JazzMa - Hírek - Bill Laswell Residency, The Stone, New York, 2015. június 23-28. – Dr. Szabó Csaba, képek

Bill Laswell Residency, The Stone, New York, 2015. június 23-28. – Dr. Szabó Csaba, képek - R.I. Sutherland-Cohen

2015. július 27., Dr. Szabó Csaba

Ha már megemlítettem Bill Laswell nevét a Herbie Hancock önéletrajz-könyvről írt recenziómban, hadd kapjon ez a producer-zseni egy kis további méltatást. A dolog apropójául szolgál, hogy júniusi New York-i utamon késő éjszaka be-benéztem a Stone klubba, ahol épp egy egyhetes Bill Laswell "Residency" zajlott. Ezalatt megismerkedtem egy nagyon kedves New York-i fotóssal, Robert I. Sutherland-Cohennel, aki végigfényképezte a Residency-t, és nagyon kedvesen a JazzMa rendelkezésére bocsátott néhány képet. Robert további képeit honlapján lehet megcsodálni: www.jazzexpressions.org

Tehát "The Stone". És Bill Laswell. Szerintem egyik név sem sokat mond Magyarországon, még akkor sem, ha úgy írnám az elsőt, hogy "John Zorn Stone-ja". A New York-i "Downtown mozgalom" tudtommal Magyarországon nem rendelkezik népes követőtáborral, habár a mozgalomhoz (többé-kevésbé) hozzátartozó zenészek nevei (mint mondjuk Elliott Sharp, Bobby Previte, Joey Baron, Greg Cohen, Dave Douglas, Marc Ribot, Cyro Baptista, Wayne Horvitz, Jamie Saft, Fred Frith, vagy Hamid Drake) azért nem csengenek ismeretlenül. Ezen zenészek gyakran John Zorn saját lemezkiadójánál, a Tzadik-nál jelentetnek meg lemezeket, néha nagyon meglepő tematikával és kombinációkban.

Bill Laswell pedig basszusgitáros, producer, John Zorn régi zenésztársa és barátja. Még a 80-as évek elején játszottak először együtt New York-ban a Golden Palominos együttesben (a zenekarhoz tartozott még Anton Fier, Arto Lindsay, Fred Frith, Nicky Skopelitis, Amanda Kramer és sokan mások). Aztán 1990-ben Zorn és Laswell megalapították a Painkiller zenekart, amely az avantgard jazz vonalat képviselte, majd a 2000-es években a Bladerunner zenekarban játszottak együtt. Tehát a Zorn/Laswell barátság és zenei szövetség sziklaszilárd és már negyven éve tart. De Bill Laswell emellett, és eközben, több tucat más, nehezen besorolható projektet hozott létre, kezdve a Material nevű bandával, amely a jazz, punk, és funk vad kombinációját játszotta. Aztán ott volt a Massacre nevű formáció Fred Firth-tel, amely avant-rock-ot (?) játszott. És a Last Exit zenekar, amelyben Bill mellett Sonny Sharrock, Peter Brötzmann és Ronald Shannon Jackson nyomott kőkemény free jazz-t. És ne maradjon ki a Praxis, amelyben Buckethead, Bernie Worrell és Bootsy Collins követett el, Bill-lel vállvetve, valami frenetikus erejű rock-funk-jazz-noise őrületet. Tony Williams korai haláláig, és két lemez erejéig tartott Bill Laswell Arcana Trio-ja. És akkor még nem szóltunk a számos dub-lemezről, amelyet Bill létrehozott, a Miles Davis, Tony Williams Lifetime és Carlos Santana remix-lemezekről, és Herbie Hancock három, kommerciálisan legsikeresebb lemezéréről (kezdve a "Future Shock" LP-vel), amelyeknek koncepciójáért és zenei alapjaiért (beleértve a legendás "Rockit" számot) Bill Laswell volt a felelős (és amely lemezek bevétele segített Laswell-nek, hogy saját stúdiót és lemezcéget hozzon létre, hogy így gyakorlatilag azt - és azzal - játsszon, amit és akivel csak akar, különösebb anyagi kötöttség nélkül). A Herbie Hancock lemezek óta Bill az egyik legkeresettebb stúdiózenészek egyike: ő áll producerként vagy co-producerként Bernie Worrell, Sly and Robbie, Yoko Ono, Mick Jagger, Laurie Anderson, Ginger Baker, Peter Gabriel, George Clinton, Jonas Hellborg, Buddy Miles, Pharoah Sanders, James "Blood' Ulmer, Henry Threadgill, John Zorn, Zakir Hussain és számos más zenész számtalan lemeze mögött. Bill azt mondta nekem az egyik koncert után (halkan, szerényen mosolyogva): becslések szerint mintegy 3000 lemezhez van "köze"; de ő már régóta nem számolja. A Laswell produkciók egyik "specialitása", hogy a legkülönfélébb zenei elemeket kombinálja össze, mint például a legfeketébb funkot az ázsiai tradicionális zenékkel és az avant-fehér-zaj stílussal, a bluest a diszkóval és afrikai törzsi zenékkel, és ezeken túl mindent, ami belefér - vagy még sokszor azt is, ami már (másnak, legalábbis) nem fér bele.

