Vasvári Pállal és Csepregi Gyulával CD-t jelentetett meg, amin rajtuk kívül szerepelt még Dave Samuels, Russell Ferrante és Alex Acuna is. On top of it, Stern szerepelt Vasvári "Night Runner" című 2004-es CD-jén is!)
Kilencedik Atlantic-es megjelenése, az 1999-es „Play” egy gitártalálkozót jelentett barátaival és kollégáival, Bill Frisell-lel és John Scofield-del.
2001: Stern énekes albuma, a Grammy-jelölt „Voices”, olyan meghatározó előadókkal, mint Richard Bona, Arto Tuncboyaciyan és Elisabeth Kontomanou.
Az Atlantic-nél eltöltött 15 év után Stern az ESC-nél jelentette meg 2003-ban a „These Times” című lemezét, egy elektromos gyűjtést, néhány olyan kimagasló vendégzenésszel, mint a basszusgitáros Richard Bona, a szaxofonos Kenny Garrett és a bendzsós Bela Fleck.
Stern ezután átszerződött a Concord Music Group-hoz tartozó, Heads Up International-hez, ahol 2006 augusztusában megjelentette a „Who Let the Cats Out?” című Grammy-jelölést kapó albumot, rajta a basszusgitáros-énekes Richard Bona, a basszusgitáros Anthony Jackson, Meshell Ndegeocello, Chris Minh Doky és Victor Wooten, a trombitás Roy Hargrove, a szaxofonos Bob Franceschini és Bob Malach, a dobos Dave Weckl és Kim Thompson, a szájharmonikavirtuóz Gregoire Maret, illetve a billentyűs/producer Jim Beard.
2007-ben a Montreali Nemzetközi Jazzfesztiválon Stern megkapta a Miles Davis Award-ot, amelyet olyan nemzetközileg elismert jazz-zenészek számára alapítottak, akik munkásságukkal hozzájárultak a műfaj megújulásához. Korábban Keith Jarrett, Wayne Shorter, Michael Brecker és Charlie Haden érdemelte ki ezt az elismerést.
Stern a 2007-es nyári fesztivál díszvendégeként néhány elektronikus élő fellépés erejéig csatlakozott a megújult Yellowjackets-hez. A köztük meglévő együttjáték képességet később közös 2008 stúdiómunkájuk, a „Lifecycle” dokumentálta, Grammy-t nyerve a Legjobb Kortárs Jazzalbum kategóriában. Gyakorlott világutazóként 2008-ban Stern Európán és Ázsián át a Föld számtalan pontjára elvitte csapatát egy zsúfolt turné keretében, olyan emlékezetes csúcspontokkal, mint az éjszaka a New Morning klubban, Párizsban a szaxofonos Bob Franceschini-vel, a basszusgitáros Tom Kennedy-vel és a dobos Dave Weckl-lel. Ez a telt házas májusi show DVD-re is került „New Morning: The Paris Concert” címmel 2009 márciusában.
Az év februárjában a 75 éves DownBeat magazint ünneplő cikksorozat első részében Stern-t felvették a 75 legnagyobb gitáros listájára, amely minden idők legnagyobbjait tartalmazta, megmutatva a széleskörű hatást, amelyet a gitár az 1920-as évek óta kifejtett a jazz-zenére.
2009 augusztusban Stern megjelentette újabb Grammy-jelölt lemezét, a „Big Neighborhood”-ot, amelyen a tehetségek hosszú listáján ott szerepelt a gitáros Steve Vai és Eric Johnson, a basszusgitáros-énekes Esperanza Spalding és Richard Bona, a Medeski Martin & Wood, a dobos Dave Weckl, Terri Lyne Carrington, Cindy Blackman Santana és Lionel Cordew, a basszusgitáros Chris Minh Doky és Lincoln Goines, a szaxofonos Bob Franceschini és Bob Malach, a trombitás Randy Brecker és a billentyűs/producer Jim Beard.
(2011. április 16-án újabb jazztörténeti momentum okozódott be Sternnél: Magyarországon először lépett fel klubban, nevezetesen a Budapest Jazz Clubban. Hogy ezt honnan tudom? Hát én szerveztem…)
2012. január 21-én Stern a Guitar Player magazintól megkapta a Certified Legend Award-ot, amelyet a Muriel Anderson’s All-Star Guitar esten vehetett át, ahol Lee Ritenour-rel lépett fel, olyan egykori gitárlegendák társaságában, mint Duane Eddy, Dick Dale, Larry Carlton és Tommy Emmanuel. Az év júniusában Stern megjelentette az „All Over the Place”-t, rajta újból a nagy nevek: a trombitás Randy Brecker, a szaxofonos Kenny Garrett, Chris Potter, Bob Franceschini és Bob Malach, a dobos Dave Weckl, Keith Carlock, Lionel Cordew, Al Foster, Kim Thompson, a billentyűs/producer Jim Beard és Mike felsége, a gitáros-énekes Leni Stern. Rajtuk kívül basszusgitáros és bőgős nagyságok tették teljessé a sztárcsapatot: Esperanza Spalding, Richard Bona, Victor Wooten, Anthony Jackson, Dave Holland, Tom Kennedy, Will Lee és Victor Bailey.
