A Magyar Jazz Ünnepe 2016, első felvonás
A „mínusz egyedik” nappal kezdődött meg a szerdától szombatig tartó, négynapos ünnepség a BJC-ben. Hála a Magyar Jazz Szövetségnek, és a támogatóiknak, változatos, minőségi, magyar jazzt hallgathat a nagyérdemű, ezen a – reményeink szerint erős hagyománnyá váló – „fesztiválon”. Ezen az estén elsősorban a fiatalok kaptak lehetőséget, hogy megmutassák magukat, és tehetségükről meggyőzzék a megjelenteket.
A szervezők előtt le a kalappal, maga az ötlet és a kezdeményezés is nagyon jó, és a megvalósítás is jól sikerült, ez remélem, a következő három napban is így lesz. Olyan formációkat hallhattunk élőben zenélni, akiket egyébként valószínűleg nem sokat látnánk ezen a helyen, ilyen keretek között. Mindhárom koncert külön-külön jó volt, és a jazz különböző területeit fedte le, így aztán érdekes, sokrétű élménnyel gazdagodhatott, aki ellátogatott a BJC-be.
19 órai kezdettel az első koncerthez felállt a kísérőzenekar: Elek István – szaxofon, Pintér Zoltán (az „Év jazz zenésze” díj ötletgazdája) – zongora, Oláh Péter – bőgő, valamint Bágyi Balázs (aki a Magyar Jazz Szövetség elnöke, és a konferáló volt ezen az estén) – dob. Az Év fiatal jazz zenészeinek választották Varga Balázst (gitár) és Oláh Krisztiánt (zongora), akik így szólistaként vezethették ezt a remek zenekart. 3-3 standard hangzott el mindegyiküktől, a legutolsó számban pedig Krisztián és Balázs együtt is színpadra léptek. A tempósabb, blues-os, bebopos beütésű dalok és az érzelmesebb balladák váltakoztak, de tulajdonképpen a mainstream jazz tág keretein belül mozogtak a fiúk. Közben kifejezetten jó volt nézni, ahogy a következő évtizedek nagy zenészei remekül megtalálják az összhangot az idősebb korosztályt képviselő kísérőzenekarral, ezáltal biztosították a kapcsolódást a generációk között. Varga Balázst most láttam először, Krisztiánt már hallottam korábban élőben, valóban mindketten nagyon tehetségesek, szép jövőnek néznek elébe a magyar jazzéletben, amihez ezúttal is sok sikert kívánok mindkettejüknek.
A következő fellépő az Organism zenekar volt. Vas Bence kitűnő játékát már volt szerencsém hallani, a tavalyi Debreceni Bor- és Jazznapok egyik napján, épp a Hammond orgona évfordulóján írtam róluk – akkor még teljesen más felállással léptek fel. Amennyire emlékszem arra a koncertre, a stílus is kicsit új színezetet kapott. A trió a jazz és a rockzene határán mozgott, néha úgy éreztem, hogy már-már inkább progresszív rockot hallgatok, jazz szólókkal. Természetesen ezúttal sem állom meg, hogy a Hammondot külön kiemeljem. Bence egészen sajátos irányból közelíti meg a hangszert, és a hangzást. Amíg mondjuk az általam nagyra tartott Premecz Mátyás a század közepén fénykorát élő, jazz és blues ötvözetéből létrejövő zenét (pl. a Jimmy Smith-féle muzsikát) veszi alapul, amire játékos kreativitással építi fel a saját stílusát, addig itt inkább a telt hangzás, a komplex dallamvezetés, és maguk a kompozíciók domináltak, nem annyira az egyéni megoldások és az improvizáció. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezekből hiány lett volna, – sőt! – pusztán annyit, hogy más megközelítésbe helyezte a hangszerből kihozható számtalan különböző hangot. De ezért is gyönyörű a Hammond orgona. Kaptunk ízelítőt a „gyökerekből” is, a gospeles jellegű, „Himnusz” című számban, de az „egyszerűbb” blues is előkerült a tarsolyukból, az utolsó szám pedig egy szép egyveleg volt, funky-s, swinges elemek egyaránt voltak benne. A zenekar nagyon jól játszott, az instrumentális darabok mellett Bodoki Tünde énekesnő is csatlakozott hozzájuk, hogy elénekeljen néhány dalt, és egy kicsit visszaterelje populárisabb mederbe a sokfelé kalandozó zenekart. (Möntör Máté – gitár, Varga Bendegúz – dob)
Az este utolsó felvonásaként az „R-Day” Projekt záró koncertje következett. A határon túli magyarokkal való kapcsolattartás szimbólumaként lépett színpadra Tasi Nóra énekesnő és az Azara zenekar (Gábor Szabolcs – szaxofon, Sárosi Péter – zongora, billentyűs hangszerek, Gyergyai Szabolcs – basszusgitár). Ők megint új színt hoztak az estébe, a saját környezetük zenéjét illesztették bele dalaikba, amik így még izgalmasabbak lettek. Erdélyben (R-Day) Tasi Nóra is elmondta, hogy nem igazán lehet megkerülni a népzenét, a népdalokat, ezek óhatatlanul is beivódnak az ember mindennapjaiba, főleg, ha eleve zenekedvelő, zenével foglalkozó emberekről beszélünk. Nóra így aztán egy népdal-jellegű szerzeményét is becsempészte a repertoárba, ami az est egyik fénypontja volt, nagyon szépen adták elő. A zenekar mellé aztán folyamatosan álltak be a jobbnál jobb vendégzenészek, dobokon Bordás József, gitáron Balogh Roland csatlakozott, illetve még Fekete-Kovács Kornél is beszállt fújni néhány dalba. Oláh Dezső is hivatalos lett volna erre az estére, de ő sajnos nem tudott eljönni. (Mert ezzel párhuzamosan a K11-ben lépett fel Trio á la Kodály elnevezésű önálló formációjával…) Az este legutolsó száma egy jó hangulatú, tempós, vidám dal volt, az „I Don’t Care” című szerzemény, ami méltó lezárása volt ennek a három koncertnek, és jókedvvel búcsúztatta a közönséget.
Ha a következő három nap is hasonlóan jó színvonalú lesz, akkor nagy siker lesz a Magyar Jazz Ünnepe koncertsorozat. Nagyon bízom benne, hogy így lesz, mert valóban remek a koncepció, és a többi napon is rengeteg kitűnő fellépő teszi tiszteletét a Budapest Jazz Clubban. A zenészek és a zenekedvelő közönség pedig igenis megérdemelnek egy ilyen ünnepet, tehát éljen sokáig a Magyar Jazz!
