A Hammond orgona 80. születésnapi ünnepsége Debrecenben

A híres-neves Hammond orgonát az 1930-as évek elején álmodta meg Laurens Hammond amerikai feltaláló. Mivel ez nem egy „hétvégi program” volt számára, éppen ezért több évszámot is tekinthetünk a hangszer kezdetének, ugyan 1933-ban már megtervezte és megépítette, de csak 1934-ben szabadalmaztatta, és 1935 júniusában jelent meg az „A-modell”, ami aztán a későbbi fejlesztéseknek az alapja lett. Bár eredetileg egyházi célokra szánták, az ötvenes évektől egyre nagyobb szerepet kapott a jazz, a blues, illetve a rockzene képviselői között is. A legnépszerűbb, és a legismertebb modell kétségkívül a B3-as, manapság ez a típus van az ember szeme előtt, ha a Hammond orgonára gondol. Ezt a hangszert tették halhatatlanná olyan zenészek, mint az egyik első nagy úttörője, Jimmy Smith, de a jazzen kívül a rockzenében is egyre népszerűbb lett, hála Jon Lord, Keith Emerson vagy Rick Wakeman játékának.

A Debreceni Bor- és Jazznapok szervezői és Maloschik Róbert gondoskodtak róla, hogy megfelelő módon megemlékezzenek eme gyönyörű hangszer évfordulójáról, így aztán a fesztiválon, a szombati napon a Fórum színpadot külön ennek szentelték. Mivel én személy szerint rajongok a Hammond orgona hangjáért, így aztán mondanom sem kell, nagyon örültem, hogy ilyen remek program lesz, és erről írhatok majd beszámolót. Most is ugyanúgy, mint előző nap, a zenekarokról inkább összefoglaló módon írnék, egy-két, számomra fontosabb gondolatot kiemelve.

A koncertek előtt rövid beszélgetés Premecz Mátyással, a hazai orgonisták egyik kiválóságával, aki később két ízben is színpadra lépett (és biztosította a gyönyörű B3-ast a koncertekhez).

Az első zenekar az Ávéd János Quartet volt (Ávéd János – szaxofon, Horváth Balázs – nagybőgő, Sárvári-Kovács Zsolt – dob, Fassang László – Hammond), akik egy standard (All the Things You Are) nyitás után saját számokat és feldolgozásokat vegyesen játszottak. A zenéjük nagyon lágy, nagyon finom volt, inkább lassabb témákat dolgoztak fel, és a Hammond orgona nem annyira szólóhangszerként került elő, inkább a hangzása miatt volt lebilincselő, gyakorlatilag az adta meg a zene mélységét, a ritmusszekció és a szaxofon közé szépen beékelődött, és gyönyörű, telt hangzást adott az egész koncertnek. Nekem az „Ajándék” c. szerzeményük tetszett a legjobban, ez is egy lassabb szám volt, remekül felépítve. Az orgona egészen lágy, emelkedett hangulatú dallamokat játszott, a szaxofon apró díszítésekkel lépett be egyre határozottabban, míg végül nagyon szépen simult egymásba a két szólóhangszer, fantasztikus összhatást kiváltva. Számomra ez volt a koncert tetőpontja, zseniálisan eltalálták ezeket a részeket. A stílusba belekevertek némi kortárs jazzt, egy kevés népzenét, illetve progresszív és pszichedelikus elemekkel cifrázták. Összességében nagyon tetszett, és bár itt még úgy éreztem, hogy inkább a szaxofonról (vagy legalább annyira a szaxofonról) szól a történet, mint a Hammond orgonáról, Fassang László azért megmutatta, miért tartják őt olyan nagyra szakmai körökben.

Utánuk az Organism nevű zenekar következett, ahol a billentyűk mögötti megtisztelő helyett Vas Bence vette át, maga mellett olyan kiváló zenészekkel, mint Földi Gergő (gitár), Benkó Ákos (dob), és Bodoki Tünde (ének). Az előző kvartetthez képest ők már inkább a pörgősebb, vidámabb zenékre helyezték a hangsúlyt, ugyanúgy saját szerzeményekből és feldolgozásokból vegyesen állították össze a repertoárt. Vas Bence már jobban kisajátította magának a reflektorfényt, itt már több szerepet kapott szólóhangszerként is az „ünnepelt”. A stílus kissé eltolódott a blues, a soul és a jazz-rock felé, nekem ez talán kicsit közelebb áll a szívemhez, mit sem csorbítva ezzel az előttük lévő zenekar érdemeit. Amiben még más volt, hogy ők talán inkább dalokat játszottak, a szó szoros értelmében véve. Ezzel kicsit a populárisabb vonalat erősítették, míg Ávéd János kvartettje inkább „zenei kompozíciókat” játszott, rengeteg improvizációval, addig az Organism ezekkel a dalokkal a könnyebb befogadhatóságot is elősegítette (ez nyilván tudatos, aztán a közönség ízlésére van bízva, kinek melyik tetszik jobban). A koncert végén itt is keveredtek azért a műfajok, elsősorban Földi Gergő saját szerzeményei vettek kissé pszichedelikus irányzatot – ami nekem kifejezetten tetszett. Az egyéni teljesítmények pedig itt is (mint az előbb is) fantasztikusak voltak, igazi improvizatív örömzene alakult ki a koncerteken.

