Főszerkesztői interjú a 75. születésnapját ünneplő hivatásos jazzrajongó Márton Attilával

Munkatársainkat nem igen faggatjuk, inkább zenészeink történeteire vagyunk kíváncsiak, de azért egy ilyen kerek évforduló (1940. július 23.), amit honlapunk egyik legaktívabb munkatársa elért mindenképpen arra indított, hogy beszélgessek vele életéről, a jazz-zel való kapcsolatáról. Róla tényleg elmondható, hogy „nagy idők tanúja”, hiszen a legendás Dália korszakot leszámítva pontosan 51 éve annak, hogy a főváros jazz életét módja volt nyomon követni.

M.R.: De hogyan is kezdődött? Volt-e zenész a családban? Tanultál-e zenét úgymond intézményesen?

M.A.: Zenész nem volt a szűk és tágabb családomban sem, de a 6 évvel idősebb nővérem tanult zongorázni, így egy bérelt zongora állt a nappaliban, amin én is tanulgattam. Sajnos ez nem volt a legjobb időszak, én közvetlenül a háború után, 1946-ban kezdtem az első elemit Miskolcon. Azért a zenei alapfogalmakkal tisztában voltam hamarosan, ami pedig a jazzt illeti már akkoriban is rátapadtam a rádióra és megbabonázott a swing. Tudni kell, hogy ú.n. „világvevő” rádiója nem sok családnak volt akkoriban, mert a háború alatt begyűjtötték a rádiókat, hogy ne lehessen például a BBC-t hallgatni és azt a rádiót soha nem láttuk viszont. Édesapámat azonban sikerült rávennem arra, hogy ne az akkoriban favorizált „néprádiót”, hanem egy borsos árú Orion „világvevőt” vásároljon, aminek segítségével kinyílt a „vasfüggönyön” túli világ is. Emellett a 40-es évek végén, a „koalíciós időkben” még mentek zenés amerikai filmek a mozikban, a rádióban pedig olyan amerikai slágerek, mint a „Volt egy kislány Anikó” („A Gal in Calico”), vagy a („Szeretlek én, jöjj vissza hozzám” („Besame Mucho”), tehát mai szóval standardek, magyar szöveggel. Aztán jött öt-hat év, amikor gyakorlatilag betiltották a jazzt és a hazai adókon csak „termelési” táncdalok mentek, de a külföldi rádióállomásokon azért változatlanul Glenn Miller-t, Benny Goodman-t, Artie Shaw-t hallhattam, sőt bebop és west coast jazzt is, ami persze eleinte elég disszonánsnak tűnt. 54-55-től aztán valamelyest enyhült a légkör. Szinte az első perctől kezdve hallgattam az Amerika Hangján (Voice of America) Willis Conover „Music USA” adásait, mert a gimnáziumban elterjedt a híre. Ez 55 végén volt, biztosan tudom, hogy a forradalom előtt. Lemezjátszót és magnetofont 1958-ban (érettségim évében) kaptam, ami meglehetősen nagy szó volt akkoriban. Voltak normál (78-as fordulatú) lemezeim, aztán 45-ös „kismikro lemezek” és nagymikro (33 ford. 30 cm átmérőjű) LP-k.  A mikrolemezeket főleg az 56-ban elment „disszidensek” küldték be. Még emlékszem, hogy a számtalan Elvis Presley, Bill Haley és Louis Prima lemez mellett az első jazz lemezek 45 fordulatú 2, vagy 4 számos korongok voltak: Glenn Miller, Tommy Dorsey, Louis Armstrong, Tony Bennett, amikre emlékszem. Az első nagylemezem egy 12 számos Lionel Hampton LP volt, amit 1957-ben egy osztálytársamtól vettem és ma is megvan, címe: „Jivin’ the Vibes”

M.R.: Biztosan nagy gyűjteményed van. Csak lemezek, vagy minden a jazz-zel kapcsolatos „anyag”?

