Babos – Szakcsi az Opus Jazz Club színpadán

Nem akármilyen zenei csemegére készülhettek, akik jegyet váltottak az Opus szombat esti koncertjére. Váltottak is sokan, teltház fogadta a művészeket, mint ahogy annak lennie is kell. Babos Gyula, vagy Szakcsi Lakatos Béla neve alighanem már önmagában is megtöltené a legtöbb jazz klubot, hát még ha ők ketten összeállnak…

A zenészek generációi közötti együttműködés jegyében jött létre ez az este, ahol a két „nagy öreg”, rutinos, sokat látott és sokat hallott művész két fiatal tehetséggel maguk mögött léptek színpadra. Azt hiszem, a Jazzma.hu olvasói számára sem Babos Gyulát, sem Szakcsi Lakatos Bélát nem kell bemutatni (akinek mégis, az sürgősen pótolja hiányosságát!), de a két Pecek Lakatos fiú is több helyről ismerős lehet. András a doboknál és Krisztián a nagybőgőn mindketten saját korosztályuk kiemelkedő tehetségei (András 2002-ben nyerte meg a Bartók Rádió által szervezett Kovács Gyula Jazz Dob Tehetségkutató Versenyét, Krisztián pedig 2003-ban –nem egészen 14 évesen…- a Vajda Sándor Jazz Bőgő Tehetségkutatót!), eddig is számos produkcióban bizonyították, hogy igenis megállják a helyüket a magyar jazzélet nagyágyúi között is. Én legutóbb éppen együtt láttam és hallottam őket zenélni, és éppen ugyanitt, az Opus színpadán, akkor Káel Norbert zongoristát kísérték, az is fantasztikus koncert volt, többek között a ritmusszekciónak is köszönhetően.

Szakcsi Lakatos Béla hosszú-hosszú évek, évtizedek óta a magyar jazz egyik legmeghatározóbb alakja. Pályafutása során a jazz rengeteg területét barangolta be, a cigány jazz, a kortárs, improvizatív jazz, a fúziós zene és a klasszikus darabok egyaránt beleivódtak a játékába, hihetetlenül sokszínű, kifinomult és virtuóz zongoristaként tartják számon, nem csak hazánkban, de nemzetközileg is. Nekem is volt szerencsém többször is hallani őt élőben, minden formációban lenyűgöző volt – nekem személy szerint talán a Vukán Györggyel közös zongoraestjük tetszett a legjobban, amit annak idején a Művészetek Palotájában hallottam. Máig emlékszem, amikor még egész kicsi voltam, és szüleim otthon jazzt hallgattak, már akkor is mondták, hogy ő az egyik legjobb magyar zongorista, ez érdekes módon azóta is bennem maradt, és azóta ezzel az „előítélettel” élek. Továbbra is úgy gondolom, hogy helytálló ez a feltevés. Ezen az estén is nagyon jól játszott, az elején mintha kicsit lassabban indult volna be, de nem kellett sok neki, pár perc után már elképesztő dolgokat művelt a billentyűkön. Nem tudtam eldönteni, hogy inkább a kivetítőt nézzem, ahol látom, amit játszik, vagy inkább őt, miközben csinálja. Játéka kreativitásából nem veszített semmit az évek során, a bal keze úgy jár a zongorán, és úgy szólózik vele, ahogy sok zenész a jobb kezével is csak szeretne tudni. Ha kellett, a két keze elcsusszant egymás mellett keresztbe, azon kívül, hogy technikailag is bravúros megoldás, egyúttal nagyon látványos is. Kísérni nem kísért túl sokat, akkor inkább ült, és hallgatta a többieket, a zene ezzel együtt is kellemesen telt hangzást adott. Amikor viszont szólózni kezdett, sokszor alig tudtam hinni a szemeimnek és a füleimnek. Babos Gyula a bemutatás során „zseniként” aposztrofálta zenésztársát – van benne igazság.

Babos Gyula szintén nagy kedvencem, őt már nagyon régóta hallani akartam élőben, amikor először láttam (azt hiszem Balatonfüreden, néhány éve a Gitár trióval) már rengeteg videót és hanganyagot meghallgattam tőle, és a stílusa, személyisége mindig közel állt hozzám. Azóta több koncertjén is voltam, különböző formációkkal, és egyszer sem maradt el a katarzis, mint ahogyan ezúttal sem. Olyan finom, lágy dallamokat tudott előhozni abból a hat húrból, utána pedig olyan virtuóz szólókat játszott, ami a vájt fülűeknek és a kezdő jazz hallgatóknak egyaránt nagyon élvezetes. Egy-egy szám közben azon gondolkodtam, hogy akár egymagában is szívesen hallgatnám, ahogy játszik, mert már csak az ő gitárjátéka külön is magával ragad. (Persze így, egy ilyen zenekarral még jobb volt…) Rajta is úgy éreztem egyébként, hogy a koncert közepére, második felére kezdett igazán magára találni, persze ez nem jelenti azt, hogy bármi ne tetszett volna az elején, inkább pozitívumként ért, hogy tudták fokozni az élményt.