A már korábban említett Premecz Mátyás vette át ezután a színpadot, a klasszikus, 50-es évek jazz zenéjét idéző felállásban, azaz Gyárfás Istvánnal (gitár) és Badics Márkkal (dob) trióban. Az ő zenei pályafutásukat jobban ismerem, és viszonylag régóta követem, ezt már többször is leírtam, legutóbb szintén a hangszer ünneplésére megszervezett, BJC-ben tartott Hammond Klubról írtam a JazzMa.hu-ra. Nem a felállás volt az egyetlen, ami a jazz-orgona fénykorát idézte fel, ugyanis ezen a koncerten standardek hangzottak el, stílusukban tökéletesen megjelenítve a 20. század közepétől csúcson lévő zenészek munkáit. Premecz Mátyásról többször is írtam már, szinte kivétel nélkül mindig elismerő szavakat, és ezen az estén sem tudok semmi mást mondani. Ő volt az, aki igazán piedesztálra emelte az orgonát ezen az estén, technikai tudása, kreativitása, valamint improvizációs képessége segítségével. Gyárfás István szintén remekül játszott, ő is bizonyította, hogy méltó az őt övező elismerésre, mint a magyar jazzélet egyik kiemelkedő gitárosa. Nagyon jól kiegészítették egymást ők ketten, Badics Márk pedig remekül egészítette ki kettejük játékát kreatív, lendületes dobjátékával. Akár összetettebb szerzemények, akár egy „sima” 12 ütemes blues került terítékre, mindent remekül játszottak. Külön élmény volt a Mohay Andris emlékére eljátszott gyönyörű dal, aki tavaly éppen Debrecenből hazafelé tartva szenvedett halálos balesetet. Az orgona nem csak vidáman énekelni, de halkan sírni is tud, ugyanígy „Gyafi” gitárjátéka is egészen más színezetet kapott néhány perc erejéig, méltó megemlékezés volt egy nagyszerű zenészről. A zenekarnak akkora sikere volt, hogy „kénytelenek voltak” egy ráadást is eljátszani, a végén is hatalmas ováció kísérte őket, teljesen megérdemelten. A Jaco Pastorius Tribute Band mellett nekem ez volt a másik kedvenc koncertem az idei felhozatalból.

Az estét a Random Trip zárta, Fábián Julival kiegészülve. Maloschik Róbert ragaszkodott hozzá, hogy jazz zenészek álljanak színpadra ebben a mindig változó formációban, ahol csak két tag állandó, a dobos és zenekarvezető Delov Jávor (jazz tanszakon végzett), illetve DJ Q Cee. Így aztán Premecz Mátyás maradt a billentyűk mögött, Subicz Gábor beszállt trombitálni, Bata István basszusgitározott, Fábián Juli pedig énekelt. Eredetileg a Budapesten élő, dominikai származású Kasai jött volna vendégszerepelni, de sajnálatos megbetegedése miatt az utolsó pillanatban bravúros beugrással megmentette a helyzetet a magyarul is jól beszélő, afro-amerikai MC Kemon (Irie Mafia). Jó látni, hogy a „Jazz napok” nyit más, könnyedebb műfajok felé is, ez is egy jó lehetőség az emberekkel a zenészeket megismertetni, megszerettetni. A populáris zene még mindig nagyon „populáris”, elképesztő tömeg gyűlt össze a Fórum színpad előtt (hozzáteszem eddigre már mindenhol máshol véget értek a koncertek, szóval, aki éjfél környékén még zenét akart hallgatni, az kénytelen volt odamenni). Jómagam nem vagyok nagy rajongója ennek a műfajnak, és alapvetően nem nagyon mozgat meg a Random Trip (bár a koncepció, hogy mindig másokkal zenélnek együtt, nagyon tetszik), ugyanakkor látom és elismerem, hogy a könnyűzenének ez egy igényes formája (persze ehhez a remek zenészek is hozzájárultak). Ez a koncert szerintem nem igazán volt jazz (vagy csak épphogy súrolta, bár nem akarok elitistának tűnni), de arra kiváló lehetőség volt, hogy a zenészek a közönséggel együtt jól érezzék magukat, bulizzanak egy nagyot (ami így is volt), és fiataloknak és időseknek egyaránt vonzó, tartalmas és szórakoztató szombat esti programot csináljanak. Én személy szerint pozitívumnak látom a szervezők részéről is a nyitottságot, azt hiszem a koncert sikere jó visszacsatolás számukra is.

Már csak a zárónap maradt hátra, ahol mindhárom színpadon egy-egy koncert lesz csak, így aztán a rendhagyó beszámolóknak alighanem vége. Én a Fekete István Quintet koncertjéről fogok tudósítani, mondanám, hogy remélhetőleg ez már csak a hab lesz a tortán, de szerencsére ez a torta már így is annyira habos, hogy ha ez lett volna a zárónap, akkor is elégedetten megyek haza...

A Random Trip koncertjéről készült extra képeket külön köszönöm Barcsik Lillának.

Zárszóként még egyszer, sokadszor: Boldog születésnapot, Hammond orgona!