Ilyen még nem volt – 50. DzsesSzerda Tatabányán

Rendhagyó események szem- és fültanúja lehetett a DzsesSzerdák közönségének „kemény magja”, amely ellenállva a tavasz végi szabadtéri kísértéseknek, most is a jazzt választotta. Rendhagyó volt maga az időzítés, hiszen a DzsesSzerdát a művészek turnémenetrendjéhez igazodva pénteken tartották (ezért jó lokálpatriótaként többedmagammal kihagytam Adam Nussbaum és a MAO budapesti koncertjét). Rendhagyó volt, hogy a koncert előtt Szabó Laci barátunk vetített jazzfotóit (Dzsesszencia) nézve emlékezhettünk az előző 49 koncert némelyikére, és az is rendhagyó volt, hogy a sorozat védnöke, Pleier Tamás felkérésére én méltathattam tudósító társam dokumentációs munkásságát. Laci nem tartozik azon fotósok közé, akik az egész koncertet végigcsattogtatják, belemásznak a zenészek arcába és állandó mászkálásukkal, és pozíciókeresésükkel a közönséget is halálra idegesítik. Ő csak ül az első sorban, és gondosan készít néhány jó képet. Nem sokat, mintha még mindig spórolni kéne a filmmel. Aztán szétküldi a baráti körben meg a JazzMa.hu-nak.

Balról jobbra: Fazekas Sándor, Szabó László, Pleier Tamás (Fotó: Szabó Napsugár)

A két "főkolompos": Pleier Tamás és Ludányi Tamás

A rendhagyó indítás után nem volt szokványos a felállás sem: Mózes Tamara (zongora, ének), Nagy János (zongora) és Vincent Mascart (szoprán- és tenorszaxofon). A nem szokványos felálláshoz nem szokványos hangzás is társult, és ezzel tovább bővült a DzsesSzerdákon bemutatott stílusok és játékmódok skálája. Csak azt sajnáltam, hogy a két kiváló zongorista nem használta ki a színpadon található két akusztikus zongora kínálta lehetőséget, és inkább az elektromos/elektronikus billentyűzeteket választotta. Ugyanakkor ez nem vont le a produkció értékéből, amit a befogadónak bizonyuló közönség reakciói is igazoltak.

Mascart „Loose Shipping” című számával kezdtek, amelyben a szerző tenoron és szopránon is játszott – nekem különösen az utóbbi tetszett. Aztán mindjárt szerelembe is eshettünk (Let’s Fall in Love) Tamara életteli előadásától, majd következett az „Ornithology” – egészen sajátos – feldolgozása. A francia nyelven előadott „Te ne veux pas travailer” maga volt a művészi „zenebohóckodás”. Ha értenék franciául, valószínűleg még inkább élveztem volna. Ismét a szerelem került szóba, azaz dalba (My Love Is), majd ezzel egybefolyva egy játékos örökzöld (Devil May Care) következett. Nálam az est egyik fénypontja volt a „C'est si bon”. Tamara maga az élet és a muzikalitás. Találó rá az angol kifejezés: stole the show. Pedig a fiúk is kitettek magukért, Nagy János például a fiáról írt számban (Samu). Ez igazán elbírt volna némi akusztikus zongorát, amely persze nem tudott volna orgonahangokat adni a következő standardhez (They Can’t Take That Away from Me). Az igen innovatív és kreatív programban talán ez a dal szólt a „leghagyományosabban”.

Ráadásként kaptunk egy bluest (Twisted) különleges szintetizátorhangokkal, fokozott zenebohóckodással (félreértés ne essék, ezt teljesen pozitív értelemben mondom), természetesen Mózes Tamara főszereplésével.

Pécsiek figyelem! A jazzma.hu koncertnaptára szerint szombaton este a trió ott lép fel.

A tatabányaiak pedig júniusban sem maradnak jazz nélkül: 18-án az Agórában Lakatos Tóni játszik a Trio Midnight kíséretében!!! Sőt: !!!!!!!!!!