Kezdetben úgy tűnt, hogy a számok – standardek módjára – meglehetősen egyszerű felépítésűek lesznek, és nem a bonyolult, összetett kompozíciók fogják elbűvölni a közönséget. Ez többé-kevésbé így is volt, de az volt a furcsa az egészben, hogy bár tényleg egy kaptafára épültek a számok – már előre lehetett tudni, hogy most mi jön, ki fog szólózni, milyen kíséret lesz hozzá stb. – mégis, valószínűleg a zenészek zsenialitása miatt nem lehetett megunni a koncertet. Persze aztán idővel előkerült jópár, jobban kimunkált szerzemény, de továbbra is a hangszerek és a hangszeres tudás cipelte a hátán a koncertet. Tette mindezt kiválóan, a közönség minden zenészt kellően megjutalmazott egy-egy szóló után.

A ritmusszekcióról már ejtettem néhány szót, de szeretnék még itt is visszatérni a két Pecekre. Mindketten nagyon jól játszottak, én Krisztiánt még külön kiemelném. Körülbelül a második szám környékén járhattunk, amikor a saját szólójában egészen elképesztő dolgokat művelt a nagybőgőn. Előtte csak „egyszerű” kíséretet adott a két szólista alá, gondoltam rendben van, hiszen ha már két dudás is nehezen fér meg egy csárdában (egyébként itt szó sem volt ilyenről), mi lenne, ha még ők ketten is nagyon előtérbe akarnának kerülni. Mindezek ellenére ott, abban a pillanatban rögtön meggondoltam magam, és nagyon bíztam benne, hogy fogunk még ilyen csodás dolgokat hallani tőle. Így is lett, az egy kaptafára épülő dalok kaptafájának szerencsére része volt a bőgőszóló. Nyilvánvalóan sok függ attól, hogy valaki milyen produkcióban hall egy zenészt játszani, az alapján fogja őt megítélni, az én esetemben leírni a gondolatokat a koncertek kapcsán. A Jazzical (Káel Norbert) triós koncerten a zongorajáték, valamint a klasszikus darabok jazz környezetbe való ültetése dominált, itt sokkal inkább a hangszeres tudás és az improvizáció került előtérbe. Ezek alapján ők ketten másik oldalukat is megmutathatták, engem Krisztiánnak ez az oldala teljesen lenyűgözött (és a reakciókból kiindulva a közönséget is), megmutatta, miért is hívják/hívták őt csodagyereknek. (Egyébként szüleim látták őt Veszprémben, az Ünnepi Játékokon – ami a VeszprémFest elődje volt – még évekkel ezelőtt játszani, állításuk szerint tényleg nagyon jól játszott olyan fiatalon is.) András úgy érzem, valamivel kisebb szerepet kapott, de ezzel is remekül élt, csak úgy pörögtek a kezei a dobok fölött, és nagyon jól érezte a többiek játékát, amiből szép átvezetések, lezárások születtek. Néha kissé hangosnak tűnt a dob, de ez valószínű csak amiatt, mert (szerencsére, illetve hála a Jazzma.hu-nak) nagyon közel voltam a színpadhoz. Egyébként a dinamikát szépen irányította és követte a dob, tényleg egy rossz szót sem tudok mondani.

Összességében nagyon jó koncert volt, nem véletlenül ekkora nevek ők a jazz világában, és bár régóta ismerik egymást, sokat zenéltek is együtt, azért nem mindennapi élmény egy színpadon látni őket. Néha az összeszokottság hiánya megmutatkozott, de ez is csak a kreativitásukat és az improvizációs készségüket dolgoztatta meg, amiből azért lássuk be, akad nekik bőven. A végén elég meglepő volt, hogy a közönség, akik addig elképesztő lelkesedéssel és tapssal fogadták a zenészek minden apró mozzanatát, a koncert végén nagyon hamar abbahagyták a tapsolást. A két főszereplő még viccelődött is, amikor félretették a hangszereket, hogy ugyan minek kerülje meg szegény Szakcsi a zongorát, hogy együtt hajoljanak meg, mikor még úgyis visszajönnek… Sajnos nem jöttek, ami miatt még 10-15 perc élmény kimaradt az életünkből, de mindezek ellenére sem tudtam búslakodva elhagyni az Opust, az előtte lévő bő 2 óra (szünettel együtt) fantasztikus volt.

Szeretném külön megköszönni a családomnak, hogy elkísértek, ezzel is támogatva a Jazzma.hu-s tevékenységemet. Édesapámnak pedig a fényképeket (ha valaki esetleg csodálkozna, ezért van két Horváth László). Remélem, nagyon sok hasonlóan jó koncertben lesz még részünk. Köszönjük a zenészeknek és az Opusnak is, emlékezetes este marad…

Ui.: Alig több, mint egy éve, hogy elhunyt Mohay András, a kiváló dobos, akinek emlékére a BJC-ben szerveztek ugyanezen az estén programot, remélem arról is készül beszámoló a Jazzma.hu-ra. Nyugodjon békében!