AZ I. GET CLOSER JAZZFEST BUDAPEST 2016 HARMADIK NAPJA A MOMKULTBAN ÁPRILIS 24-ÉN
Elérkezett a fesztivál utolsó estéje is, amely feltette a koronát a háromnapos rendezvénysorozatra. Kétségtelen, hogy valamennyi fellépő közül Richard Bona gyakorolta a legnagyobb vonzást a fővárosi közönségre és jómagam ilyen zsúfolt színháztermet még nem láttam a MOM-ban, igaz hogy csak a jazzeseményekre szoktam benevezni.
Először is az erkélyre vezető kétágú lépcső oldalfalain összesen 18 jazzfotót láthattunk – Kallus György munkáit. Azonnal felismertem nagyon szép Chico Freeman fotóját, mert 2013 decemberében egy nagyobb (45 képes) kiállítását láttam a 3K-Kaszásdűlői Kulturális Központban, sőt írtam is róla. Itt most elsősorban az amerikai jazzikonok (pl. Archie Shepp, vagy a már említett Freeman), valamint a fesztiválon is fellépett művészek (Trilok Gurtu, Billy Cobham) képeit láthattuk, de például egy érdekes Tony Lakatos fotográfia is feltűnt. (Azért, hadd „szőrözzek” egy kicsit: Charles Lloyd képe alatt Kirk Lightsey felirat van. Tény, hogy a zongorista Kirk-öt fuvolázni is láttam, de hogy haja nincs az is biztos.) Mindenesetre a képek kiválóak és továbbra is megtekinthetők.
A terem 6 órakor még kongott az ürességtől, pedig ezúttal is azt kell mondanom, hogy mindkét hazai előzenekar sokkal nagyobb érdeklődést és figyelmet érdemelt volna. Ahogyan már tegnap is elsírtam, nem tudom, honnan vették azokat a jelzőket, hogy így diákok, meg úgy kezdők, no meg, hogy már szakmai berkekben ismerik őket. Hát a Bona-ra összejöttek nagyrésze soha nem hallotta hírüket se, az biztos, de azok Dresch Misiről sem hallottak. Egy magamfajta aggastyánt megkérdeztem, hogy pl. hallott-e már Balázs Elemérről (igaz, hogy csak pár évtizede van a pályán, meg elég jó a sajtója is), de a nevét sem ismerte. No comment… De az ilyen „a kákán is csomót keresők”, mint én, így járnak. Na és azok a szakértői dumák, amiket a kezdésre várva (meg a MüPában a liftben) kénytelen az ember végighallgatni… Tegnap pl. két jegyszedő ifjú férfiember azon törte a fejét, hogy az előző este ki volt az a három zenész a GFS Trio-ban. És képzeljék el, nem segítettem. Nekik úgy is mindegy.
Hámori Gabriella sztereotip szövege után a BG5 lépett a pódiumra. (Már megint valami érthetetlen név.) Persze ez Bille Gergő ötösét takarta, amelyben a vezér szárnykürtön, Almássy Márton tenorszaxofonon játszott, Bécsy Bence gitározott, a ritmusszekcióban pedig a három este kilenc zenekara közül egyedül itt láttam bőgőt Miskolczi Márk kezeiben, és Szabó Sípos Ágoston dobolt. Féltucatnyi saját számot játszottak – kiválóan. Megint mea culpa részemről, jobban oda kell figyelnem a fiatal generáció jeles képviselőire. Külön dicsérendő, hogy sem Bille, sem a következő Bass Loco vezetője Tomor Barnabás, nem szontyolodott el a gyér hallgatóság láttán, hanem éppen olyan drive-val adták elő programjukat és kedvesen konferáltak, mintha már a zsúfolt nézőtér összejött volna. Ráadásul ez a két együttes volt a leginkább a konvencionális értelemben vett jazzt művelő csapat a hat hazai együttes közül. A vasárnap esti második formációban a nagyszakállú Barnabás basszusgitározott (de milyen csodásan, minden számot ő indítva), Tettamanti Tamás mindhárom rézfúvós hangszerén remekül játszott (trombita, szárnykürt és harsona),Weisz Gábor szaxofonozott, és Czitrom Ádám gitározott. (Ahogyan Weisz Gábornak megígértem, feltétlenül „benevezek” egy koncertjükre, és akkor majd érdemben is taglalom igazán lebilincselő művészetüket.)