M.A.: Ez utóbbi. Felsorolni is nehéz: folyóiratok komplett évfolyamai (Down Beat, Jazz -később Jazz&Pop-, Jazz Times, Jazz Journal, de az angoltól eltérő nyelveken is, főleg a gyönyörű fotók miatt), sok angol nyelvű lexikon, szakkönyv, de természetesen az összes megjelent magyar nyelvű lap és könyv (még 45 előttiek is), aztán CD-k, DVD-k, magnószalagok és kazetták, plakátok, fotók, prospektusok, és ami hazai vonatkozásban talán egyedülálló: kb. 60 jazzfotó-album. Rádiófelvételek orsós szalagokon, kazettákon és CD-ken, valamint kb. 500 videó kazetta, ezeken rögzítve a Pori Jazz Fesztivál koncertjei, a hazai tv adók jazz témájú dokumentum- és koncertfilmjei, valamint a 3sat és Mezzo TV-állomásokról felvett kb. 2000 órányi anyag.

M.R.: Hogyan folytatódott a jazz sztori még Miskolcon?

M.A.: Az egyetemen olyan diáktársakkal is megismerkedhettem, akik az ország különböző pontjairól jöttek és sok mindent, lemezeket, könyveket, folyóiratokat hoztak. Soha el nem felejtem, hogy ott kaptam kölcsön olyan könyveket, mint pl. az „A Pictorial History of Jazz” című kötet, vagy Leonard Feather „The Encyclopedia of Jazz” c. lexikonja, az első Down Beat-ek, stb. A miskolci egyetemnek a krakkói egyetemmel való kapcsolata remek lengyel zenekarokat hozott el hozzánk, de a városban is voltak jazz együttesek, pl. Csík (akkor még Csiky) Gusztié. (Éppen ez év áprilisában elevenítettük fel miskolci és miskolc-tapolcai közös emlékeinket.) Az egyetem saját zenekara is remekül játszotta a nagy jazz standardeket. (Nem szabad elfelejteni, hogy mindez a Beatles indulása előtt volt.) Persze értesültem mindarról, ami Pesten történt egy barátomtól, aki itt járt egyetemre. (Pl. a Dáliáról, a megújuló jazzéletről stb.) A rádióadásokból pedig Pernye András és Gonda János úttörő munkájáról, meg mindenről, ami elérhető volt. Ezeket, no meg Conover és a jugoszláv rádióállomások jazzműsorait lelkesen magnószalagra rögzítettem. Aligha vannak sokan a nem zenészek között olyanok, mint jómagam, aki azért kötött ösztöndíj-szerződést egy pesti vállalattal, hogy a diploma megszerzése után itt kelljen munkába állnia. Akkoriban még szinte minden a fővárosban történt és nemcsak jazz vonalon. Így költöztem aztán Budapestre 1964 augusztusában.

M.R.: Akkor itt belevettetted magad a „mélyvízbe”?

M.A.: Hát igen. Rohantam az Akácfa utcai Balaton étterembe, ahol egy ideig még valamiféle utód klubja működött a rövidéletű Dáliának. Még jobb volt az Orvostudományi Egyetem Hőgyes Endre utcai jazzklubja. Itt ismertem meg Vajda Sanyit és sok más lelkes jazzrajongót, amatőr, vagy félprofi zenészt, akik közül többen még ma is barátaim. Minden fontosabb jazzkoncerten ott voltam: a nagy amerikai sztárok összes Erkel színházi fellépésén, a Népstadionban Armstrong monstre koncertjén (idén éppen 50 éve!), fesztiválokon Fehérváron, Debrecenben, Nagykanizsán, Szegeden, Győrben, aztán Prágában, Varsóban stb. Rengeteg élmény volt a helyszíneken is, de nem kevésbé érdekesek voltak a kapcsolódó történések is. Pl. 1965 őszén Prágában olyan ikonokat láthattam-hallhattam, mint a Modern Jazz Quartet, Don Cherry és Gato Barbieri, a Swingle Singers és Ted Curson. Ott volt Willis Conover, John Hammond, Benny Goodman sógora, olyan nagyságok felfedezője, mint Billie Holiday. Willis Conover-ről nem csak a rádióadásokból tudtam, hanem éppen ekkoriban szervezte meg a „Friends of Music USA” klubhálózatot, amelynek egy-egy kisközösségéhez (chapter) 12 jazzrajongó kellett és Down Beat előfizetéssel, valamint olykor egy-egy LP küldéssel járt. Conover-től megtudtam, hogy hamarosan Budapestre jön. Két hét múlva itthon üdvözölhettük, egy teljes délutánt Vajda Sanyi lakásán töltöttünk vele és bájos feleségével Shirley-vel, egyik este pedig az Apostoloknál vacsoráztunk velük. (Persze aktivitásom kiérdemelte a Belügyminisztérium illetékes „jazzrajongóinak” elmélyült figyelmét és hivatalosan ugyan nem, de munkahelyeim személyzeti osztályán keresztül többször is kifejezték heves rosszallásukat.)  Óriási élmény volt 1969-ben is a prágai jazzfesztivál, ahol a Dave Pike Set, az Oscar Peterson Trio, a Duke Ellington Orchestra, a Kenny Clarke-Francy Boland Big Band és lévén ezidőtájt a  progresszív rock jelentős előretörése, a Colosseum voltak a sztárok. A két 69-es fesztiválról (Fehérvár és Prága) riportjaim jelentek meg a Coda című kanadai jazzmagazinban, Fejes Laci fotóival. (Ő minden idők legnagyobb magyar jazzfotósa volt.) Később nagy „fegyvertény” volt részemről az 1977-es év, amikor is megnyertem a Nemzetközi Jazzföderáció lapjának, a Jazz Forum-nak a USA alapításának 200. évfordulója alkalmából előző évben meghirdetett pályázatát, amelyen 32 országból 982 pályázó indult. A főnyereményt a washingtoni Kennedy Center adományozta és 100 LP volt. A díjat ünnepélyes körülmények között az Amerikai Nagykövetségen akarták átadni, de én ezt gyorsan lefújtam – tekintettel a BM-mel való „bensőséges” kapcsolatomra –, mert pontosan tudtam, hogy amennyiben 100 LP-vel a hónom alatt kisétálok a követségről, akkora vámszabálysértést, ha nem -bűntettet varrnak a nyakamba, hogy megbánom azt is, hogy nem a mongol népzene iránt érdeklődöm ily’ hevesen. Ráadásul külkeresként nem nagyon hiányzott volna útlevelem bevonása sem, mert ez egyúttal az állásom elvesztésével „kecsegtetetett”.

