A HÁLÓ 68-IK KLUBESTJE, AVAGY RENDHAGYÓ DRESCH (+ GÁSPÁR TRIÓ) KONCERT A LOYOLA CAFÉBAN 2016. FEBRUÁR 9-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: DESEŐ CSABA ÉS CSÉCSI ATTILA
Lapunk főszerkesztője (it’s me, you know!) és főszerkesztő-helyettese is „hadban áll” a Háló főnökével (aki a tévedések elkerülése végett, nem Deseő Csba!), Csányi Attila például immár 3 éve várja a delikvens bocsánatkérését otromba viselkedéséért, persze mindhiába… Mivel azonban a művészeti vezető, Deseő Csaba jó barátunk, így közelgő 77. születésnapja alkalmából (február 15.) erre az egy alkalomra feloldottam a „Háló koncertbeszámoló moratórium”-ot! Happy Birthday Csaba! – A szerk.
Remek hangulatú koncertre került sor tegnap este a Háló Jazzklubban, ahol ezúttal főleg mainstream jazzt játszó Dresch Mihály és Gáspár Károly triója szórakoztatta a „nagyérdeműt”. Az ilyen projektben általában használt tenor mellett a „Misi” által kifejlesztett hangszer, a fuhun bemutatása sem hiányzott, sőt az volt a különlegesség, hogy az elhangzott dalok többsége éppen ezen a hangszeren szólalt meg.
Bevezetésképpen szeretném azt is elmondani olvasóinknak, hogy a Háló Jazzklub 2008-ban indult, még a belvárosi Kárpátia udvarban, ahol éppen négy éven át, 2011 decemberéig működött. Négyhónapos szünetet követően 2012 májusában Gyárfás Pista triója avatta fel az új helyszínt a Horánszky utcában. Hagyományosan minden hónap második keddjén van a jazzest (immáron a 68-ik), a szerkesztő-művészeti vezető pedig a közismert jazzhegedűs és szakíró Deseő Csaba, aki a koncertek szünetét követően a fellépő művészeket kötetlen beszélgetés formájában is „megszólaltatja”. A klub többéves működése során a hazai jazz számos kiválósága lépett fel itt Vukán Györgytől Csepregi Gyuláig, de még néhány „külföldi” magyart is sikerült meghívni Tommy Vígtől Dudás Lajosig.
Ami az elnevezéseket illeti, alighanem magyarázatra szorulnak. A jazzklub egy katolikus szervezet – a Kárpát-medencei katolikus közösségek hálózata – égisze alatt működik. (A Háló elnevezés egyébként arra utal, hogy a Lukács evangéliumában leírt csodálatos halfogás kapcsán Jézus azt mondta az apostoloknak, hogy „emberhalásszá” teszi őket, azaz a lelkek halászaivá…) A Loyola Café elnevezés pedig onnan származik, hogy Szt. Ignác, a Jezsuita Rend alapítója a spanyolországi Loyola várában született, a kávéház viszont a Rend épületében van („Párbeszéd Háza”) van. (Egyébként Louisiana államban, ahol New Orleans is található, van a híres katolikus egyetem, a Loyola University, számos jazzvonatkozással.) Ennyit a klub körüli legfontosabb információkról.
A 60 éves Dresch „Misi” dicséretét számos fórumon „megénekelték” már az elmúlt évek, évtizedek során (tavaly pedig a jubileum okán is), ráadásul Ő ezt enyhén szólva nem kedveli. Interjúkat sem ad szívesen, így aztán jómagam – bár régen ismerjük egymást – tavaly inkább csak méltató cikkeket írtam róla (Jazzma.hu, Demokrata stb.), nem mertem interjút kérni tőle… Szerénységem talán fölösleges volt, mert azért tavaly is több beszélgetés jelent meg vele, legutóbb a Magyar Idők 2015. december 19-i számának kulturális mellékletében a „Lugas”-ban, éppen „klasszikus” kvartettjével az Opusban adott koncertje napján. Erről sajnos hiányoztam, most viszont megragadtam az alkalmat, hogy ott legyek ezen a „rendhagyó” koncerten. Ez kicsit magyarázatra szorul. Misi beskatulyázhatatlan zenei tevékenységében csak ritkán kap helyet a konvencionális értelemben vett mainstream modern jazz, amit főként pályája elején játszott. Mea culpa, de én – mint afféle veterán jazzfan – ezt (is) nagyon szeretem az ő előadásában. Ezért aztán árgus szemekkel figyelem, hogy melyik kisebb klubban lép a pályára ezzel a „projekttel”, amelyben egyik kedvenc zongoristám (és írástudó társam), Gáspár Karcsi triója kíséri. Elkaptam őket már az iF-ben, a K11-ben és most a Hálóban is.
Aligha voltam ott az eddigi 68 koncert mindegyikén, de ilyen igazi teltházra és ilyen lelkes közönségre csak néhány alkalommal emlékszem. Ez bizonyára inspirálólag hatott a zenészekre is, mert azt is elmondhatom, hogy Misit sem láttam ennyire „feldobva” már régen. Ráadásul sokkal hosszabb verzióban adták elő az általuk játszott számokat, összehasonlítva pl. az említett K11-beli koncerttel. (Gáspár Karcsi is így érezte, hiszen búcsúzáskor szellemesen azt mondta a közönségnek, hogy most tényleg elmondhatjuk, hogy „angyal szállt el a klub felett”. (Úgy látszik a hely szelleme is közreműködött.)
