Születésnapi exkluzív interjú Várallyay Katussal, a Jazzation acapella vegyesötös vezetőjével

Katust -szégyen szemre- viszonylag későn, alig pár hónapja (Kanizsa Gina tanév végi diplomakoncertjén) láttam-hallottam életemben először. Azóta tudom, hogy minő bűnt követtem el ellene, és főleg magam ellen… Mea culpa, mea maxima culpa! Ezzel a születésnapi interjúval szeretném őt kiengesztelni!

Tudom, hogy a Várallyay család apraja-nagyja zenével foglakozik. Megemlítené, hogy kik ők, milyen hangszeren játszanak, és milyen műfajban tevékenykednek?

Szűkebb értelemben véve a családomat: heten vagyunk testvérek, Édesapánk orvos, Édesanyánk bőrműves népművész – mindkettejük életében meghatározó az éneklés, és gyönyörűan zongoráznak. Azért mondom, hogy szűkebb értelemben, mert nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, és a némi generációs eltolódásnak köszönhetően korunkbeli unokatestvéreink gyerekei között is sok a zenész; tulajdonképpen a budapesti konzik tele vannak Várallyayval.

A hét testvér közül a három idősebb, Réka, Csani és Gyuri a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolába jártak az iskola megalapításától kezdve. Réka zongorázott és orgonált, jelenleg művészettörténész és három gyermek édesanyja; Csanád zongorázott, fuvolázott és harsonázott, jelenleg orvosként Amerikában kutat és dolgozik; Gyuri zongorázott, orgonált és trombitált, mérnökként végzett, jelenleg Németországban él feleségével és négy gyermekükkel. Itt jövök én a sorban, zongoratudásom néhány menüettben kimerül, úgyhogy hangszeres tudásban mindenki leköröz a családban. Nemhiába lettem énekes!

Viszont a három fiatalabb testvérem annál inkább virtuóz hangszeres. Petra húgomat Önnek nem kell bemutatnom, de az Olvasóknak azért elárulom, hogy a legtehetségesebb zenészek között tartom számon – világviszonylatban, és persze elfogultság nélkül. Hegedül és zongorázik őrületesen magas színvonalon, mindenféle műfajban (ha a műfaji besorolásnak egyáltalán van létjogosultsága), hihetetlenül árad belőle a zeneiség egészen pici kora óta. A Várallyay Petra Trió vezetője; most kezdte a jazz-zeneszerzés szakot a Zeneakadémián. Öcsém, Benedek hasonló, mégis teljesen más irányban tevékenykedik: jazz-gitár szakra járt a Bartók konziba, most hangmérnöknek tanul, mellette neki is van egy nagyon virtuóz bandája, saját zenével, saját hangzásvilággal: a Várallyay Benedek Quartet. Legfiatalabb testvérünk Nóra, aki szintén úgy gitározik, hogy akármelyik színpadon megállná a helyét hivatásos előadóművészként; most mégis a társadalomtudományok felé látszik orientálódni. De azért nem menekül a közös projektekből, PetraNoraMusic néven olyan bulit csap a két húgom, hogy őrület! Nagyon hasonlítanak, nagyon jól zenélnek, és tulajdonképpen csak akkor, amikor kedvük van – azért az nagy érzés, amikor az ember technikailag már túl van a kínkeserves gyakorlások időszakán. Amikor már azt gyakorol, amit szeret. Hát ilyen egy zenétől hangos, boldog családban nőttem fel.

Milyen zeneiskolába járt? – ha jól tudom, magyar irodalom tanári diplomája is van...

A zongoratudásom – mint már említettem – nem tölt el büszkeséggel; viszont egészen pici korom óta énekelek; ötévesen kívülről fújtam angolul A muzsika hangja filmmusical dalait, hatévesen már Lorenz Kornélia operaénekesnőnél bontogattam a szárnyaimat, anyukám ugyanis hozzá járt magánénekre. Rengeteg népdalt tanultam, egyre inkább tereltek a tiszta forrás felé: amint lehetett, archív felvételeket hallgattam. A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumba jártam, az ottani éveim alatt kezdtem ismét hangképzésre járni. Előbb az Etüd Zeneiskolába klasszikus énekre; aztán a Jazzation indulásával párhuzamosan megérintett a jazz, és akkor az Erkel Zeneiskolába jazzénekre. Gimnázium után az ELTE magyar szakára mentem, picit sajnálom, hogy nem vettem fel mellette a néprajzot vagy a portugált – de az egyszakosság arra jó volt, hogy rengeteg időm volt. Elkezdtem a drámapedagógiával foglalkozó tárgyakat, áthallgattam a Zeneakadémiára, színháztudományt és kulturális menedzsmentet hallgattam; hol színházban voltam esténként, hol a vendéghallgatói igazolványommal a Zeneakadémia kakasülőjén. Mozgalmas, csodajó időszak volt, rengeteg hatással: sok dolog érdekelt, és mindig meg is találtam, hol képezzem tovább magam az érdeklődési körömnek megfelelően.