M.R.: Ahogyan említetted, mérnök létedre elsősorban külkereskedőként dolgoztál. A külföldi utakon is sikerült jazzélményekre szert tenni?

M.A.: Természetesen az véletlenül adódott, hogy az illető városban éppen egy világsztár lépett fel. Persze az olyan helyeken, mint például London biztos lehetett az ember abban, hogy valamelyik hírességet „elkapja”. Így aztán Londonban Joe Pass, Amszterdamban a Charles Mingus Big Band, de még Isztambulban is Sonny Rollins koncertjére tudtam benevezni. Volt egy eset, amire viszont módszeresen készültem, ezt nemigen publikáltam főnökeim számára. 1980 februárjában úgy intéztem egy esedékes indiai utamat, hogy a Bombay-i (pardon, ma már Mumbai) tartózkodásom, hogy-hogy nem, éppen a Jazz Yatra fesztivál idejére esett. Láthattam ott – többek között – Stan Getz-et és a Charles Mingus Big Band-et, sőt tanúja lehettem a Pege Trió (Ali, Tornóczky Feri gitár és Jávori Vili dob) frenetikus sikerének is. Itt történt ugyanis az a híres eset, hogy a Mingus halálát követően a big bandet igazgató özvegye Sue Mingus, Alinak ígérte elhunyt férje egyik hangszerét. Ennek óriási sajtóvisszhangja is volt mind az indiai, mind pedig a nemzetközi médiában.

M.R.: De mindezen „gyűrődések” ellenére sohasem hagytad abba a műfaj iránti lelkesedésedet. Sokirányú munkásságodat ismeri a hazai jazzrajongók tábora, hiszen minden fórumon felbukkantál az elmúlt évtizedekben.

M.A.: Ebben Neked is volt szereped bőven, hiszen – Csányi Attila barátom javaslatára – felkértél a másfél évig működött, de a magyar nyelvterületen azóta is egyetlen igazán ütőképes jazzmagazin – a MaJazz – szerkesztőségében történő munkára. Elsősorban lemezkritikákat írtam, de két koncertbeszámolóm is megjelent: az egyik a Modern Jazz Quartet fellépéséről a Budapest Kongresszusi Központban, a másik pedig a Charles Mingus Big Band-nek az amszterdami Concertgebouw-ban adott koncertjéről… Emellett rádióműsorokba is behívtál és pl. a Bartókon a három éven át tartó „Világsztárok Magyarországon” című adássorozat legalább egyharmadában én voltam a visszaemlékező. Ekkoriban kaptam Pocsai Krisztától a „Hivatásos jazzrajongó” titulust, ami – komolyan mondom – felért egy kitüntetéssel. Emellett rengeteg műsort készítettem a Petőfi, a Civil, a Fiksz és a Klubrádió számára is. Utóbbinak húsz adásában olyan vendégeim voltak, mint Borbély Mihály, Tóth Viktor, Babos Gyula, vagy Kaltenecker Zsolt. A Fiksz rádió két órás egyenes adásaiban pedig – többek között – Tony Lakatossal, Dresch Misivel, László Attilával, Pleszkán Fricivel és Nagy Jánossal beszélgettem…