Nem lehetett gond, tehát, hogy John Zorn felkérésére Bill összeállítson egy egyhetes programot a Stone-ban; minden este két egyórás szettel, és minden este más és más zenészek meglepőbbnél meglepőbb kombinációival. A Stone talán a világ legspártaibb koncerthelye, amely New York East Village negyedének "semmi különös" és kissé nehezen megközelíthető részén található. A klub mindössze egy kis földszinti szoba, nyolcvan összecsukható székkel, minimál világítással, és közepes erősítéssel. A bejáratnál álldogál egy fekete pólós fiatalember, aki beszedi a húszdolláros belépőket; ami pénzt összegyűjt, az est végén marokba kiosztja a zenészek között. Étel-ital nincs, telefon nincs, helyet foglalni nem lehet; a jobb koncertekre az utcán libasorban kígyózik a közönség, sokszor már órákkal a kezdés előtt. A klub olyan kívülről, hogy aki nem tudja, hol keresse, simán elsétálhat mellette; az ajtón van egy tízcentis kiírás, öntapadós fekete betűkkel, hogy "The Stone". Itt kérem kőkemény törzsközönség van: a Downtown mozgalom túlélői, hívei és hirdetői.

Szóval: Bill Laswell. A Producer-Géniusz. A Basszusgitár-Virtuóz. A Kategóriák Ellensége. Dr. Melting Pot: A Boszorkánykonyha Mágusa. "Az Ember, Aki Mindent Meghall". "A Varázsló, Aki Mindenkiből Kihozza Azt, Amit Maga Sem Tudott, Hogy Benne Van".