Már egyetem alatt férjhez mentem, megszületett Julis lányunk, aztán lediplomáztam magyar szakon, aztán megszületett Dani fiunk, aztán szakirányú továbbképzésen idén nyáron diplomát szereztem színház- és drámapedagógiából is. De mindezek alatt-mellett már jócskán ott volt a Jazzation tíz, az acappella-éneklés idestova tizenkét éve...

Mikor alakította első acapella együttesét? Mi volt a nevük és mi jött utána?

Az első acappella együttest, amelyben énekeltem, nem én alakítottam, hanem régi iskolatársam, Joós Andrea (igen, az élménypedagógus sztártanár, akinek a tedex-előadásáról készült videót tízezrek nézték meg nem is olyan régen) hívott el a szoprán-meghallgatására. Hobbiegyüttes volt, angol munkanyelvvel – mert főként amerikai feleségek alkották, akiknek férje itt Budapesten dolgozott akkoriban. Egy év ebben az együttesben elég is volt arra, hogy végérvényesen beleszeressek az acappella műfajába, és eldöntsem, hogy ezt nem csak hobbi-szinten szeretném csinálni. Ja, és nem csak nőkkel – merthogy ez egy női együttes volt. Sokat köszönhetek az itt megszerzett tapasztalatoknak, és a következő évben megalakult a Dzseszpresszó, ami egy fokkal közelebb volt az elképzelésemhez. Vagy azért, mert a műsorújság állandóan elírta a nevünket Depresszióra, vagy más okból, mindenesetre egy év múlva, 2005-ben feloszlott a Dzseszpresszó és megalakult a Jazzation. Aminek, ha csak kimondom a nevét, büszkeség, hála, öröm, inspiráció: ezek töltik meg a szívemet. Kicsit emocionálisan túlfűtöttnek hangzik, de így van.

Emlékszik arra, hogy 2005-ben melyik hónapban, netán melyik nap alakult meg a Jazzation?

2005. november 4-én, pénteken este. És az a vicces, hogy itthon sem voltam: Almássy Nonó, akivel a Dzseszpresszóban is együtt énekeltünk már, a távollétemben, kérésemre megtartotta az első próbát – én ugyanis a vőlegényemmel kirándultam a világ másik felén. Ami – lássuk be – legalább olyan fontos tevékenység; nem lehetett csak úgy lemondani.

Kik a formáció tagjai? Miért pont őket választotta maga mellé?

A Jazzation jelenlegi tagjai közül Homor Máté, a basszusunk az, aki rajtam kívül alapító tag. Máté olyan acappella-basszus, hogy Európa-szerte elirigylik tőlünk. Tényleg! Csak azért mondom, hogy Európa-szerte, és nem azt, hogy világszerte, mert Ázsiába csak jövő héten megyünk. Stabil hang és megbízható személyiség, azzal a kórusiskolás kórusmúlttal, ami három idősebb testvéremnek is van – onnan ismertem, hogy bátyám osztálytársa volt, és többször hallottam énekelni. Abban már 2005-ben biztos voltam, hogy Máté basszusa és karaktere egyszerűen kell az együttesnek, amit alakítunk; és bár nem sejthette még akkor ő sem, hogy mire, de nem vonakodott igent mondani a felkérésre. Pedig akkor is, most is, vetekednek a klasszikus nagykórusok is azért, hogy legalább egy közreműködésre megkaparintsák...

Kanizsa Georgina és Fábián Attila három éve csatlakoztak az együtteshez; egyszerre érkeztek 2012 őszén. Ginát az Erkel Zeneiskolából ismertem, ő is oda járt jazzénekre, Attilát pedig a Zeneakadémiára áthallgatós egyetemi időszakomból. Gina idén végzett jazzének-szakon BA-n: azt a magas szintű jazzes képzettséget és mindenféle kortárs zenei jártasságot hozta az együttesbe, aminél jobb nem is történhetett volna velünk. „Az amerikaiálom-hangú lány” – valami ilyesmit mondott a technikusunk, amikor először keverte a hangját a Jazzation-hangzásban. Még egy éve sincs, hogy decemberben, amikor Olaszországban nyert acappella versenyt a Jazzation, Gina megkapta „a fesztivál hangja” elismerést a nemzetközi mezőnyben – ami egy vokális megmérettetésen, ahol jobbnál jobb hangok vannak, nagy szó. De nem az a fajta lány, aki ezzel kürtöli tele a fészbuk-oldalát; úgyhogy tartsuk ezt mi is titokban.

