A GÁSPÁR KÁROLY TRIÓ KONCERTJE DRESCH MIHÁLY VENDÉGJÁTÉKÁVAL A K11 SZÍNPADÁN 2015. NOVEMBER 21-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA
Az idén 60 éves Dresch „Misi” a magyar zenei világ megkerülhetetlenül fontos személyisége. Szándékosan nem csupán jazzről beszélek, hiszen az ő művészetében már nincs jelentősége a műfaji határoknak. Mégis különlegesen nagy élmény rajongói (ezek közé számítom magamat is) számára, amikor – meglehetősen ritkán – a konvencionális mainstream modern jazz oltárán áldozik a jazz nagy mestereinek, mint történt ez tegnap este is a jelenlévők legnagyobb örömére!
Éppen egy éve az iF-ben volt hasonló koncert, akkor is Gáspár Károly triójával lépett fel, csak a dobos posztján az évtizedek óta vele játszó Baló Pistát láthattuk. Most viszont a fiatal generáció egyik legkiválóbb ütőse: Csízi Laci töltötte be ezt a fontos feladatkört, hiszen olyan vélemény is létezik, mely szerint egy zenekar olyan minőségű, amilyen a dobosa. Nos, akkor ez a trió nagyon jó… De Laci tényleg remekül játszik, több felállásban, formációban is hallottam már. Az ő fantasztikus játéka is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy időnként tényleg a „nagy fekete zene” érzete legyen úrrá a hallgatóságon. Hiszen valóban olyan jazzikonok kompozíciói kerültek sorra, mint Monk, Wayne Shorter, Dexter Gordon és persze John Coltrane. A „kivitelezés” pedig abszolút méltó volt a nagy mesterekhez.
De kezdjük az elején. Minden teketória nélkül Dexter Gordon „Cheese Cake” című lendületes számával indítottak. Már ez megalapozta a hangulatot, Misi tenorja úgy szárnyalt, hogy mindannyian elámultunk, pedig még hol volt az a csúcs, ami később következett. Egyébként is nagyon tudja a művészi értelemben vett feszültséget fokozni, egy adott számon belül is és a repertoár darabok egymás utáni sorrendjében is.
A bevezető standard után a (számomra) új jazz színhely – a Király utca 11. alatti (K11) Művészeti és Kulturális Központ vezetője Farkas Tibor üdvözölte a közönséget. Elmondta, hogy a tavasz óta működő központ sokféle kulturális tevékenységnek ad otthont (irodalmi estek, zenei műsorok, beszélgetések neves közéleti személyiségekkel stb.) és ebben jelentős szerepet szánnak a jazznek is. Gáspár Karcsi megköszönte a lehetőséget és máris felhangzott a jó öreg standard, az „I’ll Remember April”. Még tapsolni sem tudtunk (legfeljebb a hangszerszólók után), mert szünet nélkül vágtak bele a modern jazz egyik legnépszerűbb (és legnagyszerűbb) standardjébe – Wayne Shorter „Footprints”-ébe. Innentől aztán minden szám hangszeres átvezetéssel szünet nélkül folytatódott, csodaszép tenor, vagy zongora introval. Az első szettben még az „On Green Dolphin Street”-et hallhattuk, igazolván a régi közhelyet, hogy a jazzben nem a „mi”, hanem a „hogyan” a lényeg, mert olyan katedrálist épített fel a négy zenész ebből az „agyonjátszott” dalból, amit szavakkal nem is lehet elmondani.
A szünet után – mint ez sokszor tapasztalható – még felfokozottabb légkörben lubickolhattunk: sorrendben Monk-tól a „Well You Needn’t”, a szintén lerágott (de a „Delfin”-hez hasonlóan elképesztő gyönyörűséggel játszott) „Body and Soul”, a mindenki által kedvelt „It Could Happen to You”, majd a Coltrane-blokk („Naima és „Mr P.C.”) hangzott el.
Ebben a három számban aztán igazán remekelt Misi, azt az erőteljes, férfias, lehengerlő tenorhangzást, azt az elképesztően virtuóz, Coltrane-nél „sheets od sound”-nak nevezett hangfüggönyt, vagy hangorkánt adta elő, ami csak ebben a repertoárhoz illeszkedik. Mindez egybefüggően, egy csodás zenefolyamként, remek, szenvedélyes és vehemens, a végletekig fokozott (olykor free-be hajló) tenor-, zongora-, bőgő- és dobszólókkal. Mit mondjak, világszínvonalú előadásként. Bizony ilyenkor (is) eszünkbe jut, amiről már ezeken a hasábokon is többször értekeztünk, hogy hazai jazzművészeink nemhogy azonos színvonalon vannak a legnagyobb amerikai, vagy nyugat-európai jazzhírességekkel, de gyakran messze meg is haladják őket. De tovább nem is folytatom, a megbecsülést, a hírnevet illetően… Ebben a félidőben (sőt ez volt a hosszabb), a négy művész mindazt felvonultatta, ami a műfajon belül is a csúcs, a „non plus ultra”. Azaz utolérhetetlen, felülmúlhatatlan, hiszen bármilyen irányzatokat is próbálnak kierőszakolni a mindenáron újítani vágyók, ezek előbb-utóbb zsákutcának bizonyulnak. Ez a korszerű hard-bop, post-bop, vagy nevezzük bárminek, viszont a legmaradandóbb stílus, több évtizede a jazz legnagyobb ikonjait adta a zenei világnak, akiket meg lehet próbálni túlszárnyalni, elárulom: nem fog sikerülni. Megfigyelhető ez a művészet minden területén, de ennek a dolgozatnak nem ez a feladata.
Ahogyan mondtam mind a négyen tudásuk maximumát adták. Gáspár Karcsi kiváló zongorista, aki az egész műfajt töviről-hegyire ismeri (nagyon élveztük játékát már a koncert előtt is a ház pianinóján /ami legalább nem elektromos „zsebzongora”/, amikor is különféle jazzstílusokban végezte a „bemelegítést” pl. a „Do Nothing Till You Hear from Me”-n. És ő az, aki a hangszeres tudása mellett kitűnő íráskészséget és tárgyi ismeretet bizonyít a műfajjal kapcsolatban, ami zenészeinkre nem túlzottan jellemző. Végül is ez az ő triójának a koncertje volt, de az a tisztelet és megbecsülés, amit a vendégszólista felé mutatott – példamutató! Persze így is módja volt különleges játékmódjával elkápráztatni minket, amiben én többek között a régen elhunyt Sonny Clark és persze Monk hatását vélem felfedezni.
Hogy Orbán Gyuri mennyire „all round” zenész, azt mindenki tudja, aki a legcsekélyebb mértékben is kapcsolatba került a hazai jazz-zel. Felsorolni sem lehet, hány formációban, hányféle stílusirányzatban mozog otthonosan, mindenütt maximális helytállással és olyan vehemenciával, ami ebben a sokszor enervált világban igazán figyelemreméltó. Én mindig is elragadtatással figyelem játékát és kifejezetten örülök, ha ő képviseli a basszusszólamot. Szerencsé(m)re ez meglehetősen gyakorta fordul elő.
Csízi Laciról már az elején szóltam, végtelenül bírom játékstílusát, a rá is jellemző szenvedélyes játékmódot, ami szerénységgel és művészi alázattal párosul. Gratulálok hozzá!
Száz szónak is egy a vége, óriási koncert révén nagyon kellemes helyet ismertem meg tegnap este, bizonyára gyakori vendég leszek itt is, mert tudjuk, hogy „az élőzenét semmi sem pótolja”!