Volt még egy nagy élményem, ami Herbie Mann-hez kötődik. 70-ik születésnapját 2000-ben Pesten ünnepelte, de a Fonó-béli koncertjét követően nem nagyon törődött vele senki sem. Én másnap előálltam kocsimmal és egy teljes napon át megmutattam neki és feleségének a főváros nevezetességeit, még a Szoborparkba is kivittem őket. Meglepett tájékozottságuk a magyar történelemről. Aztán még két egymást követő évben jöttek Magyarországra és végül több felvétel készült Borbély Misivel és a kibővített Quartet B együttessel. Mindvégig kapcsolatban voltam velük, segítettem Herbie-t az itteni viszonyok megismerésében, de végül is 2003-ban bekövetkezett halála vetett véget a reményteli együttműködésnek.

Ami az írást illeti: munkatársa vagyok a Gramofonnak (16 éve), a Demokratának (8 éve), a XII. kerület lapjának, a Hegyvidéknek (4 éve) és persze a JazzMa.hu-nak indulásától, azaz már ötödik éve. Publikáltam az EMI Hangjegyzet című lapjában és az Universal kiadó zenei folyóiratában is. A lapokban főként CD kritikákat írok (de a jazztémájú könyveket, fotókiállításokat is szívesen ismertetem). Természetesen írok koncert előzeteseket és beszámolókat fontosabb jazzeseményekről is, ha erre igény van. (Szűkebb pátriámban a MOM Központ és a Jókai Klub zenei eseményeiről írok.)  Interjúkat is készítettem, valamint hosszabb cikkeket is publikáltam évfordulók, születésnapok kapcsán (Zoller Attila, Herbie Mann, Willis Conover, Szabó Gábor, Joe Murányi, Kőszegi Imre, Vig Tommy, Deseő Csaba, Pernye András, Pege Aladár stb.) Minden érdekel, ami a műfajjal kapcsolatban van. Hogy mit jelent számomra a jazz, azt a nyertes pályázatomból vett idézettel illusztrálhatom, ami a Jazz Forum 50. számában is olvasható: „Jazz is my love” – wrote simply our quiz winner Attila Marton (Budapest, Hungary, engineer, age 36) „It lifts me when I’m down, it flies me higher when I’m feeling good. I think the whole world based on rhythm… Jazz is the symbol of the triumph of human spirit, bridging a gap which separated peoples and races for a long time…” Ami valahogy így hangzik anyanyelvünkön (rém előkelő, amikor csak angolul jelenik meg valami a hazai fórumokon, de még a jazzbarátok között sem mindenki beszéli a jazz nemzetközi nyelvét): „ A jazz a szerelmem” – írta egyszerűen nyertesünk M.A. (Bp., mérnök, 36 éves) „Felemel, amikor lenn vagyok, és magasabbra repít, amikor jól érzem magam. Úgy gondolom, hogy az egész világ a ritmuson alapszik… A jazz az emberi szellem győzelmének szimbóluma, áthidalja azt a szakadékot, amely hosszú ideig elválasztotta a népeket és fajokat egymástól.”

Még rengeteget tudnék mesélni, hiszen legalább hat évtized telt el felettem úgy, hogy a jazz iránti lelkesedésem egyetlen napig sem szünetelt. Ez a zene megszépítette az életemet és átsegített sok nehéz helyzeten, válságos életszakaszon. És ezt a beszélgetést sem tudom mással befejezni, mint amit a koncertbeszámolók alkalmával írni szoktam: bármilyen praktikus is a konzerv zene (és nekem elég nagy mennyiségben áll rendelkezésemre), de az élőzenét, a jelenlétünkben megszülető varázslatot, semmi sem pótolja!

Nagy találkozások:

Dzsó bácsi

Hörbi bácsi

Csikk bácsi

Ácsi bácsi