BEMUTATKOZOTT AZ INDIGO PROJECT
Kellemes hűvös, és egy tehetséges fiatalokból álló új zenekar fogadta a szombaton is tartó hőségriadó alatt a Budapest Jazz Club közönségét. „Mi már nagyon várjuk, hogy zenélhessünk Nektek! Gyertek el, elvégre csak egyszer van bemutatkozó koncertünk...” – írta az Indigo Project énekesnője, az együttes oldalán található meghívóban. Lehet egy ilyen kérésnek ellenállni?
Még akkor sem, ha Palágyi Ildikó és társai (Molnár Bence - zongora, Fender Rhodes, Bartók Vince - basszusgitár, Szabó Dániel Ferenc - dob) nevével a JazzMa.hu rendszeres olvasói nem most találkozhattak először. Minden évben beszámolunk a Bartók „konzi” és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem vizsgáiról, így ennek a hallgatókból alakult zenekar tagjainak első vizsgalépései is nyomon követhetők oldalunkon. Külön-külön tehát ismerhettük a tehetséges fiatalokat, így ebben a felállásban együtt viszont ezen a szombati napon léptek egy sokkal szigorúbb bizottság elé, mint a tanári kar. Örömmel írhatom, hogy a közönség előtt is kitűnően vizsgáztak!
A Felvidéken, Király-Helmecen született Palágyi Ildikó már hazánkban, Miskolcon végezte el a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolát, majd sikeres felvételi után Budapesten folytatta tanulmányait, az LFZE-n, melynek most is hallgatója, akárcsak a többiek. Az Indigo Project esetében azonban nem alkalmaznám az egyetemi zenekar kategóriát. A hatvanas évek végén sorra alakult, nagyrészt lelkes amatőrökből álló bandák közül kevesen írták be magukat a zenetörténetbe. Amúgy is főleg a rock zenében találkozhattunk velük. Ildikóék jazz-t játszanak, profi zenészek akkor is, ha még egy-két vizsga hátra van a hivatalos elismerésig, azaz a diplomáig. A jazz egyik új, elektromos hangzásokat felhasználó kortárs ágát mutatták be. Javarészt saját számokkal álltak ki, azt a zenét játszották, ami az ő világukból táplálkozik, az ő gondolataikat tolmácsolja. Azért a konzervatívabb rajongókra is gondoltak, mert a saját kompozíciók mellett mindkét részben egy standard is elhangzott. Ilyenkor Molnár Bence átült a nagyzongorához, így a James Moody-Eddie Jefferson szerezte „Moody’s Mood for Love” és a Ray Evans-Jay Livingston kompozíció, a „The Ruby and the Pearl” Nat King Cole által világhírűvé vált filmdala akusztikus kíséretet kapott. Az első részben még egy Esperanza Spalding feldolgozás is bekerült, a kortárs klasszikussá vált „Precious”.
Palágyi Ildikó ezen a vizsgán is bizonyította, hogy ott a helye a nagyon erős legfiatalabb generáció trónkövetelői között. Hangja különleges, mind az éneklésben, mind az improvizációban otthon van. Emellett csinos, jó ízléssel válogatja fellépő ruháit, úgyhogy nemcsak hallgatni érdemes. Jól kommunikált a közönséggel, konferálásai közben elmondta gondolatait, bátran beszélt önmagáról. Bátorság kellett ahhoz is, hogy a műsorban elhangzott dalok kétharmadát saját szerzeményekből állította össze, elhagyva a standard védőhálót, vállalva, hogy esetleg nagyot esik. Nem esett, biztosan sétált a magasban. Az improvizációs részekben nekem egy kicsit a lengyel Urszula Dudziak villant be, talán az ő stílusához hasonlított, ha már írásban próbálom valahogy megosztani a hallottakat. Ebben az érdekes, mai zenében sikerült sok színt megmutatni, kétségeket, gondolatokat közvetíteni az őt körülvevő világból. Ehhez kitűnő társakra talált, a fiúk szólói is méltán kapták a tapsokat. A ráadás sem maradhatott el, Clifford Brown szerzeménye, a „Sandu” zárta az estét.
Az Indigo Project bemutatkozott, letette névjegyét.