Legutóbbi lemezén, az „Eclectic”-en (2014), Stern igazi gitárpárbajt vív a texasi hathúros bajnok Eric Johnson-nal egy őrületes összecsapásban, amely igazi csemegét jelent a gitárrajongóknak. És ahogy ezt a cím is sugallja, a két kortárs gitár hero tizenegy eredeti opuszban járja be a széles műfaji utat közben a legendás blues-zal, a “Red House”-zal kifejezve szeretetüket Hendrix iránt. Az előző „All Over the Place”-szel ellentétben, amelyen számtalan szereplő bukkant fel, az „Eclectic” három nap alatt készült el az Austin-i Johnson stúdióban a két ünnepelt gitáros, a basszusgitáros Chris Maresh és a dobos Anton Fig alkotta szűk csapattal. (Mindössze néhány vendégszereplő működött még közre: Mike felesége, Leni Stern n’goni és ének, illetve az énekes-dalszerző Christopher Cross, mint háttérvokál ). “A lemezeimen korábban sokan szerepeltek, most viszont remek volt, hogy egyetlen együttes dolgozott, szinte alig kellett valamit újravenni” – mondja Stern a CD bookletben. “Úgy éltem, ahogy mindig is szerettem. Csak összeálltunk, és zenéltünk. S mivel Eric-é volt a stúdió, senki nem nézte az órát. Így noha a lemezt gyorsan készítettük, rengeteg időnk volt rá.”
http://www.jazzma.hu/lemezpolc/kulfoldi-eloadok/johnson-eric/eclectic/kritika/johnson-eric-eclectic/
Az 1956. február 11-én Calais-ben született francia hegedűművészbe édesapja plántálta a hangszer iránti szenvedélyt. A párizsi Zeneakadémián végzett klasszikus tanulmányai végén fedezte fel magának az improvizációs műfaj nyújtotta szabadságot. 17 évesen a misztikus zenét játszó Magma együttes tagjaként a progresszív rock felé fordult. 21 éves volt, amikor érdeklődése középpontjába a jazz került, ekkor fedezte őt fel Stephane Grappelli.
(Magyarországon először 1982. április 23-án lépett fel – Nagykanizsán! Mike Stern először az 1995-ben kiadott és New Yorkban felvett „New York rendez-vous” című Didier Lockwood CD záró felvételén, a „Tom Thumb”-on volt hallható!)
Lockwood 2004-ben számos emlékezetes fellépéssel ünnepelte 30 éves pályafutását, amely alatt 30 albumot rögzített Európában és az Egyesült Államokban, és több mint 3000 koncertet adott világszerte a legelismertebb fesztiválokon. Noha számtalan irányzat hatott rá, Didier Lockwood mindvégig hű maradt a jazzhez. Erről tanúskodnak “Globe Trotter” című (Universal Jazz) albumának sokféle etnikumot megjelenítő színei. Ugyancsak 2004-ben megkapta a Maurice Yvain díjat (SACD) szimfonikus munkásságáért (hegedű- és zongorakoncertek, két opera és jó néhány dal, illetve zenekari mű). Szerzett filmzenét, írt kortárs táncdarabot, improvizáció iránti szenvedélyét pedig folyamatosan igyekszik továbbadni a Centre de Musiques Didier Lockwood zeneiskolában, amely a Párizs melletti Boulogne-Billancourt felsőoktatási központ részeként működik.
Mindezek mellett Didier 2005-ben, akkori barátnőjével, mára már volt feleségével, az operaénekes Caroline Casadesus-szel “Le Jazz et La Diva” címmel létrehozott egy egyedi show-t, amely átívelte a teljes zenei horizontot a jazztől a klasszikus zenéig. A műsor olyan népszerűvé vált, hogy 2008-ban elindított egy második show-t, s végül mindkét darab egy lemezre került. Ugyanabban az évben Didier testvérével, Francis Lockwood-dal “Brothers” címmel készített egy elegáns, meghitt hangvételű albumot.
Miután sok évet végigturnézott Európában többek között olyan neves előadókkal, mint Mike Stern, Billy Cobham, John Abercrombie, vagy Victor Bailey, megalakította a Didier Lockwood Group-ot (DLG), amelynek tagjai Jean-Marie Ecay, Paco Sery és Linley Marthe.
2013-14-ben legendás utazó csapatával pedig már 40 éves pályafutását ünnepelte. A négy évtized során megkapta a “Les Victoires de la Musique”, a “Le Django d’Or“, a “Le Prix de la Sacem et de l’Académie du Jazz”, a “Le Prix Django Reinhardt” díjakat, illetve a megtisztelő “Ordre des Arts et des Lettres” (a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendje) tiszti fokozatát, s végül magát a Francia Becsületrendet is.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Didier Lockwoodnak az 1990-es évek közepén Párizsban volt egy magyar tanítványa, bizonyos Frankie Látó… Frankie tavaly ősszel otthoni stúdiójában kereste fel a Mestert, és ha már lementek a pincestúdióban egy kicsit jam-eltek is!)