De azt is tudni kell, hogy nem volt elég esténként a három-három zenekar, még ¾-ed órában a jazz és az irodalom kapcsolatával is kötelező volt megismerkedni (persze lehetett a büfében, vagy a folyosón lefetyelni, de ez nem az én műfajom). Félreértés ne essék, már tegnap is elmondtam, hogy azt mennyire nagyra értékelem, de négy program három egymást követő estén kicsit sok még nekem is. Nem hiszem, hogy a rendezőkön kívül volt még egy hozzám hasonló őrült, aki mind a 12 műsort látta-hallotta. Egyébként éppen ez a költői est volt a legjazzesebb, ha lehet ezt mondani, már az irodalmi részt illetően. Ugyanis Petőcz András költő olyan jazz nagyoknak dedikálta műveit, mint Herbie Hancock, Billy Cobham, Chick Corea, Miles Davis, Louis Armstrong és Benny Goodman. A zenei hátteret pedig Mózes Tamara (zongora, ének) és Nemes Janó (tenorszaxofon, fuvola, klarinét, kalimba és melodica) szolgáltatta – kitűnően. Ismét csak annyit: ilyen estek külön kellenének, ezt gyorsan meg is beszéltük Tamarával. De már rohanni is kellett a nagyterembe, ahol majdnem elfoglalták a helyemet, mert a mellettem ülő rávágta a saját felöltőjét az én otthagyott zakómra, gondolván, hogy ez a ruhatár. (Még jó, hogy a fenekét nem tette rá, engem pedig ölbe vett volna.)
És már kezdődött is a nagy show. Rengeteg külföldi is volt és a hazai közönség részéről is a Bona rajongók zsúfolásig megtöltötték, mind a földszinti állóhelyes „küzdőteret”, mind pedig a 180 fős erkélyt. (Lent több százan lehettek.) Így aztán az énekes minden poénját nagy ovációval fogadták, mert a megszokottnál lényegesen többen voltak az angolul értők. Volt minden, ami kell egy ilyen jazz elemekkel fűszerezett minőségi pop koncerthez. (Viszonylag azért vagyok ebben benne, mert a 2000. év 24 órás jazz műsora óta, immáron 15 éve a 3sat TV minden év szilveszterén „Pop Around the Clock” címmel 24 órás minőségi pop műsort sugároz, amit május 1-én ismétel meg. /Esetleg tessék megnézni vasárnap, én már szilveszterkor felvettem, amit akartam./ Szóval 15 év alatt eléggé képbe kerültem ilyen téren is.) Egyébként Bona egyik legsikeresebb lemezéről a „Bonafied”-ról három éve én írtam kritikát egy zenei folyóiratba, akkoriban eléggé megismertem művészi tevékenységét. A tegnapi koncerten erről a „Mut Esukudu” és a „Diba La Bobe” című saját szerzeményei hangzottak el. A kameruni fekete sztár remekül ért a közönséggel történő kapcsolatteremtéshez, sokat viccelődik, itt is elővezette, hogy mágikus woodoo dobozát Szolnokon hagyta, stb… Persze a „Kis kece lányom” című magyar népdalt is elénekeltük, tényleg szinte megható volt a sok ember közös éneke, és nagy megelégedésemre csak azok énekeltek, akik nem botfülűek. Természetesen az is nagyon hatásos volt, ahogyan sárga basszusgitárjával a nyakában énekelt és játszott, mint zenekarának egyik tagja, rutinosan tetszetős mozgással. Az egész produkció kicsit édeskés, de mégis zeneileg is értékes, voltaképpen a jazz és a népzene fúziója (természetesen elsősorban az afrikai dominál, de a karibi latin világ is helyet kap). Utóbbi már csak a kubai billentyűs és dobos miatt is. Remek volt a washingtoni trombitás szordínóval, vagy nyitottan, hatalmas szólókat hallottunk tőle. Megítélésem szerint az ő és a zongorista szólói voltak leginkább a jazzre hajazók. Volt egy óriási indiai ihletésű szám, amiben a brazil gitáros remekelt, valamint Herbie Hancock „Canteloupe Island” c. „slágere”, ezeket a komplett együttes adta elő, amelyben Tatum Greenblatt trombitált, Adam Stoler gitározott, Etienne Stadwijk játszott a billentyűkön és Ludwig Afonso dobolt. (Ha bármilyen változás volt a felállásban, akkor sajnálom, de ez volt az előzetes információban.) Arra a nagy őrző-védő felhajtás miatt nem volt lehetőségem, hogy a zenészekkel találkozzam. Érdekes, hogy Bona viszonylag sokat volt egyedül a színpadon és a már lemezeiről is megismert attraktív előadással (amelyek ott többszörös felvételekként kivitelezve is elképzelhetőek voltak), a koncertjein is képes a mai technika segítségével megsokszorozva akár egy a capella énekegyüttest imitálni, az általam ismert dél-afrikai többszólamú kórusokat felidézni, alap zenei szőnyegre ráénekelni, meg mit tudom én milyen hatásos trükköket elkövetni. Persze többnyire nem is angolul, hanem az egzotikus afrikai doula nyelven énekelt. Még a ráadás számot is egyedül adta elő az „afrikai Sting”, ahogyan sokszor nevezik.
Végül némi erőszakos fellépéssel még a „színe elé” is járulhattam és megajándékozva a cikkem kópiájával dedikálta a lemezborítót. (A magyar szöveg olyan lehet neki, mint a doula nekünk.) De ez is része az élő koncert élményének, ami nem pótolható semmi mással, mint azt párszor már említettem.