A Gáspár Trio tegnapi felállásában két fiatal működtette a ritmustandemet: a számomra teljesen ismeretlen bőgős: Gyányi Marcell és a már látott-hallott Czirják Tamás a doboknál.
Nézzük a repertoárt: Dexter Gordon jól bevált koncertindító számával, a „Cheese Cake”-kel kezdtek tenoron, majd Misi leállás nélküli tenor-introval ment át a „Body and Soul”-ba. A (számomra az első szett csúcsát jelentő) „It Could Happen to You” még mindig tenoron szólt, de az első félidő két fuhunon játszott virtuóz számmal fejeződött be: Parker „Donna Lee”-je és Archie Shepp reperoárjából ismert Grachan Moncur III szerzemény, a „Sonny’s Back” hangzott el. (A harsonás Moncur egyébként a 60-as években a „nagy fekete zene” egyik apostola volt, a Blue Note márkán megjelent „Evolution” című albuma is egy „alaplemez”.)
A szünet után Deseő Csaba beszélgetett Misivel és Karcsival, az elhangzott darabok pedig sorrendben a következők voltak, végig a fuhun használatrával: „On Green Dolphin Street”, amit most is leállás nélkül vezetett át Misi Wayne Shorter „Footprints”-ébe, majd egy fergeteges és hosszú „Now’s the Time” következett ismét csak Parker-től (ez meg a második félidő csúcsa volt számomra), és ráadásként Ellington mesés örökzöldje, az „In a Sentimental Mood” zárta az estet, ebben a legvégén – a téma visszatérésekor – a tenor is előkerült. (Mint a jazztörténet egyetlen Coltrane-Ellington közös lemezén!)
Misi művészetéről tényleg csak felsőfokon lehet beszélni. Neki mindegy, hogy hol és mekkora közönség előtt játszik, mindig tudása legjavát adja. Ez vonatkozott a tegnapi koncertre is, ráadásul – lévén, hogy Ő is „emberből van”, – biztosan nem mindig van olyan „passzban” mint tegnap este volt… Azt hiszem, hogy a közönség is megérezte, hogy világszínvonalú előadás tanúja. A tenorjáték az első három standardben megmutatta, hogy milyen az igazi férfias, erőteljes, lenyűgöző szaxofon sound, amit a nagy mesterektől hallhattunk a műfaj hosszú története során Coleman Hawkins-tól Dexter Gordon-ig és Archie Shepp-től John Coltrane-ig. A fuhunon történő előadás pedig igazán különleges élmény mifelénk, ahol egy jó jazzfuvolista még a vibrafonosoktól is ritkább. A szaxofon-billentyűzettel ellátott nagyméretű furulyán Misi olyan Roland Kirk- és Yusef Lateef-hangzást produkált, hogy az ilyen magamfajta „jazz-fertőzött” veterán úszott a boldogságban.
A szünetben hosszasan beszélgettem Misivel, és ami igazán jó hír minden jazzbarát számára a BMC hamarosan kiadja a Chris Potter-rel közös lemezét, amit az Opus-ban rögzítettek, a Fonó pedig a következő Dresch Quartet lemezt jelenteti meg. Kíváncsian várjuk mindkettőt!
Karcsi, aki nemcsak kitűnő zongoristaként „jó nálam”, de mint kiemelkedő „írástudó” is. (tessék csak megnézni legfrissebb lemezkritikáját Ávéd Jani „Balance”-áról.) Nagyon élvezem
lelkes és vehemens játékát (szemlátomást Misi is minden szólónál odafigyelt swingelésére), kár, hogy a kisebb helyeken nincs „igazi” zongora és be kell(ett) érnünk az általam „zsebzongorának” aposztrofált hangszerrel. Különösen a második szettben (Footprints és Now’s the Time) voltak kolosszális szólói, nekem még az olykor kicsit a free felé hajló játéka is bejön. Játéka egyedi jelenség a tengersok hazai pianista között. Itt mondom el, hogy örömmel ismertem meg Karcsi kedves szüleit is, akik büszkén hallgathatták remek játékát. És hogy Ő az, aki mindenre gondol: a szünet után, a beszélgetés megkezdése előtt a zongorához ült és eljátszotta Deseő Csaba közeli születésnapja tiszteletére a „Happy Birthday”-t.
A két ifjú a jövő reménysége, remekül kísértek, Marcell néhány szépen felépített szólóval is elbűvölt minket (Sonny’s Back, Footprints, Now’s the Time), Tamás emlékezetes szólóival (seprővel a Donna Lee-ben, verővel a Dolphin-ban) bemutatta tudását, de egy ilyen kis terem nem alkalmas hatalmas dobszólókra.
Hát így zajlott le a tegnapi – nem mindennapi élményeket hozó – koncert. Mi ebből a tanulság? „Az élőzenét semmi sem pótolja.”
Csécsi Attila fotói:
