Snétberger Ferenc és zenésztársai a Zsidó Kulturális Fesztiválon
Az augusztus 30-tól szeptember 6-ig tartó Zsidó Kulturális Fesztivál zenei kínálatának egyik gyöngyszeme volt a szerda esti koncert. A csodaszép Dohány utcai Zsinagóga adott otthont Snétberger Ferencék fellépésének, amely méltó helyszín volt a méltán ismert és elismert zenészek számára. Az este két részből állt, az első felében Snétberger Ferenc „In Memory of My People”, azaz a „Népem emlékére” című, nagyzenekari művét adták elő, míg a másodikban a saját kvartettjével együtt játszottak. Mind a kettő osztatlan sikert aratott.
A holokauszt emlékére komponált művet többször hallgattam már felvételről, mindig lenyűgözött, de azért ennek a zenének is élőben jön elő igazán a varázsa. A Liszt Ferenc Kamarazenekar ezen az estén is öregbítette nagy hírnevét, Rolla Jánossal az élen már a legelső pillanattól fogva magával ragadták a közönséget, rendkívül jó zenészek rendkívül jól működtek együtt. Azt hiszem, aki a jazz műfajt kedveli, attól a klasszikus zene sem áll távol. Ez nálam is így van, régóta szerettem volna komolyzenei koncertre menni, itt most részben ezt is megkaptam. Nyitásként ugyanis elhangzott Mendelssohn A-moll vonósnégyese (Op. 13.), majd Prokofjev „Nyitány héber témákra” című kompozíciója. Ezután lépett színpadra az est főszereplője, Snétberger Ferenc, akivel aztán közösen előadták a már említett grandiózus művet. Rengeteg olyan jazz zenészt ismerünk és hallunk, akik vagy klasszikus darabokat dolgoznak át saját műfajukra, vagy a jazz palettáját színesítik néhány komolyzenei elemmel, de nem túl gyakori, amikor kifejezetten ebbe az irányba eltolódva egy ilyen művet komponál valaki, akit egyébként elsősorban jazz muzsikusként tart számon a világ. Ennek ellenére csak a szerző sokoldalúságát mutatja, hogy ebben a világban is remekül feltalálja magát, engem személy szerint sokszor talán Vivaldi zenéjére emlékeztetett ez a mű (ezt nem igazán tudom kifejteni, talán csak hangulatra, de ez most nem is lényeges), ugyanakkor végig érződött, hogy ezt egy olyan ember írta, aki a jazz és a cigányzene gyökereiből táplálkozik, és ez nagyon érdekes összképet adott. Ami nekem még nagyon tetszett, és emiatt külön megemlítem, hogy a zene egyáltalán nem akar hatásvadász lenni (bár ez Snétberger személyiségétől szerencsére meglehetősen távol áll), legyen bármilyen drámai és szívszorongató a háttértörténet, én mégis inkább az emelkedettséget érzem rajta. Nem is annyira konkrétan a népe tragédiájára emlékezik, inkább a hozzájuk fűződő gazdag érzelmekről és emlékekről (amelyek persze néhol fájdalmasak is, ezt is nagyon szépen jeleníti meg a zene). A vonósok és a gitár pedig gyönyörűen szóltak együtt, ebben a közegben és ezen a helyszínen fantasztikus élményt nyújtott összességében.
Rövid szünet után a második részben inkább a jazz volt a fő csapásirány, ezen belül persze a már megszokott kalandozásokkal együtt. A roma jazz, a flamenco, a klasszikus zene és a világzene határain vezetett végig bennünket Snétberger Ferenc és négytagú zenekara (Tzumo Oláh Árpád – zongora, Barcza Horváth József – bőgő, Toni Snétberger – dob), illetve néhány szám erejéig a Snétberger Központ neveltjei is megjelentek a színpadon. A legkülönfélébb stílusok keveredtek ebben a bő egy órában, az egészen populáris jazztől elkezdve a cigányzenén és a népdalokon keresztül a pszichedelikus, néha szinte sámán-zenének tűnő darabokig szinte mindent előhúztak a tarsolyukból. Tették mindezt rendkívül igényesen, saját tudásuknak megfelelően virtuóz módon.
A salgótarjáni születésű, Németországban élő világhírű gitáros nekem nagy kedvencem, egyrészt technikai tudása párját ritkítja (a pengetési technikája egészen különleges, én nagyon szeretem), másrészt a zenei világa, szerzeményei, nyitottsága hozzám nagyon közel áll. Az a fajta zenész, aki mintha a hangszerével együtt született volna, olyan természetesnek és olyan könnyednek tűnik, ahogyan játszik, mintha az a világ legegyszerűbb dolga volna (és most eloszlatom a kétségeket: nem az!). Remekül közvetíti személyiségét gitárjátékán és szerzeményein keresztül, és nem utolsó sorban nagyon jól összerakta ezt a kvartettet is.
A ritmusszekció remek volt, az ifjabbik Snétberger remekül dobolt, nekem benne mindig a kreativitás tetszett a legjobban, mindig tud valami érdekeset játszani, ugyanakkor, amikor kell, szépen meghúzódik a háttérben, és csak finoman a zene alá tolja a kíséretet. Barcza Horváth József szintúgy, és aminek én külön örültem, hogy előkerült a jazz zenében méltatlanul mellőzött vonó is, amivel szintén nagyon szép hangokat csalogatott ki gyönyörű bőgőjéből. Tzumo pedig nem véletlenül korosztálya egyik legelismertebb zongoristája, ezt számos hazai és nemzetközi díj is tanúsíthatja. Az ilyen zenéhez azt hiszem, tökéletesen illeszkedik az ő zongorajátéka, a szép, elnyújtott dallamok, és a kreatív variációk egyaránt.
Hogy a még fiatalabb generáció is bemutatkozhasson, a Snétberger Zenei Tehetség Központ néhány növendéke is színpadra lépett az estén, Danyi Diána énekhangjával emelte az este fényét, a fúvósszekció pedig szintén remekelt. Ennek talán tetőpontjaként Sándor Norbert és Fehér Elemér klarinét-párbaját említeném, ami nem csak nekem, de az egész közönségnek elnyerte a tetszését.
Távozás után még egy ráadás számra futotta a zenekartól, a „Kis kece lányom” jazzre átírt változatát játszották (amit egyébként Snétberger Ferenc gyakran repertoárjára tűz, én legutóbb Richard Bona-tól hallottam énekelni a Művészetek Palotájában, közös koncertjükön). Ez szintén nagyon szép volt, a mellettem ülő idősebb német hölgyek is felkapták a fejüket, hogy milyen kellemes dallam.
Mindig nagy öröm, amikor Snétberger Ferenc hazalátogat, és ilyen koncertekkel lepi meg magyar rajongóit (akik egyébként kígyózó sorban álltak a Zsinagóga bejáratánál, fél órával a koncert előtt). Nekem nagyon nagy élmény volt, amit ezúttal is köszönök a JazzMa.hu-nak és Angela Snétberger-nek. Reméljük, sokszor lesz még részünk ilyen koncertekben…
Sajnos fényképezés szempontjából nem túl ideális a helyszín, és ahol én ültem, nem sok mindent lehetett látni, éppen ezért gyakran jobbnak véltem, ha a kivetítőt fényképezem, így volt a legtöbb esélyem, hogy látszódjon valami…
