A Brad Mehldau Trio művészete a Zeneakadémián

"The Art of the Trio" - ezzel a címmel adott ki öt lemezt Brad Mehldau zongorista, zeneszerző 1996 és 2000 között, de a későbbi, ugyanúgy hármasban készített CD-ket is nyugodtan ebbe a kategóriába sorolhatjuk. Már húsz éve, hogy az első, saját neve alatt jegyzett lemeze napvilágot látott: "Introducing Brad Mehldau" - azóta a jazz markáns egyénisége. 2015. november 25-én ötödik alkalommal "találkoztam" élőben a művésszel - és másodszor a Zeneakadémia Nagytermében.

Bradford Alexander Mehldau (1970.08.23. - Jacksonville, Florida, USA) gyermekkorában eleinte pop-rock muzsikát hallgatott, majd klasszikus zenei tanulmányokat folytatott. És egy zongora ott állt a házukban... Aztán 14 évesen megismerte John Coltrane és Oscar Peterson lemezeit. Ez "végzetesnek" bizonyult: előbb Bostonban a "Berklee College of Music", majd New York City-ben a "The New School" hallgatója lett. Még "tanult", amikor már turnézott és lemezeket készített a 90-es évek elején a Joshua Redman Quartet-tel: a szaxofonos, zenekarvezető mellett Christian McBride (bőgő) és Brian Blade (dob) zenésztársaként. 1995-től főleg triófelvételei (zongora-bőgő-dob), de szóló és más jellegű, például Pat Metheny-vel quartet, vagy a nagyzenekarra komponált "Highway Rider" jelentek meg. A legújabb a 8 bakeliten (4 CD-n) idén kiadott "10 Years Solo Live". A lemez(ek) legelső számát a nagysikerű (5 ráadás!) 2013. november 5-i, budapesti (szintén itt, a Zeneakadémia Nagytermében játszott) koncerten vették fel. Három gyermek édesapja, felesége a holland énekesnő Fleurine.

Larry Grenadier (1966.02.06. - San Francisco, California, USA) a trió nagybőgőse tíz évesen a trombitával "kezdte" - édesapja és egyik testvére is ezen a hangszeren játszott. Aztán két évvel később "hivatalosan" is megkezdte bőgő tanulmányait. Stan Getz, Gary Burton, Danilo Pérez, Joe Henderson, Charles Lloyd és Michael Brecker - csak néhány név Grenadier (eddigi) zenésztársai közül. (És Pat Metheny hol maradt? – A szerk.) Több, mint húsz éve játszik Mehldau-val.

Jeff Ballard (1963.09.17. - Santa Cruz, California, USA) 2004 óta a Brad Mehldau Trio dobosa. Ray Charles, Pat Metheny és Chick Corea zenekarában is muzsikált - többek között.

Ha egy megszokott koncertbeszámolót írnék, akkor: teltház, pontos kezdés (19.37), tökéletes hang, nagyrészt saját (Mehldau) szerzemények, plusz egy bossa nova, egy Sidney Bechet kompozíció és az "And I Love Her" a Beatles-től. De nem nagyon tudok írni, mert még nem tértem vissza a Földre...
Leültem a 13. sor 1-es székére - és elvittek valahova. Bejött a színpadra három ember (?) és elkezdtek játszani. A zongorista szerényen, jellegzetes testtartással, elképesztő virtuozitással - minden hangot átélve. A bőgős finoman, figyelve a többieket - együtt élve a zenével. A dobos halkan, de érthetően - visszafogottan, de technikásan.
Tíz-tizenöt perces darabok, modern mainstream - a legmagasabb szinten, ami létezik. Ritkán hallható, egyedülálló összhang, szenzációs hangszertudás - de akkor már újra szokványos "vagyok". Nehéz szavakat találni; régen, nagyon régen volt rám ilyen hatással "bármi" is.

Még most, egy órával a koncert után is furcsán érzem magam. Lehet, hogy ez az igazi művészet (zene, festészet, irodalom és így tovább) lényege? Nem tudom, nem vagyok zenész sem festőművész (sajnos). De ma egy felejthetetlen élménnyel lettem gazdagabb.
A 75 percesre tervezett koncert közel két órás "utazássá" változott (három hosszú ráadással) - a témák, szólók messze túlmutattak a valóságon. Az egymástól "kapott" dallamok, töredékek átvétele, továbbgondolása olyan muzsikává állt össze, hogy - de inkább nem folytatom. Aki nem volt ott, úgysem értheti.
Brad Mehldau 45 évesen (vagy már előbb is?) eljutott a csúcsra - legalábbis én így gondolom. (Talán nem csak én.) Megjelenése, viselkedése, minden mozdulata - és persze jellegzetes stílusa, abszolút kétkezes játéka ezt bizonyítja. Egyetlenegy felesleges hangot sem ütött le; tudott egyszerű, könnyű és váratlan, vagy "fergeteges" is lenni. És a zongoraszéken törökülésben (!) hallgatta végig Jeff Ballard hosszú, tartalmas dobszólóját.
Egy barátom szerint nincsenek (és nem is lesznek) már olyan nagy egyéniségek a jazz-ben, mint Duke Ellington, Miles Davis, Keith Jarrett, vagy John Coltrane.

Kár, hogy nem jött el a Zeneakadémiára...