JazzMa - Hírek - Szalay Gabi & Tálas Áron - Jeszenszky Gyuri és a többiek

Szalay Gabi & Tálas Áron - Jeszenszky Gyuri és a többiek

2016. január 20., Sztraka Ferenc

Alcím: A gazdag gebinesek – a Szalay & Tálas & Jeszenszky Trió az iF-ben 2016.01.15-én Fényképelés & szövegezés: Sztraka Ferenc

A rendőröktől idézett második leggyakoribb mondás szerint a tettes visszatér a helyszínre. Bizonyára valami jazzrajongó főtörzs mondhatta ezt, de kétségkívül van benne némi igazság. Ezen a csapáson szálltam vissza az iF Café szinkópákkal felszentelt falai közé, mint Repülős Gizi a tisztaszobában lévő sublódhoz.

A péntek esti koncerten ismét egy All Stars felállást sikerült elkapnom. A feleségem nagyszerűen főz, de folyton variál. Sosem tudom, milyenre sikerül a reggelire szervírozott lágytojás, de egy jó ideje már nem is érdekel. Viszont biztosan tudom, hogy mindig finom lesz. Egyszer kemény, máskor meg omlik, rángatódzik és tükröződik, mindig változik, mint Miles Davis szerint a nagyvilág.

Valahogy így vagyok az All Stars Wars felállásokkal is. A fekete övesek nyilván másként fogják értelmezni, illetve eljátszani a referenciapontokat, de a végeredményt illetően nagyjából biztosra lehet menni. Az ilyen koncertek előtt pedig a mai napig érzem a kíváncsi, izgis zsongást, a várakozás láncait, épp úgy, mint a megbízható kocsmatöltelék a buszmegállótól a műintézményig vezető hosszú, és kanyargós úton.

Akkor nézzük az All-okat és a Sztárokat:

Szalay Gábor gitározott. Valahányszor hallom őt, az első gondolatom mindig az, mennyire gazdagon és virtuózan díszíti fel azokat a dallamokat, amelyek a hangszere elé kerülnek. A híres régi zenebirodalmi hadvezérek, mint például Montgomery tábornok, elismerően bólinthatnak a viharfelhő szélén, ha Gábor frazírjait fújja feléjük a friss légáramlat egy hidegfrontos napon. Igazi, örömzenére való Benson-os, Kenny Burrell-es világ, az ember alig várja, hogy megmártózhasson benne, Wes-es fejsze nyele.

Na és itt van Tálas Áron is, aki ezen az estén a változatosság kedvéért „villanyzongorázott” egyet. A Nord Stage Mk 2 gépezeten csak meg kell nyomni egy titkos gombot, és ha dugárus szeszt nem is csúsztatnak ki a pedál alatt, de a Hammond B3 hangszín, vagy valami ahhoz nagyon hasonló csak kivillan. Ha én lennék a hangszergyártó, azonnal hozzácsapnék egy nagyáruházakban kapható műanyag szennyesládát, amely „Leslie” felirattal jól jövedelmezne egy kis extraprofitot.

Áront eddig vagy öt-hat felállásban hallottam játszani, kimagaslóan muzsikál ő is, bármihez nyúl, az nagyot szól. Hiába, a jazz-zongorista világbirodalom visszavág. Ezen az estén olyan felszabadultan, ördögi virtuóz fantáziával játszott, hogy egészen elképesztő. Fürödni lehetett a zuhatagban, ráadásul – Gáborhoz hasonlóan – piszkosul cifrázta ő is. Minden hangja nagyot szólt. Áronban feltámadt valami puritanizmus a ma este nagy egy részére, mert különösképpen nem is dobolt, sőt, fafúvósokon sem játszott, viszont a végére csak nem bírt a forró vérével, de erről majd a megfelelő időben és helyen.

Jeszenszky Gyuri viszont dobolt, mégpedig nagyon jól. Úgy játszott, hogy minden egyes elhangzott dalban megvolt az a bizonyos igazi jazzes húzás, a „drájv”, ami olyasmi, mint a forgószél, csak a végeredmény sokkal kellemesebb. Űzte, hajtotta a többieket, ha virtuózkodni kellett egy kicsit, akkor az is megvolt könnyedén. Amikor mindannyian elkapták ezt a sodrást, az nagyot szólt.