Első este Bill a Blue Buddha projekttel nyitott. Ez egy új felállás; Blue Buddha a banda neve is és egy új, megjelenés előtt álló lemez címe is. Louie Belogenis (szaxofon), Dave Douglas (tombita), Bill Laswell (basszusgitár) és Tyshawn Sorey (dob) volt a felállás az első szeten. Bill vállig érő őszes hajjal, sötétkék, kötött sapkában, bakancsban, sötétkék kiskabátban, állt - illetve néha ült egy majdnem 2x2x2 méteres Ampeg basszus-hangfalsor előtt; eléggé téliesen felöltözve június végén az amúgy is kutyameleg klubban. Kezében egy csillogó fekete fretless Fender Precision Bass, lábai előtt tucatnyi effekt és kütyü. A közönség első sora húsz centire tőle; pár néző még a színpad háta mögé is jutott a pótszékekre. Teltház van. Köszönés nincs, zenészek bemutatása nincs, a számok címét sem tudjuk meg: bejön a banda, felveszik a hangszereket, indul a zene, és egy óráig meg sem áll. Bill hihetetlenül stabil, masszív basszusjátékát nehéz szavakkal leírni. Egy hanggal sem több (sem kevesebb), mint ami odaillik. Néha olyan alacsony frekvenciákon szól, hogy nem füllel, hanem mellkassal, és gyomorral hallgatja az ember. Időnként "rendesen" is szólózik, nem is akárhogyan, de itt nem az ő hangszeres tudása a lényeg, hanem a Zene, az Összhatás. Szemmel, pici ujjmozdulatokkal, testttartásával irányítja a csapatot; csoportos és egyedi improvizációk jönnek-mennek; free jazz-es, közel-keleti, jazz-rockos, funkos és távol-keleti motívumok, stílusjegyek születnek meg és olvadnak el a szemünk láttára és a fülünk hallatára, hogy újabbak kristályosodjanak ki, erősödjenek meg, és illanjanak el. Aztán - mi az, csak nem már eltelt az egy óra? - Bill leteszi a hangszert, és besétál az öltözőbe; a többiek befejezik a számot, és ők is lesétálnak. Ráadás nincs. A második szetre Dave Douglas trombitajátékát Graham Haynes trombitára épített elektronikus effektjei váltják fel, és folytatódik a varázslat. És ez így megy, szetről szetre, estéről estére. Kicsit látszik, hogy Bill inkább stúdiómunkát végez mostanában, és nem szokott az állandó koncertezéshez: mintha egy-egy szet végére kicsit fájlalná az ujjait. De azért muzsikál, rendületlenül: vezényli a hajót, egyik transzból a másikba, egyik stíluselegyből a másikba. A második este a felállás James Blood Ulmer (most csak gitár, semmi ének), Bill Laswell (basszus), Don McKenzie (dob) és Adam Rudolph (percussion). Az első szetre még állóhely sem maradt; én is csak a második szetre jutottam be. Bill Laswell és Ulmer az elmúl húsz évben számos közös projektet készített; jól ismerik egymást. Ulmer blues-rockja keveredik keleties ütemekkel és mély dub alapokkal. Teljes elszállás. Harmadik este Bill a dobos-legenda Milford Graves és régi tettestársa, John Zorn társaságában törzsi ütemeket ötvöztet avant-jazz motívumokkal - masszív basszus-alapokra ültetve. Újabb varázslat. Negyedik este a gitár- és effektvirtuóz Henry Kaiser, Dr. Israel (rap), Steven Bernstein (trombita), Guy Licatta (dob) és Adam Rudolph (percussion) Bill vendégei. Aztán besétál két marokkói zenész is, Bachir Attar (a Master Musicians of Jajouka fővezére), és Bachir egyik fiatalabb kollégája, és beszállnak. (Hoppá, hát persze: Bill volt a producere annak idején Bachir "The Next Dream" című lemezének. De mit keresnek ezek a zenészek New Yorkban? Másnap kiderült: Ornette Coleman temetésén játszottak: az ő zenéjükre hozták be a koporsót a templomba.) Bachir-ékkal teljes lesz az őrület; ugyebár ők a marokkói hangszereken teljesen más zenei skálákat játszanak. Esetenként Steve Bernstein slide-trombitával (toló-trombita??) megpróbál utánamenni a marokkói negyedhangoknak; máskor Henry Kaiser vad űr-gitár-effektjei felelgetnek nekik. Leírhatatlan zene kerekedik ki a dologból... mint a Hamletben... őrült beszéd, őrült beszéd, de van benne rendszer. Másnapra Bill a "Last Poets"-et hívja meg, amely név mögött két legendás fekete költő-aktivista áll: Abiodun Oyewole és Umar Bin Hassan. (Hát persze: Bill nekik is csinált már egy lemezt, amelyen Bootsie Collins-tól Bernie Worrell-ig a funk majdnem minden amerikai mestere kísérte őket.) Most csak Bill basszusjátéka, illetve Babatunde percussion-ja a kíséret a radikális, részben improvizált szövegekre/versekre, egészen addig, amíg váratlanul besétál a klubba még egy legenda: Bernie Worrell, aki zongorán egészíti ki a szeánszot, és tovább emeli a zene funk-indexét. Az utolsó este Foday Musa Suso (talán a kora elsőszámú nagymestere jelenleg a világon), DJ Logic (lemezjátszók), Dominic James és Bill Buchen (gitárok), és Guy Licata (dob) a felállás; korai Headhunters-stílusú jazz-funk keveredik tradicionális afrikai motívumokkal - Bill Laswell földöntúli basszus-alapjaira. Transz. Varázslat. Csoda. És megint letelik az egy óra. Bemutatás, szövegelés, ráadás, meghajlás, magyarázkodás továbbra sincs. Kisétálnak az öltözőbe, és, kész, ennyi, vége. Analizálhatnánk, hogy dub, jazz, funk, avantgard, post-punk, blues, downtown, jazz-rock, fúziós zene, noise, világzene... de szavak nem takarják be ezt a teljesen egyedülálló Laswell-i színes zenei forgatagot, amelyet ezen a héten élvezhetett ez a pár tucatnyi közönség a Stone-ban.

Képek credit: photos © R.I. Sutherland-Cohen / www.jazzexpressions.org.