Waiting for Kurt Elling, avagy a Nagykanizsai Jazzfesztivál első napjának krónikája

Igen, ismét eltelt egy év, s eljött végre a hazai jazzvilág egyik legrégibb fesztiváljának, a Kanizsai Nemzetközi Jazz- és Világzenei Fesztiválnak a soros ideje, ebben a ködös, de napközben kellemesen napsugaras novemberben.

A programok sorozatát lassan már hagyományként a 34. „Életünk" Országos pályázat nyertes munkáiból avanzsált kiállítás megnyitója kezdte, melyen a jazzuális behangolódást Kristina Trezune és Gayer Mátyás duója tette meg, akik 2 blokkban vokál-zongora párosban húzták a jazzfülnekvalót. A kiállítás díjazottjait mind nem sorolnám fel, de azért nem mehetek el az ítészek döntése mellett szó nélkül: a fődíjat a Kanizsa Fotóklub tagjának, Varga Szilárdnak adományozták, óje!
A koncertek sorát a Kanizsa Big Band nyitotta, akik bár régi motorosok, de ezeken a deszkákon bizony ők most játszottak először. Mielőtt Robi bácsi felvonná szemöldökét a megoldás eléggé prózai: pár hónapja a színpad borítását kicserélték, s a világot jelentő deszkák is megújultak :) A Big Band a szokásos könnyed és laza vonalat képviselve gurították bele a füleinkbe a dallamokat, kezdve egy Guns 'N Roses „Welcome to the Jungle” feldolgozástól a Herbie Hancock nótákig, mindezt természetesen sokfúvósra optimalizálva.
Mint szokás, a Big Band minden alkalommal meghív egy vendéget, aki jelen alkalomkor László Attila gitáros, dalszerző, tanár (a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazztanszékének adjunkrusa) volt, aki remekül érezte a csapat rezdüléseit és szólóival kápráztatta el őket és a közönséget is. A koncerten remek volt a hangulat, a hallgatóság alig bírta türtőztetni a tapsra viszkető tenyereit, így hát használták is jó gyakran, mely bizony igazi kincs Vámos Bélának és kis csapatának.

A folytatást Szőke Nikoletta Quartetje jelentette, ahol bizony minden egyes tag professzor a saját sportágában. Szakcsi Lakatos Róbert remekül brillírozott a zongoránál, Barcza Horváth József bass(bőgő, you know!)futamai hallatán csak forgattam a fejemet, hogy ezt most így hogyan is csinálta, Balázs Elemér iszonyat ritmikát dobolt végig az egész koncerten.
És persze ott volt a szőke hangorkán, a magyar jazz egyik koronázatlan szépsége, Szőke Nikolett, aki ritmusos, dinamikus és rendkívül emocionálisan, tényleg szívből és lélekből énekelte a dalokat. Kiemelni nehéz lenne egy dalt is a koncertből, de engem a „Shadow of Your Smile” fogott meg leginkább a melankólikus-elbocsájtós-fájdeerősvagyok
trilógia átérzésével.

S némi technikai átszerelést követően máris érkezett a nap, illetve az egész rendezvény húzóneve, a hedlájner Kurt Elling.
Korrekt eleganciájában és háromsoros öltönyében, a sosemhiányozhat díszzsebkendőjével a zsebében és patika bőrcipőjében az első sor után máris megfogalmazódott a fejemben, hogy ő a 21. század Frank Sinatra-ja. Remek, igazi hölgybizsergető mély hangfekvésű énekhanggal rendelkezik, s ezt remekül tudja technikailag is használni, s szinte bármilyen stílusban
képes énekelni, s erről elég gyorsan tanúbizonyságot is tett. Egy kis Amerika, egy kis spanyolos latin világ (és milyen istenien tud francia nyelven is énekelni, bár ezt sajnos nem mutatta meg Nagykanizán), majd némi bolondozás és kolompolás a színpadon, s máris látszott, hogy profi csapattal van dolgunk, akik egy szemrezdülésből is érzékelik a másik jelzését és hiba nélkül lereagálják. Érezhető volt szinte minden dalnál, hogy hatalmas játéklehetőségként élik meg: az dal elejét és végét mindig a forgatókönyv szerinti verzióban takra pontosan játsszák, de a közepén aztán megindul az ereszdelahajam effektus és mindenki olyan szólókat nyom le, hogy az ember egyik meglepetésből a másikba esik. Gyakorta játszottak kérdezz-feleleket is, ahol egy-egy sor erejéig válaszolgattak egymásnak és mentek át néha a dal szellemiségétől is jelentősen távolabb, persze a végére ugyanolyan tökéletesen visszatértek az eredeti témára, mintha mi se történt volna.
A Kanizsai Kulturális Központ nagytermének embertömege pedig nem győzött tapsviharozni, merthogy aki ezt nem tapsolja meg, az bizony nem is erre a világra való. Stu Mindeman mind zongorán, mind Hammond orgonán melódiázta meg füleinket, John McLean (nem a Bruce Willis féle :) ) hihetetlenül precízen és átéléssel gitározott, Clark Sommers rezignált higgadtsággal szólózgatta le a fejünket a bőgőn, Ulysuss Owens Jr. pedig mindig mosolyogva, mint a csapat mókamestere pörgette fel dobszettjével mind a közönséget, mind a csapat többi tagját.
A koncertnek meglepetésvendége is lett, hiszen Kurt hallva Szőke Niki koncertjét, felkérte egy dal erejéig, hogy álljon fel mellé a színpadra, és egy duettet nyomjanak le. (Én már júniusban megkértem erre Kurt-öt, amire azt válaszolta, hogyha ennyire fontos nekem, megteszi, de ne mondjam meg Nikinek előre, ott a helyszínen hadd legyen ez mindenkinek meglepetés! Így Bobby McFerrin után Kurt Elling-gel is megénekeltettem Nikikét! Alig várom már, hogy kit kíván harmadiknak, mert mint tudjuk: három a magyar igazság! – A szerk.)

Olvasván Niki oldalát megtudtam, hogy Kurt az egyik nagy példaképe, s mondhatni élete egyik legnagyobb lehetősége és élménye volt ez a duett. Akárcsak nekünk, hiszen újra bebizonyosodott: a jazz egy olyan nyelv, ami nációktól, kortól és nemtől teljesen független. Sajnos minden jónak vége szakad egyszer, a levonulást követő szűnni nem akaró tapsvihar hatására Kurt egyedül érkezett vissza, s egy  - a hangjának minden tudását bemutató - acapellával tért vissza.
Hiába tiltakoztunk a levonulása ellen, sajnos már nem tértek vissza a színpadra, így némi szomorúsággal, de azért életre szóló élményekkel és emlékekkel vonultunk el szépen lassan a sűrű ködbe ...

Holnap (oppá, ez már ma) ugyanitt folyt.köv.!