Amint az eddigiekből kiderülhetett, egy klasszikus, gitár – orgona - dob triós felállás volt a mai. A jazztörténet nagy gitárnyűvői és Hammond-gyalulói pedig - ezeket az ihletett pillanatokat hallgathatjuk a lemezekről - ha közösködtek egyet, azok a session-ök nem éppen a löttyedt, lelombozó langyosságról voltak ismertek. Ezt a követendő hagyományt folytatták a fiúk ma este.

Az elhangzott dalok vegyesen voltak Szalay Gábor szerzeményei és standard-ek. Tetszettek a saját kompozíciók, fülbemászó, dúdolható, jó zenék voltak mind. Ha nekem valaki azzal jött volna, hogy ezek a dalok is a Tin Pan Alley standard-gyár futószalagján készültek, én csont nélkül elhittem volna. A Wes Montgomery tiszteletére írt „Blues for Wes” olyan volt, hogy azt szerintem a mester is felvette volna a repertoárjára, ha valamelyik újvilági jazzklubban szeretett volna villantani egyet az erre váró csajoknak.

A standard kínálatban először a „Come Rain or Come Shine”-t játszották, aztán sorra került a „Body and Soul”, Cole Porter-től pedig az „I Love You”. Volt két Benny Golson szerzemény, a „Stablemates” és még egy, aminek nem tudom a címét. A vége felé meghallgattuk a „You Don’t Know What Love Is”-t Gene de Paul-tól.

Jó volt a műsorválasztás, mindegyik dalban kivirult mindhárom zenész - megvolt a drive, időnként sziporkázás esete forgott fenn. De komoly anomáliák is ólálkodtak ám a környéken.

Először is, én itt naivan trióról tudósítok, de a koncert vége felé pöpec kis bőgőszólót hallottunk. Mivel a mai felhozatal a már említett orgona-trió volt, némi felár ellenében nyilván a Hammondista dolga a basszus-szolgáltatás is. Hagyományos Hammondoknál nem is nagy gond ez, hiszen a lábbal hozzák-viszik a basszus szólamot, de ezeknél a fékezett habzású műanyag villany pszeudo-Hammondoknál pedálmentes övezetet alakítottak ki, ezért bal kéz basszusol orrvérzésig. Nem is volt ezzel semmi gond, Áron nagyon elkapta az amúgy is vidám hangulatot, inspirálóan játszotta a mélyeket, de a vége felé lenyomott egy igazi bőgőszólót is, szigorúan egy kézzel. Frenetikus volt, mintha előkerült volna egy épp arra sétáló dögös bőgős, a zenészek és a közönség azonnal vette az adást, igazi nagy pillanatok voltak.

A virtuóz virtuális bőgőssel a Triónak nagy hirtelen képződött még egy negyedik tagja is, és ezzel elérkeztünk modern korunk elüzletiesedett világának rideg valóságába. Hirtelen azt vettem észre, hogy a mellettem lévő asztalnál föláll egy fiatal ifjonc, gitárt halász elő, majd fogja magát, és beszáll. Egy másik srác is támadott, ő Gábor hangszerét nyúlta le, mindezek után egy harmadik siheder a dobok közül robbantotta ki Gyurit. A stílus közben nem változott, jól muzsikáltak a jövevények, név szerint Tóth Bence a Konziból és Takács Dani, aki amúgy Gábor növendéke. A dobokat egy olasz reménység koptatta kicsit elfogódottan.

Bevallom, minden elismerésem az eredeti Trió agytrösztjének: zseniális húzással kiadták gebinbe a buli végét. Egyedül Áron tartotta még a frontot, mint egykoron a lengyel nepperek a KGST-piacokon, hiába, az ifjú vér nem tud leállni. A koncert egy nagyon vidám, jó hangulatú jam session-nel végződött.

Nagyon klassz, igazi kikapcsolódást adó muzsikát hallottunk egész estén át. A koncert után még hosszasan mesélgettük a jobbnál jobb zenész-történeteket a fiúkkal. Informálódtam a Hammond-pótlót illetően, még a hangszer tartózsákját is megbámultam. Érdekes, a Steinway miért nem gyárt ilyen praktikus tokot, legalább is én még soha sem láttam ilyet.