Attila, a tenorunk énektanár és karnagy – ott, ahol én is érettségiztem, a már említett Szent Imre Gimnáziumban. 2012-ben nyár elején összefutottunk az iskolában – éppen akkor, amikor új tenort kerestünk. Attila eljött, meghallgattuk, kristálytiszta hang, remek kiállás: az egyetemi évek lendületével vetette bele magát az új formáció munkájába. Pedig ekkor már egy kilencszázfős gimnázium volt a keze alatt – amit huszonéves kezdőként viszonylag kevesen mondhatnak el magukról; a számos egyéb kórus mellett, ahová járt vagy amit vezetett. Mostanra a tanítás mellett a Jazzation a fix pont: büszke vagyok arra, hogy állás és család mellett a Jazzation elég jó hely ahhoz, hogy, ha mérlegelni kell, az időtöltések közül mi marad, mindig a lista elején szerepel. (Persze hálás is vagyok ezért, de ezt ne árulja el Attilának.)

Legifjabb tagunk Bolyki Sára: beugrónak érkezett 2015 márciusában, hogy májusban részt vegyünk a Lipcsei Nemzetközi Acappella Versenyen. Próbáltunk párszor, aztán kimentünk Lipcsébe, ahol megnyertük a verseny nagydíját és a közönségdíjat, így, együtt a kettőt; és nem is a győzelem, hanem a közös munka volt annyira inspiráló, hogy egyszerűen nem hagyhattuk elmenni. Így aztán nyáron megkérdeztük, folytatná-e velünk szeptembertől; és igent mondott. Sára elvégezte a konziban a jazz-éneket, most népi ének szakra jár a Zeneakadémiára. Őrületesen sokoldalú, hihetetlenül energikus, szemtelenül fiatal és nagyon tehetséges – mindemellett pont olyan, mintha már tíz éve velünk énekelne. Friss szemmel néz a dalainkra, és megkérdőjelez olyasmiket is, amiket mi már megszoktunk – új szempontokat és új hangzást hozva.

Hogy miért pont őket választottam magam mellé? (Ez, hogy én, egy kicsit túlzás, mert az együttes együtt dönt a tagokról, nem beszélve arról a felsőbb hatalomról, Aki valószínűleg nem véletlenül sodort bennünket össze...) Mert nemcsak szakmailag, de emberileg is fantasztikusak; ezért aztán igazi élmény így együtt dolgozni. Az acappella hihetetlenül érzékeny műfaj, az éneklő ember maga a hangszer; minden egyes hangjában benne rezeg a múltja a jelene, a kedve, a gondolkodásmódja, öröme-bánata. És akkor szól szépen öt hang, ha az öt ember lelke képes együtt rezdülni. Egy bizonyos szint fölött már nem az a kérdés, hogy öt énekes el tud-e énekelni tisztán egy ötszólamú művet, és elő tudja-e adni kotta nélkül. Hanem működésbe lép valami olyan összhangzás, ami arról szól, amit ők így együtt képviselnek azzal, amit csinálnak, és akik ők úgy egyébként. És ha ebben is van valamiféle összhang, akkor megtörténik a csoda.

Járnak versenyekre? Netán díjakat is nyertek?

Igen, az elmúlt három évben évente megnyertünk egy nemzetközi acappella versenyt: 2013-ban Grazban, 2014-ben Pinerolóban, 2015-ben Lipcsében. Ezekre is büszkék vagyunk, de sokkal inkább arra, hogy nem csak versenyezni járunk külföldre, hanem tanulni is. Kurzusokat látogatunk, például a svéd The Real Group tagjai, akik a sztárok elérhetetlen messzeségében voltak még pár éve számunkra, mára személyes ismerőseink, mentoraink. Ismerjük a hazai és külföldi acappella-élet színét-javát; és folyamatosan inspirálódunk a szakmánkban: ez minden díjnál többet ér!

Merre jártak a nagyvilágban? És mik a további tervek?

Hétvégén például Bayreuthban voltunk egy „étterem-fesztiválon”, idén jártunk már Finnországban, Åland szigetén, Lipcsében, és egy hét múlva indulunk első ázsiai utunkra: egy kéthetes tajvani turnéra. Jövőre németországi felkéréseink már vannak, és egy grúziai vokális projekt is körvonalazódik.

Számon tartja-e, hogy 2005 óta hány koncertet adtak?

Kiderült, hogy Máté számon tartja; épp a napokban küldte el a nyilvántartást! A történelmi lista szerint (ami lehet, hogy hiányos, még nem vetettem össze a naptáraimmal – de nagyságrendileg mindenképp helytálló) vasárnap volt a 150. koncertünk! – ami ezzel kapcsolatban meglepő, hogy ennek az ötöde, harminc koncert idei, 2015-ös! – és még nincs vége az évnek.

Hány CD-jük van? Mikorra tervezik a következőt?

Három albumunk jelent meg, 2010-ben debütáltunk Cirque du Jazz című lemezünkkel, 2012-ben jelent meg karácsonyi lemezünk, a Hópihék Peregnek, 2014-ben pedig a Twisted – ebből ki lehet találni, hogy a páros években szeretünk lemezt kiadni. Intenzív műhelymunka folyik, gyűlik az anyag 2016-ra!

Miből áll a repertoárjuk?

Jazz standardeket a nevünkből adódóan is előszeretettel dolgozunk fel és adunk elő vokálisan. Ezek hazai megfelelőinek tartjuk nagyanyáink kedvenc melódiáit, melyeket az együttesen belül csak ómagyar sanzonoknak nevezünk. Ezeknek a régi slágereknek egy része tényleg méltatlanul elfeledett, és olcsóbbnál olcsóbb feldolgozásokban hallhatók a legkevésbé színvonalas csatornákon. Igyekszünk a dalokban megtalálni azt, amitől a mai hallgatósághoz is szólhatnak: nem csupán a gramofonos nosztalgiát, hanem a múlhatatlan szépséget, életigenlést és bájt – így kerül repertoárra a Köszönöm, hogy imádott és az Egy kis édes félhomályban; legközelebbi koncertünkön pedig további dallal bővül a sor, de nem árulom el, mi lesz az. A harmadik legfontosabb vonulat pedig a népzenei vonal: magyar népdal, ír ballada, angolszász karácsonyi ének: a vokális world music kedvelt területünk.

Hol lépnek fel legközelebb?

Tajvanra indulásunk előestéjén a Benczúr Ház Dísztermében, október 14-én szerdán este 7-kor. Jubileumi évadnyitónak is nevezzük ezt a koncertet, mert már hallható lesz jónéhány új dal, és régi-új dal az elmúlt tíz év kedvencei közül. A tajvani utazást megelőlegezendő elénekeljük azt a gyönyörű paiwan törzsi népdalt, melyet a The Real Group előző baritonja, Peder Karlsson dolgozott fel kimondottan a Jazzation számára.

Milyen rendszerességgel tudnak színpadra állni?

Év elején kétszer is előfordult, hogy egymásra szerveztem két fellépést... úgyhogy azt kell mondanom, hogy egyre gyakrabban. De megtanultunk nemet mondani: nincs kapacitásunk minden felkérést elfogadni – és rá kellett jönnünk, hogy ez a minőségbiztosítás záloga is.

Pár hónapra előre nézve melyik hangversenyüket ajánlaná a JazzMa.hu olvasóinak?

Évadnyitó-tajvanelőnk tehát október 14-én este 7 órakor lesz a Benczúr Házban. Aki erre esetleg nem tud eljönni, az november 15-én este 7-kor a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán egy sokkal nagyobb szabású produkció szem- és fültanúja lehet: meghívásos koncertsorozatunk vendége a grúziai „The Quintessence” lesz. Három fiú, három lány, tizenöt- és tizennyolc év közöttiek, és profik: még gimnazisták, de már bejárták a világ legnagyobb acappella-színpadait. Többízben találkoztunk velük: 2013-ban Ausztriában, most tavasszal Finnországban – és lenyűgözött az a szakmai tudás, ami ilyen fiatalon bennük van. Aki szereti a jazz-acappellát, annak hallania kell őket! És – tudjuk fokozni – 2016. január 2-án szintén este 7 órai kezdettel lesz tízéves jubileumi nagykoncertünk a Budapest Music Center nagytermében. Az elmúlt tíz év Jazzation-extagjai lesznek meghívott vendégeink, hiszen mindenkinek, aki valaha az együttes színeiben énekelt, sokat köszönhetünk. Nélkülük nem tartanánk ott, ahol most tartunk, mindannyian hozzátették az itt töltött több-kevesebb idő alatt legjobb tudásukat, hangjukat, zeneiségüket. Van mit megköszönnünk családtagjainknak, szerelmeinknek, barátainknak, közönségünk tagjainak, támogatóinknak is – és erre a legjobb alkalom egy újévi koncert. Karácsonyra nincs is jobb ajándék, mint koncertjegy erre a különleges estére!...

Sok sikert a 10 éves Jazzation-nek a következő tíz-húsz évre is!

Köszönjük; remélem, minél több koncerten találkozunk!